Shock!

A Spawn Of Possession különféle okokból történt szétesése elég nagy űrt hagyott maga után, ugyanis elég ritka jelenség volt, ahogyan ez a svéd zenekar művelte a technikás death metalt. A fogóssággal kevés komplex és technikás banda foglalkozik, és bár véleményem szerint ők sem direktből csinálták, nagyon szimpatikus velejárója volt a zenéjüknek. Amolyan járulékos előny volt ez, de az Incurso után öt évvel eltűntek a színről, logisztikát, motivációhiányt és nehézkes albumkészítési folyamatokat okolva. A csapat 2020-ban újra összeállt, a negyedik albumnak szánt névből bandanév lett, és egy régi-új formáció alakult.

A Retromorphosis magját így Jonas Bryssling gitáros, Dennis Röndum énekes (régebben a Spawn Of Possession dobosa) és Erlend Caspersen basszusgitáros alkotja, hozzájuk csatlakozott még a régi időkből Christian Münzner szólógitáros is (lásd még Obscura és egy sor egyéb), utóbbi szerepe felbecsülhetetlen a történetben. Az ötös felállás KC Howard dobossal (lásd még Decrepit Birth) egészült ki, és meg is van a felállás az Incurso egyenes folytatásához.

A lemez a latin Psalmus Mortis címet kapta és felvonul rajta minden erény, ami a Spawn Of Possessionre jellemző volt, ám ennél több is. Szerintem nagyon félrevezető volt a promóciós nyilatkozat, hogy ez visszataszító, mocskos death metal lenne. Autopsyról, mocsárszagú Obituaryról meg egyéb vérmocskos death metal bandákról mondanék ilyet, itt meg egészen másról van szó, mivel ez az Incurso egyenes folytatása, aminek eredetileg is szánták évekkel ezelőtt. A végeredmény pedig egy sok harmóniával, dallamos gitárszólókkal, szintis kísérettel megpakolt technikás death metal lemez lett, olyan fogóssággal, ami – épp a fenti elemek sokasága miatt – kevesekre jellemző. Azon túl, hogy a saját bőrükből nem bújnak ki, és nem is kell, ez simán lehetne a negyedik Spawn Of Possession-album, sok más élmény is felsejlik az album hallgatása közben. Sokszor az a benyomásom, hogy egy némileg extrémebb és gyorsabb kései Deathet hallgatok (itt is hasonlóan mestere a hangszernek mindenki), vagy a svéd pályatárs Anata közérthető dallamait (ők az a banda, ahol még az átkötő 1-2 percesek is teljes számként hatnak). Azonban szerintem itt jobbak a szerezmények, mint Anata-fronton (és ott sincs szó unalomról), és már-már Chuck Schuldiner magasságát súrolja egyik-másik szám. Valamint azt is meg merném kockáztatni, hogy ha a régi néven jelenik meg, ez lehetne a legjobb Spawn Of Possession-album is (vagy birkózik egy nagyot az Incursóval, gondolom).

A legjobb példa a hangszeres tudásra és a félelmetes kompozíciós érzékre a kilencperces, monumentális Machine drámai szintialáfestéssel (érdemes megfigyelni, ahogy építkezik a szám, a lassú részek is tanítani valóak). Aki például az Incursón szerette az epikus, nyolcperces Apparitiont, az itt jó ismerősre találhat. De a végig kiváló harmóniákkal operáló nyitány Vanished is mutogatni való darab, ahog berobban a dallamos gitároktól hemzsegő intró után. Némi űrös szinti ebben is ott figyel a háttérben (talán Nocturnus-hangulatú, talán nem, de a Sadist is beugrik időnként). Vannak keményebbkötésű (The Tree) és dallamosabb darabok is (névadó, Never to Awake). A hangzás is jó modern, telt, basszusos, egyértelműen jelenkori, ebben nincs retró. A blastek is méltóságteljesen kísérik a hangképet (The Tree), szerencsére sehol sem verik szét a zenét, amibe a produceri munka is besegít, mivel a hangzás is segít arányosnak maradni. A névadó is felvonultat mindent, ami jó ebben a bandában, megvan a jól ritmizált, kicsit kiabálós ének (kevés szó esik róla, de önálló arcot ad a zenének, és külön előnye, hogy érthető is). A gyors, de nem szélvész tempó adott itt is: hatalmas harmóniák mindenhol, és újra egy monumentális szintis betét. Egyébként a billentyűs részekről semmi infó nincs, hogy ki játssza őket, de feltűnően jó hangulati elemek, ha lesz folytatása a Psalmusnak, remélem, nem fogják elhagyni vagy hanyagolni ezeket, mert nagyon jól állnak nekik.

Mindenképpen említésre méltó még, hogy olyan a lemez hangulata, amikor a „technikás″ még nem alműfaj-megjelölés volt, hanem egyszerűen csak egy jelző a komplexebben játszó death metal bandák számára. Üdítő frissesség árad a lemezből amiatt is, mert maximálisan kihasználja az elérhető lehetőségeket: a hangzás önmagában is bontja falat, de az erőtől duzzadó szerzemények önmagukban is megállják a helyüket, úgymond könnyű dolgunk van, mivel szerencsés az együttállás. A szövegek is különlegesek, mindegyik egy kerek és könnyen érthető történet. A legizgalmasabb egy sötét sci-fi történet, amelyben egy mágikus tükör elfogyasztja a főszereplőt, aki krónikusan napról napra soványabb lesz, majd egészen egyszerűen eltűnik (Vanished). De szóba kerül az emberiség technológiai tetőfoka is (aki ehhez vonzódik, nézzen utána a Deeds Of Flesh kései műveinek) – e mérnöki csúcsteljesítmény, amely végül megmenekülés helyett bukáshoz vezet (Machine), de van itt nekünk egy megszállott hölgy is, aki addig néz a Napba, amíg meg nem vakul (Exalted Splendour). Fantasy-hatású sztori az, amelyben misztikus fák nőnek nehezen megközelíthető helyeken, ám a gyümölcsöt így sem, vagy főleg így nem érdemes elfogyasztani (The Tree). Földhöz ragadtabb, de jól kidolgozott ötlet a rémálomban ragadó főhős (Never To Awake), vagy az Aunt Christie's Will, amelyben az örökség hajszolása után nem várhat más Wilfredre, mint a hoppon maradás. Van spirituális utazás is, istennel vagy anélkül (névadó). Főleg érdekes, hogy közérthetőek a szövegek, és/mert nagyon kézzelfogható rövid történetek ezek. Újabb, váratlanul erős pont egy amúgyis monumentális lemezen.

Remélhetőleg, kicsit termékenyebb lesz ez a banda, mint az elődje volt (ott húsz év alatt három lemez készült, az utolsó kettő között meg hat év telt el), de ha mondjuk négy-öt évente megjelenik egy ilyen színvonalú album Retromorphosis név alatt is, szerintem már akkor is nyert ügyünk van. Valószínűleg a dolog oroszlánrésze Brysslingen múlik majd, ahogy eddig is. Már csak az a kérdés, hogy élőben mit fognak játszani. Adná magát a szituáció, hogy négy albumból is válogassanak, hiszen a két banda közötti átjárás egyértelmű.

Technikás death metalban meglátjuk, hogy lesz-e jobb idén, én mindenesetre nagyon kétlem. Nem mondom, hogy itt van az év lemeze, de nagyon kösse fel a gatyát, aki ennél nagyobbat akar dobbantani!