Shock!

A brazil Angra már a '90-es évek legelején is magasról tett a trendekre. Amikor Amerikában és Európában, a metálvilág fő piacain mindenki rappelt a mainstreamben, vagy épp ipari ritmusokkal dúsította hörgős és/vagy kiabálós zenéjét, São Paulóban öt brazil zenész úgy döntött, hogy a műfaj komolyzenei gyökereit szeretné inkább ápolni. 1991. október 23-án megszületett az Angra, a banda, amelynek neve összeforrott a kiművelt dallamokat alkotó prog/power metallal, és a színtér  klasszikusává váltak. Ráadásul két korszakban is, de ne szaladjunk ennyire előre. A kezdetektől is, de főként 1996-tól az Angra már a saját útját járta, és ehhez a prog/power metalos világhoz jellegzetes brazilos ritmusokat adott. Mindezt a Sepultura törzsi gyökerű metáljának világméretű sikereivel egy időben, teljesen másképpen értelmezett, de ugyanolyan autentikus brazilsággal.

Angra több dél-amerikai indián törzs (tupi és guarani) mitológiájában a tűz és a kohászat istennője, de a csapat erről Andre Matos énekes állítása szerint nem tudott, a nevet véletlenszerűen választották, szemben a közhiedelemmel. A lényeg az volt, hogy jó hangzása van, könnyen kiejthető minden nyelven, és nem jelent semmit. Vaskos meglepetésükre nagyon is volt értelme a szónak, és még illett is a zenekarhoz. Ekkora véletlenek nem léteznek, ám néha mégis.

Természetesen a brazil power metal legnagyobbjának csúcsemezeihez nem vezetett kikövezett út, de megvoltak az előjelei. A szálak viszont nagyon a távolban gyökereznek. Matos az Angra elődjének is tekinthető kultikus Viperben tette le először a névjegyét hasonló zenével, a '80-as évek második felében, a '87-es Soldiers of Sunrise és főleg a '89-es Theatre of Fate tekinthető igazi kultklasszikusnak. Ezek bizonyítják, hogy időrendileg Brazília semmiben nem maradt el az európai és főként német színtér mögött, és ebbe a zenei tudás is beletartozik. Még az is közös, hogy mindkét fronton találunk egy őstehetség tinédzsert: a brazil Michael Kiske itt Matos, aki 16 és 18 évesen énekelte fel a Viper kultikus lemezeit. Ám a banda másik oszlopa, Rafael Bittencourt alapító gitáros például az Angra előtt punkot játszott (Lixo Atômico – Atomhulladék), de feltűnt a Cólerában is, amely szintén főként brazil punkfeldolgozásokat játszott. Bittencourt egyik későbbi interjújában elmondta, hogy a '80-as évek punkszíntere sokkal jobb volt az országban, mint a heavy metal felhozatal, de természetesen a közös pontok adottnak számítottak, ő pedig ismerte és szerette a Viper lemezeit is.

