Shock!

Az északi nagy extrém metál színterek emlegetése során hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Finnországban is van élet (és nemcsak gótikus meg power metal készül északi rokonaink háza táján). Természetesen jelentőségében elmarad a norvégtól, de még a svédtől is, ám létezik itt egy folkos pogány színtér, amelynek sok művelője érdekes és különleges dolgokat alkot. Amit meg a Havukruunu csinál, az nagyon élvezetes, és van egy egyéni, finnes (meg nagyobb léptékkel mérve: északi) íze is.

Népies, pogány tematikájú finn bandákból azért van néhány markáns finn képviselő, hogy csak a nagyon híresek közül említsünk párat, Moonsorrow- és Finntroll-vonalon bőven hallottunk már kiemelkedő teljesítményt (és akkor ott van a Bodom-iskola is, aminek része is meg nem is a Wintersun). Szóval akad rendesen felhajtóerő a hasonszőrű bandák számára az ezer tó országában. Mindez nem sokat érne, ha saját jogon nem érdemelné meg a banda a hírverést, ám szerencsére ilyen mixet, mint a Havukruunu, nem csinálnak sokan, főleg nem ilyen színvonalon, ami a szerzemények fogósságát illeti. Sokszori hallgatás után sem unom a lemezt, két hónapja leülepedett már, és most újra elővéve ugyanaz az érzés kap el: itt mindent eltaláltak, amit lehetett, az eredmény pedig dicsérő szavakért kiált.

A Havukruunu (egyébként fenyőkoszorút, fenyőkoronát jelent) négy tagból áll. Stefa az elsőszámú gitáros, ő felel az énekért és ő a fő dalszerző is, Henkka gitáron, Humö Mörkstunde basszusgitáron játszik, Kostajainen pedig dobol – majdnem mindenki csak a művésznevén ismert. Természetesen a hatásaik mellett nem lehet elmenni, ott van Bathory viking korszakának lenyomata mindenhol, de ilyen dallamérzéke szegény Quorthonnak sosem volt, így ezen a téren óriási az előrelépés a nagy elődhöz képest. Óhatatlanul adja magát a Moonsorrow is, mint párhuzam, de ez a pogányság náluk is szintén Bathory örökség. Ám a slágeres, dallamos fogalmazásmód túlmutat a Moonsorrow epikus felfogásán, sokkal egyszerűbb és közérthetőbb, amit itt hallunk.

A másik jelentős eltérés a Moonsorrow-hoz képest a jelentősen riffalapúbb megközelítés, valamint elég keveset kapunk a műfaj sodró lendületű beteg harmóniáiból is, inkább előtérben van a ritmusgitár, sőt, sok gitárszóló is akad. Ilyen tekintetben sokkal tradicionálisabb ez a banda, mint a pályatársai. Ha úgy akarom, van egyfajta power metal hangulata is, ami nagyon jól is áll ennek a harcos zenének, és nálam a fő vonzerőt is ez jelenti. Felsejlik a Manowar '80-as évekbeli korszaka is mindenképpen, nem is csak futólag, hanem zenei és felfogásbeli hasonlóságok miatt is. A kórusok is szárnyalnak, valószínűleg nem kevés tradicionális heavy metalt hallgattak (és hallgatnak) a srácok, de legjobban ez a vetületük ezen a lemezen jelenik meg. A korábbi lemezeken is megvannak a dallamok meg az epikus, de slágeres megközelítés, de kevésbé ilyen kiforrott, tradicionális metálos köntösben. Lesz, aki pont emiatt esküszik majd a korábbiakra, vagy itt hagy fel a banda követésével, de bizonyosan sokan akadnak olyanok is, akik itt csatlakoznak majd be. A lemezt ismerve minden esély megvan az utóbbira.

Szépen pörög a kétlábgép is („power metal″ beütés, ugye), a már említett Manowar-áthallások ugyanakkor a címadóban a legerősebbek (jön persze a Moonsorrow-jellegű nagyívű kórus ismét), de a Yönsynty szólója is totális Manowar (meg úgy általában '80-as évek). Felcsendül egy Melechesh-beütésű riff is a Kuoleman omában, és a Bathory szelleme mindenhol ott kísért, emellett pedig szerencsére minden számban van valami váratlan és izgalmas. A hangzás is telt (szépen kihallatszik a basszusgitár is az Unissakävijä-ben), közel ideálisan szólalnak meg a dobok is, ehhez a harcias zenéhez kell is a lüktetés, a produkciós munka pedig minden igényt kielégít. A Kun veri seokittu lumeen is óriási riffzúzda, még thrashes ritmusgitárra is vetemednek benne, de a pengelés riffelés megint visszamutat a klasszikus heavy metal hőskorára is. A legkomplexebbet a végére hagyják, a nem kicsit mayhemes című De miseriis fennorum majdnem 11 percével az egész karrier leghosszabb dala, és leginkább Moonsorrow-jellegű epikus, kifejtős tétel. Jól megy ez is, de az igazi kedvencek a fentebb említett rövidebb darabok.

Merőben újat nem talál fel a Havukruunu, de hatásaik ihletett keverésével valami olyat csinálnak, amit nagyjából senki más. Kevés az ilyen slágeres, de nem sekélyes, ugyanakkor izzadságszagtól mentes, heroikus, lehengerlő pogány black metal. Tökéletes szintézisét nyújtják a fő hatásaiknak, és mindenhonnan kiválogatják a többi elemhez leginkább illő részeket – ez a mindenkori kreativitás receptje. Narráció vezeti fel a nyitó és záró tételeket (a leghosszabbakat), ez is finnül szól. A finn anyanyelv használata szintén közös pont a már említett Moonsorrow-val, a sötét szövegekhez jól illik a finnség, interneten pedig kiváló fordításokkal lehet találkozni, úgyhogy érdemes belefektetni az energiát. A jellegzetes északi pogány témákkal foglalkoznak, megjelenik az erőltetett keresztyén hitre térítés, mint gyakori motívum (ez már Bathory idején is így volt a viking metál hajnalán), és bizony akad itt erőszak is bőven, ahogy black metalhoz illik. A lemez valós történelmi eseményt dolgoz fel egyébként, Dél-Finnországból (Tavastia) 1237-ből, amikor a helybeliek fellázadtak a katolikus egyház ellen: egészen plaszikus kép, amint kivezetik a keresztyén papot az erdőbe, és otthagyják megfagyni. Őszinte harag történelmi köntösben, méltó a műfaj múltjához, és a számok önmagukban is nagyon élvezetesek.

Tavalyelőtt a Moonlight Sorcery lepett meg egy nagyon érett lemezzel, most a Havukruunun volt a sor, ezekből látszik: van bőven tartalék a finn undergroundban. A lényeg: érdemes a korábbi Havukruunukkal is foglalkozni, aki hasonló stílust és színvonalat keres. A banda nem nagyon játszik még a hazájuktól távol, de ahogy egyre ismertebbek lesznek, remélhetőleg ez majd változni fog. Szívesen megnézném őket, mert ha ezt az energiát élőben is tudják hozni, itt még nagy dolgok lehetnek készülőben.