Hitetlen ember vagyok. Nem hittem volna például, hogy a holland Textures tíz éve épp a csúcstól alig néhány karnyújtásnyira hagyja abba a mászást, és adja fel a küzdelmet. De abban se hittem, hogy lesz még valaha új Textures-album. Abban meg aztán pláne nem, hogy ha lesz is, akkor majd a számat húzogatva hallgatom. Pedig elég rég, a távoli ködbe vesző, mitikus 2008-as év óta követem a banda működését, úgy a hármas Silhouettestől, és náluk aztán tényleg kiverte az ember szemét a zenei fejlődés. Már a Dualism is nagyot ütött, vannak, akik máig azt tartják a legjobb Textures-anyagnak. Mégis, a következő Phenotype volt A Textures-Lemez, amivel nemcsak a komplex jelzőre tették fel a pontot, hogy ilyen szép, magyar nyelvet megerőszakoló fordulattal éljek, hanem az utolsó, valóban progresszív metállemezek egyike is volt.