Matos még csak 21 éves volt 1992-ben, mire az első Angra felvétel elkészült. A Reaching Horizons demó pedig már figyelemre méltó hangszeres és dalírói képességeket mutatott, hat számából négy fel is került az 1993-as Angels Cry debütlemezre (amelynek címadója is onnan származik), a maradék kettő pedig a gyűjteményes Freedom Call című EP-n kapott helyet, amely '96 decemberében került a boltokba. Az EP címének hatásáról nem gondolom, hogy kellene magyarázni, hogy mekkora utóéletet él power metal berkekben. Mivel előbb-utóbb az Angels Cry is itt fog kikötni, erényeinek felsorolásába most nem is mennék bele túl részletesen. Amit viszont fontosnak találok megjegyezni, hogy a banda rendesen kivárt a második lemezzel, sokáig érlelte a folytatást. A Holy Landre csak új szerzemények kerültek, a már említett év végi Freedom Call kislemez pedig olyan, megjelenésre érdemes, további nagyon jó számok gyűjteménye lett, amelyek addig fiókban maradtak. Az első két nagylemez között ezért érzékelhető egy jelentős, ha nem is gyökeres irányváltás: bátrabb, progresszívebb, nagyívűbb és főként szerteágazóbb lett a zene, de a múlt erényeit kivétel nélkül megtartották. Matos erről azt mondta akkoriban, hogy az Angels Cry dalok szintjén működik, a Holy Land pedig egészben. A befektetett munka meg is hozta gyümölcsét: a második nagylemez a brazil piacon nagyon jól teljesített, a japán piacon pedig be is aranyozódott, elődjéhez hasonlóan. Otthonukban akkor 100 ezer eladott példány után járt ez a kitüntetés, ma ugyanez jóval kevesebb, de a hazai aranylemez a fénykor magasabb elvárásai ellenére sosem jött össze (az Angra főbb lemezei otthon 40-60 ezer körül járnak eladásokban). Ám a korhoz és körülményekhez képest az Angra kiváló kereskedelmi sikereket produkált szülőhazájában, és életművük ma is a nemzeti rockzenei pantheon része.

A felállás meglehetősen stabilnak bizonyult a korai években, ugyanis az öt alapítóból hárman még itt is jelen voltak. Az énekesfenomén Matos kisebb-nagyobb szünetekkel az első évtizedben volt oszlopos tag, Bittencourt és a közvetlenül a demó után csatlakozott Kiko Loureiro alkotta gitárduó pedig több mint húsz évig adta a banda gerincét. Loureiro már jóval később, a Megadeth soraiban óriási ismertségre és népszerűségre tett szert pontos és végtelenül tiszta játékával, de a kezdetektől fogva világos volt: ha a gitárosok közül meg kell nevezni, „kié" a banda, az bizony Bittencourt. A Matos-években a basszusgitárosi poszton Luís Mariutti volt a stabil pont, dobokon pedig a demós időszak után az Angels Cry felvételei idején, Charlie Bauerfeind ajánlására kirúgott Marco Antunes helyén session jelleggel a német Alex Holzwarth játszott (Sieges Even, később Paradox, Rhapsody, Avantasia, Blind Guardian). Az ő helyüket pedig Ricardo Confessori vette át a közvetlenül lemezkészítés után. Confessori a nemzetközi kiadásokban már szerepelt is az Angels Cry belső fényképein, de a lemezen még nem játszott. Belépése viszont kreatív, szervezési és színpadi teljesítmény szempontjából is jó döntésnek bizonyult a csaptat számára.

A csapat 1995-ben kezdte el a dalszerzést a második lemezre. Négy hónapig beköltöztek egy farmra São Paulo közelében, Tapiraíban, a külvilágtól elzárva, telefon, tévé és internet nélkül, hogy új dalokat írjanak. Ebben a termékeny periódusban született a lemez gerince, de több más szám, az Eyes of Christ és a Live and Learn is, ezek később a Hunters and Prey gyűjteményes kislemezen jelentek meg 2002-ben, már Edu Falaschival a mikrofonnál. De ekkoriban írták a Freedom Call kislemez címadóját is. Ez kevésbé illett volna a Holy Landre, valószínűleg ezért is vetették el, hangulatilag meg persze szöveileg is alakítani kellett volna rajta. A dalszerzői munkát egy másik farmon, Ricardo Confessori birtokán fejezték be.

A felvételek során ragaszkodtak ahhoz, ami egyszer már bevált, ezért munkamódszeren sem sokat változtattak, ugyanis most is Németországban dolgoztak javarészt, akárcsak az Angels Cry idején. A felvételek 1995 közepén kezdődtek a Hansen Studiosban (Hamburg), majd a Big House-ban (Hannover) és a HG Studióban (Wolfsburg) folytatódtak. Az éneket, zongorát és az orgonát a Vox Klangstudióban vették fel, Bendestorfban, szintén Németországban. A brazil hangszereket később tették hozzá a vendégmuzsikosok (ütőhangszerek, fuvola, kórusok), ezek a rétegek Brazíliában kerültek rá a sávokra a Djembe Studióban, São Paulóban, '95 augusztusa és októbere között. A produkciós munkát szintén a megszokott csapat végezte: Sascha Paeth mellett állandó társa, Charlie Bauerfeind felügyelte a felvételeket (lásd még európai ízek), a Vox Klangstudióban és a Hansen Studiosban, de besegített a csapat régi barátja, Antonio Pirani is, aki már a Viper felvételei körül is ott bábáskodott a '80-as évek végén. A teljes hanganyag it állt össze 1996 januárjára. Az albumot az a Rising Sun kiadó gondozta, amely akkoriban egy sok hasonló progos, power metalos vonalon mozgó csapatot gyűjtött ernyője alá (Vicious Rumors, Stygma IV, a zseniális Psychotic Waltz, Riot, Ark, kései Crimson Glory). Igazi underground csemegekiadó a zsáner hívei számára.

Egyébként érezhetően a múltból is táplálkozik ez a zene, de előremutató volta miatt tartom a legfontosabb Angra-albumnak. Ugyanis a nagyon szépen kiforrott Angels Cry-on például sokkal több európai hatást mutattak. Holzwarth dobolásán túl a Gamma Ray-es szekció is kisegített akkor, Kai Hansen és Dirk Schlächter gitárosok is vendégeskedtek a lemezen a társproducer Paeth mellett, ezért természetes, hogy a lemez hangszerelése is az európai power metal eszköztárából merített leginkább. Az első lemezen is voltak nagyívű hangszerelési bravúrok, de amire a Holy Landen vállalkoztak, az sok szempontból nagy előrelépés volt, ugyanakkor illett is a sorba a debütálás után, mivel gyökeres változásokat nem hozott. Éppen ezért minden résztvevő pontosan tisztában volt vele, hogyan kell egy Angra-lemeznek megszólalnia, meg úgy általánosságban a hasonszőrű zenekarok hangzásvilága is a kisujjukban volt.

A felvételek azért nem mentek simán: Matos hangszálaival akadt gond, a német orvosok nem is találtak rá megoldást. Aztán otthon, Brazíliában egy helyi orvos viszont kiégést diagnosztizált nála, így a felvételek emiatt is halasztódtak egy ideig. Okkal: az excentrikus és koravén énekes (25 évesen már nyolc-kilenc éve a pályán volt és a negyedik nagylemezére készült) ugyanis kulcsszerepet játszott a lemezen, úgy kellett vigyázni rá, mint a hímes tojásra. A Holy Land tíz dalából hármat ő jegyez egyedül, zeneileg is nyolc dalban volt benne a keze összesen, szövegileg pedig hatban. Andre selymes, kiművelt énekhangja egyébként is a zenekar egyik jellegzetes eleme volt, a másik pedig a gitárosok harmonikus játéka, amely egyszerre volt power metalos, progresszív és kivételesen dallamos is. Itt is tetten érhető, hogy a második lemezre már tudatosan távolodtak az Angels Cry jellegzetesen európai hangzásvilágától, ugyanis itt jött be a képbe rengeteg brazilos és egyéb eredetű ritmus, de vokális és narrációs megoldásokat is alkalmaztak, nem is kizárólag az anyanyelvükön. Ezek teljesen egyénivé tették a csapatot, és azóta sincs még egy kimondottan angrás zenét művelő nagy nemzetközi metálzenekar. Egyébként eme hatások ötvözése kimondott célja volt a csapatnak: „Klasszikus zenészek vagyunk, brazilok vagyok, és szeretjük a heavy metalt. Semmi sem természetesebb mint ezeket keverni." Európai és latin-amerikai fűszerek ide vagy oda, a különleges dallamérzék jelentette a csapat első számú fegyverét, miként ma is.

Jelen album pedig koncepcióval bír. Bár a számoknak nincs időrendi vagy tematikai sorrendje, de a közös téma összefűzi őket, ugyanis a lemez Brazília felfedezésének történetét meséli el. A nagy földrajzi felfedezések akkoriban voltak szinte pontosan ötszáz évesek, így minden szempontból adott volt a témaválasztás egy brazil csapatnak. A szövegekben az európai felfedezők nézőpontja jelenik meg, a portugálok ugyanis a frissen felfedezett távoli területet szent földnek tartották. A zenei összetevők is ugyanígy rímelnek Brazília jelenére, de főként a múltjára, mivel a klasszikus európai zenéhez társulnak a bennszülött népzene ritmusai, az afro-brazil fűszerek. Pontosan úgy, ahogy a portugál hódítók hozták európai gyökereiket, és ezek keveredtek a helyi hatásokkal, amelyekből egy sajátos latin-amerikai, brazil kultúra született, egyedüli portugál nyelvűként a dél-amerikai kontinensen. Az előző albumon is bizonyított Alberto Torquato teljesen más frontfestményt képzelt el a konceptlemezhez, mint elődjéhez. Térképszerű borítója a hatalmas szélrózsával indulásból meglepetésszerű. Azután tovább folytatódik a felfedezés, ugyanis a borítót ki is lehet hajtogatni és tizenkétszer ekkora lesz: kibontakozik az impozáns középkori világtérkép, az akkor ismert összes szárazfölddel. A fél asztalt elfoglaló kép maximálisan illik a lemez tematikájához, ezért terebélyesedik 15. századi térképpé.

Az instrumentális bevezetésben (Crossing) két percében több minden egyesül. Van egy reneszánsz alapja, ugyanis egy Giovanni Pierluigi da Palestrina hangsúlyosan katolikus középkori zeneszerző művére épül (O Crux Ave), ez tovább erősíti a 15. századi konceptuális jelleget, amelyre madárcsicsergés érkezik, majd a végén kitör a vihar. Ebből robban be az album és a csapat egyik legnagyobb slágere, a meglehetősen színesen hangszerelt, de vaskosan riffelős Nothing To Say. A zaklatott, progos főriffre fantasztikus harmóniák érkeznek, és nem marad el a brazilos kikacsintás sem, az ott tamborim (ami NEM a magyarul tamburinként ismert csörgődob, hanem szambához használt kis kézidob) egy pillanat erejéig – igazi erődemonstráció ez. A főriffet is Confessori hozta, innen a pergő riff, igazi dobosgondolkodás ez. Egyes verziók szerint akkor született, amikor '94-ben Bittencourt falusi birtokán járt, a többiek pedig a szomszéd szobában aludtak. A húzós groove-ra állítólag mindenki ugrott, és gyorsan meg is született a szám alapja, közte a legkarakteresebb téma, az egyhúros, baromi egyszerű, de hatásos nyitóriff is, amelyet sokan Confessori egyik védjegyének tartanak. A nagyzenekari jelleg itt is előkerül később, Paeth hangszerelése új dimenziókba emeli a dalt, de Matos billentyűi is simogatják az ember fülét. Mestermű, a banda egyik legnagyobbja és legismertebbje is, ugyanakkor ízig-vérig power metal ez, csak sokkal elegánsabb meg kiműveltebb, mint az átlag. Ezek miatt mondom, hogy az Angra bizony egy ligában focizik a Helloweennel, a Blind Guardiannal, és a későbbi üdvöskék közül a Kamelottal meg a Rhapsodyval is. A közelgő hajózás bizonytalanságáról, a felfedezés öröméről szól, az új föld megtalálásának reményéről és az utazás izgalmáról.

A Silence and Distance Matos zongorajátékára és érzelmes énekére épül, de nem ballada, mivel menet közben bekeményítenek. Egyáltalán nem egyértelmű szerzemény, főleg nem a nagyzenekari díszítésekkel, de nagyívű, progos himnusz kerekedik belőle. Nem közismert szám, de annál érdekesebb. A Sonata Arctica valószínűleg sokat tanult innen, vagy csak ugyanarra a következtetésrte jutott a Stratovarius- és Queen-lemezek ötvözéséből. Tény és való: Tony Kakko hasonlóan használta a hangját a Sonata fő lemezein (főleg az első négyen). Náluk is sok ilyen merengős, billentyűs félballada kapott helyet a repertoárban. Sok szempontból a lemez csúcspontja a tízperces Carolina IV. Itt Északkelet-Brazíliából származó afro-brazilos ritmusokat és kántálást kevernek a Queensryche Empire-jét idéző hangulatú elemekkel, ugyanis a hangszerelés és az atmoszféra erre is hasonlít, és nagyszerűen működik is. A fuvolaszólóban is szülőhazájuk zenéje előtt hajtanak fejet, ugyanis a téma egy Hermeto Pascoal-variáció – vagy kikacsintás, ha úgy tetszik – a nagyhatású brazil fúziós dzsessz/avantgárd mester és multiinstrumentalista idén szeptemberben hunyt el Rio de Janeiróban, 89 évesen. A megidézett pillanat pedig egy korai '70-es évekbeli szerzeménye, a Bebê volt. A monumentális számban van klasszikus power metálos gyorsulás is, a hatalmas ívű dallamok pedig rockoperássá is teszik az egészet. Grandiózus ősfa ez, amelynek minden gyökere más földrészre vezet. A Helloween ízű gitárszóló a Hansen/Weikath iskola legjobb pillanatait idézi, a fogós refrén pedig többször is előjön: „Carolina the Fourth took a river to the sky", újabb mestermű ez is, egyébként a tengerészek, felfedezők meglepetését írja le – a cím maga a hajó neve –, amint őslakosokkal találkoznak az új földön, az európaiak közül először a történelemben. Ez egyébként az egyetlen dal, amelyhez mind az öt tag hozott zenei ötleteket.

A Holy Land a lemez címadójaként szokatlanul csendes húrokat penget, az indító billentyűs téma helyből zseniálisan fogós, ugyanakkor felvonultat minden mást is, amiből kortárs brazil zene meríthet. Megidézik benne a „művelt" európai gyökereket (a reneszánsz használata ezen a lemezen nem újdonság), az őshonos brazil ritmusok jelenléte sem meglepő már, de az afrikai és főként távol-keleti hatások újszerűen hatnak. Erre garantáltan nem számítana senki egy zeneileg német gyökerekkel rendelkező brazil power metal csapat lemezén. Igazi ritmuskavalkád, Matos zsenijének újabb bizonyítéka, ugyanis ő a szerző. Ugyanakkor az is meglepő, hogy milyen gördülékenyen működik egy ilyen sok furcsa elemből táplálkozó szám, és háttérismeretek nélkül fel sem tűnik, mennyi minden történik egy zongorás balladában. Ami persze nem csak sima zongorás ballada, mert egészen messze evez a kiindulópontjától számítva. A dobolásban ugyanis japán beütés is hallható, taiko (Ondekoza). Természetesen a legmarkánsabb billentyűtémát Matos nagyon szépen elsüti időnként – mégiscsak ez a főmotívum. A portugál király által küldött hajósok itt fedezik fel a szent földet, és kitárják egy új világ kapuit. Ez volt az első szám, amely a koncepcióhoz elkészült, és a lemez irányának is ez szabta meg. Koncepcióügyileg inkább a brazil kultúra, mint a körülhatárolható, földrajzi Brazília volt Matos ihletője.

A lassabb The Shaman nem agyonismert csúcspont, szintén egészben Matos-szerzemény, ezért várható is a frontember monumentális billentyűs intrója, majd teret ad egészen másnak. Mivel az észak-brazíliai sámánokról szól, az indián narráció és a különféle hangeffektusok is autentikus felvételek, ezek a Música popular do norte 4 című brazil népzenei gyűjteményből származnak. Tempóban ez sem veri az eget, de annál változatosabb, van egy különös lüktetése a szokatlan ritmusoknak köszönhetően. Matos a későbbi bandáját is erről a dalról nevezte el. Az is érdekes, hogy a dél-brazil származású zenészek milyen bátran nyúltak a szülőhelyüktől sokezer kilométerről eredeztethető népzenéhez. Körülbelül olyan ez, mintha görög zenészek csak úgy norvég meg lapp folklórból merítenének, ha a távolságokat is szem előtt tartjuk. A Make Believe szokatlan választás klipes nótának. Bittencourt szerzeménye, amelyet egy Kikóval közös mezei séta ihletett, amikor kimentek a természetbe gitározni, valahol Confessori birtokának közelében. Dallamos, mondhatni fémesített AOR, de a nagyzenekari részekkel persze angrás köntöst kap, nagyon ért ezekhez Paeth és Bauerfeind. Különleges hangulata van, de talán túl melankolikus választás kliphez, csak a végén érkező gitárszóló szólal meg fémesen, bár ez meg pont egy szépen, mindenféle elemekkel feldíszített blues. Andre Matos itt a szintén idejekorán eltávozott Midnightot idézi a sikolyával, a Crimson Glory fénykorából, a Transcendence érájából. Érdemes egyébként a provokatív képi világú klipet is megnézni.

A nyolcadikként érkező Z.I.T.O. a második számú kedvencem innen, de megértem, ha egyeseknek némileg kilóg – ugyanis ez a legtradicionálisabb tétel a lemezen, teljesen az Angels Cry időkre utal vissza (szövegileg is, halld: „the angels cried, you've heard them weep"). Őrlő, gyors riffre épül, de biztos túl jónak találták ahhoz, hogy ezt is egy jövőbeli EP-re száműzzék a Freedom Callhoz hasonlóan. Egyébként senkinek sem világos, mit jelent a mozaikszó a címben, Zur Incognita Terra Oceanus az egyik logikus változat, de a banda hivatalosan sohasem erősítette ezt meg. Elég vad változatok keringenek még, az egyik lehetséges változat, hogy ez Confessori farmján a felügyelő neve, akit egyszer rajtakaptak maszturbálás (!) közben. A másik változat szerint szintén Confessori gyerekkorából származik, és egy másik gyereket jelöl, de simeretlen, miért ez lett a munkacím. Kevéssel az album megjelenése után meg is szavaztatták a rajongóikkal, hogy mit jelenthet, de ennek eredményéről nem találtam semmilyen utalást. Akármi is legyen, a csapat dicsőséglistáján előkelő helyet foglal el nálam, a legkorábbi idők óta. Ezt a riffelési stílust pár évvel később az egész prog/power színtér használta, a Symphony X-től az Evergreyen át a DGM-ig. Aki nem a nagy amerikai hármasból (Fates Warning, Queensryche, Dream Theater, kultarcoknak esetleg még Crimson Glory) táplálkozott, hát ebből.

Merőben más hangulatú a Deep Blue, Matos balladája, az epikus Carolina IV-hoz hasonlóan merít indián folklórból, és tematikailag is hasonló ez epikushoz, a tengeri felfedezőutak nehézségeire utal, a címe is a misztikus tengert jelképezi. A végére már csak egy rövid akusztikus levezetés marad, ez a Lullaby for Lucifer – az intróból ismert sirályhangok foglalják keretbe a lemezt. Az év végén megjelent a gyűjteményes Freedom Call EP is, amely gyakorlatilag nagylemez hosszúságú, borítójával is követi a Holy Land felfogását, de vegyesfelvágott jellege miatt nem nyilvánították albumnak. Nagyzenekari változatok, máshol elcsepegtetett (a Judas Priest Painkillerjének feldolgozása) vagy még sosem látott felvételek (címadó szám) kerültek rá, de a '92-es demó címadója is szép teljesítmény (Reaching Horizons).

A Holy Land azonnali sikernek bizonyult közvetlenül a megjelenése után, és az is logikus, hogy a turné Japánt és Brazíliát érintette nyilvánvaló okokból, de Argentína és Európa is bekerült a körforgásba. Japánban ekkor turnéztak először, ám mivel tökéletesen beleillettek a szigetországban népszerű csapatok sorába (tradicionális alapú heavy metal, képzett zenészek, jó énekes, kivételes dallamok), a bandának már létezett ott rajongói keménymagja a turné előtt is. A távol-keletiek ismét kaptak bónusz számot (az Angels Cry-on is volt), a Bittencourt-féle Queen of the Night simán lehetett volna rendes lemezes darab is. Viszont így az évvégi EP-n már csak egy remix változattal szerepelhetett.

Különösen sok francia koncertet adtak, az egyiket, a párizsit (Aquaboulevard – Salle Provençale) egy EP meg is örökítette Holy Live címen 1997-ben. E kiadvány gerincét is a Holy Land számai adják, de a megvágott, eredetileg tizenöt tételes koncert a hatszámos EP-terjedelem miatt nem nyújt teljes élményt. Egyébként a banda körüli érdeklődést jól leírja, hogy menet közben helyszínt kellett változtatni az említett párizsi bulin, mert az eredeti hely túl gyorsan megtelt. A kisebb hangzásbeli problémák is a hely nem koncertekre való akusztikájából adódtak, de az energia és a kétirányú kommunikáció a banda és közönség között így sem szenvedte meg az improvizált körülményeket, többek között azért is mert Matos jól beszél franciául. Bizony itt még a színpadot is aznap ácsolták, mivel eredetileg nem volt, de hát a nagyobb hely az nagyobb hely, és több érdeklődő fér be. Matos egy francia tévének azt is elmondta a buli napján, hogy ez a korszak pont annak a folyamatnak része, amikor külföldön is elkezdtek brazil rockformációkat elismerni, és menet közben a nemzetközi rockzene is elkezdett egyre jobban behatolni a belső piacra: „Manapság már minden nagy turné érinti Brazíliát." Ennek jelei az is, hogy nyitottak hazájukban az AC/DC-nek, és meghívták őket az első brazil Monsters Of Rock fesztiválra is. Bill Hudson (eredetileg Niuton Rodrigues Filho, a Circle II Circle, a NorthTale vagy jelenleg az As I Lay Dying gitárosa, akinek ez csak a művészneve Slash születési neve után) mondta erről a lemezről és korszakról: „Azon dolgok egyike, amelyek miatt büszke vagyok, hogy Brazíliában születtem." Egyébként a banda hozzáállására jellemző, ahogy Matos a bootleg felvételekről így nyilatkozott: „Nem hiszem, hogy nagy gond lenne. Sok bootlegünk kering. Minden nap felfedezünk egy újat. Szerintem jó jel. Az őszinte véleményem, hogy az emberek, akik zenét hallgatnak, meg fogják venni a lemezt. Aki megveszi a bootleget, lesz egy lemeze. Ez probléma a kiadóknak. Mi nem a pénzért csináljuk, hanem lehetőségeket keresünk, hogy a munkánk jobban elérhető és hallható legyen."

Matos és a gitárosok között viszont egyre inkább megromlott a kapcsolat, és az énekes '97-ben – egyelőre csak átmenetileg – ki is lépett. A helyére Edu Falaschi ugrott be, így sikerült a frontembert egy nem kevésbé markáns énekessel pótolni, mert bizony nagyjából ugyanakkora fazonnak tartom az utódot is. Végül meggyőzték Matost, hogy ideiglenesen térjen vissza, ebből született a Fireworks lemez 1998-ban, de hamarosan ismét szétváltak útjaik, a banda ugyanis azon a ponton két részre szakadt. Matos a szintén kilépő Mariuttival és Confessorival a saját dalától megihletve Shaman néven folytatta, az anyabandához képest meglepően nagy sikerekkel: az első Shaman brazil aranylemez lett, sikerült megugrania az irreális magas szintet, mivel belföldön százezer eladott példány fölött teljesített. Párhuzamosan Falaschival később új Angra-korszak kezdődött, amely két zseniális lemezt is szült, közte a jövő ősszel szintén huszonöttel jubiláló Rebirthöt és utódját, a Temple of Shadowst 2004-ben, már Aquiles Priester dobossal és Felipe Andreoli basszusgitárossal a fedélzeten.

Egy a lényeg: az Angra bár utólag kétszer még képes volt egy nagyjából ilyen kaliberű lemez készítésére Edu Falaschival, Matos utódzenekarával egyszer szintén, majd szólóban már nem. Ezek bizonyítják, hogy sok tehetséges dalszerző külön is megáll a lábán a megfelelő társakkal, de együtt volt igazán mágikus a teljesítmény. Így a szerteágazó Angra család legjelentősebb teljesítménye több okból mégis a Holy Land. Olyan ötvözete ez a dallamos metálnak, a helyi különleges ízeknek, a heroikus énekteljesítménynek és a grandiózus hangszerelésnek, amely párját ritkítja. Ugyanakkor többszörösen is bizonyította, hogy kiemelkedő metálzenét minden kontinensen lehet művelni, bár azt a Sepultura – sőt, a Sarcófago és a Viper óta – tudta a világ, hogy Dél-Amerikában is működnek tehetséges csapatok, amelyekre nemzetközileg is érdemes odafigyelni, nemcsak a származási kuriózum okán. De maga a tény, hogy tradicionális alapokra lehet építeni a '90-es évek derekán is, fontos kinyilatkoztatás volt, mindezt az úgymond tradmetálmentes évtized közepén. Zeneileg nem feltétlen kellett ide Rhapsody, Nightwish és Hammerfall (egyébként semmi baj ezekkel a bandákkal), mivel látható, hogy előttük is virágzott a színtér, csak annyi történt, hogy nem ez folyt a csapból az undergroundban. Az Angra bemutatta, hogy aki minőséget tud letenni az asztalra, jól el tud lenni vele, és akármikor visszhangra tud találni a közönség soraiban. Ezt már a lemez megjelenésének idején is így gondolták: „A tervünk az, hogy olyan nagyra nőjünk, amilyenre csak lehet, és egyre jobb zenészek legyünk, hogy jussunk el egy minél profibb szintre. Brazíliában nehéz profi zenekarrá válni. Nincsenek meg a megfelelő lehetőségek. Egyébként meg, sok időt töltünk külföldön, Európában főleg. A zenekarnak fontos, hogy meglegyenek ezek a külföldi piacok. Szeretnénk minél többféle helyre eljutni és mindezt azzal a zenével, amelyet szeretünk. Nem akarunk lehajtott fejjel kiadói tanácsokat hallgatni. Nem szeretnénk önismétlővé és unalmassá válni sem, csak hogy több pénzt keressünk."

A különleges énekes már lassan hét éve nincs velünk, de a csapat nélküle is rendszeresen készít lemezeket, és ma is nagyon különleges zenét játszik. Az Edu Falaschival közös évek is kitermeltek ugye két mesterművet, amelyekről már esett szó, a Rebirth és a Temple of Shadows is előbb-utóbb klasszikushockos anyag lesz mindenképpen. Sőt, az új lemezeik is jók, pont a rapszódiás énekes Fabio Lione lelt közöttük otthonra tizenkét évig, amit a közelmúltban készült kiváló Cycles of Pain is fényesen bizonyított 2023-ban. Később, és ez már 2025 novemberi esemény, az olasz énekes és a hangszeres szekció útjai elváltak három közös lemez után. Reméljük, hogy a banda további új impulzusokat kap majd a folytatáshoz, a jelek szerint Falaschival tervezik a jövőt – egy jubiláló koncertet biztosan –, és bízni lehet benne, hogy mindenhonnan van visszaút. Róluk valóban elmondható, hogy általánosságban mindig tartották a szintet, de minden szempontból ez volt a legjelentősebb lemezük, és ez immár harminc éve így van.