Shock!

July 23.
Wednesday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nightwish: Imaginaerum

Mondhatjuk, hogy a Nightwish már tulajdonképpen nem kockáztat igazán nagyot ezzel az új lemezzel: az évszázadra esedékes „tizenkilencre lapot" húzásukat ellőtték a Dark Passion Playen, a Tarja Turunen helyére érkezett új frontasszony, Anette Olzon bemutatkozásával. Noha sokan fújoltak a legutóbbi lemez hallatán, az anyag a finnek eddigi legsikeresebb kiadványa lett, és több mint 2 millió eladott példány manapság bizony nem tréfadolog, főleg független kiadónál dolgozva. És mindezt ráadásul úgy, hogy a világ legnagyobb zenei piacán, az Egyesült Államokban a zenekar legfeljebb közepesen ismertnek számít, de még annak sem feltétlenül.

megjelenés:
2011
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 100 Szavazat )

Élvonalas banda új lemezéről írni mindig kényes feladat, hiszen az ilyen zenekarok esetében a nagy számok törvénye alapján borítékolhatóan több rajongó veszi majd szívére az esetleges negatív észrevételeket. Gondolom, még inkább belenyúlok a darázsfészekbe, ha jóelőre leszögezem: sosem tartoztam a zenekar hívei közé. Annak idején, az Angels Fall First / Oceanborn korszakban nyilván nem lehetett nem elismerni a koncepció eredetiségét, Tuomas Holopainen dalszerzői tehetségét sem vitattam soha, Tarja előadásmódja azonban – legalábbis az én szememben – adott a bandának egy olyan statikus, merev jelleget, amivel soha nem bírtam megbarátkozni. Maga a zene is egyre kiszámítottabbnak, műanyagabbnak tűnt, ahogy követték egymást az egyre sikeresebb lemezek, élőben pedig a legjobb indulattal is maximum középszerűnek találtam a csapatot azzal a két alkalommal, amikor elcsíptem őket. Így a Dark Passion Play hallatán voltaképpen én magam is meglepődtem, mennyivel hallgathatóbbá vált számomra a Nightwish Anette-tel a fronton. Maradéktalanul továbbra sem intettem búcsút a fenntartásaimnak, azt azonban tartom, hogy – még ha sokak számára ez furcsán is hangzik – a jégkirálynő Tarja a maga egydimenziós stílusával igencsak behatárolta a banda lehetőségeit, és egy ilyen hagyományosabb torokkal nemcsak még populárisabbá vált a hangzásuk, de egyben többfelé is tapogatózhatnak zeneileg.

Nem véletlen, hogy utóbbit külön kiemelem az Imaginaerum kapcsán, ez a lemez ugyanis sok szempontból a Nightwish eddigi legváltozatosabb albuma – vagy legalábbis nagyon szeretne az lenni. Ezen persze nincs is ok csodálkozni, hiszen nemcsak sztorimesélős konceptanyagról van szó, hanem egy készülő film alapjáról is, az összhatás pedig ennek megfelelő. A banda eddig is atmoszférikus dolgokban utazott, most azonban minden eddiginél több hangsúlyt fektettek a hallgatót beszippantó, sajátos hangulatra. Maga Tuomas előszeretettel emlegeti a lemez kapcsán Tim Burtont és Neil Gaimant, de utóbbi kettő beteg groteszksége helyett nekem inkább olyan filmek és regények jutnak eszembe róla, mint a Narnia vagy Az arany iránytű, vagyis amolyan fantasys elemekkel átszőtt, bizonyos tekintetben talán sötét, de alapvetően inkább mégis csilivili, kisgyerektől nyugdíjasig bárki által könnyűszerrel megkajálható dolgok hangulata köszön vissza. Ezzel önmagában nincs semmi baj (ha cinikus akarnék lenni, akár azt is mondhatnám, hogy a karácsonyi piacra pont ilyesmik kellenek...), de azzal már igen, hogy Tuomas barátunk mintha kicsit túlvállalta volna magát ezzel az anyaggal, ráadásul közben nem is merte igazán elengedni a fantáziáját. Így aztán született egy lemez, amin nincs annyi sláger, mint azt az ember várná tőlük, de nem is tágítja ki úgy a banda horizontját, hogy ellensúlyozhatná ezt.

Szeresd vagy utáld persze a Nightwish zenéjét, egy dolgot bizonyosan nem lehet tőlük elvitatni: a főnöknek boszorkányos érzéke van a bőr alá bemászó dallamok kiagyalásához. Ez a képesség bizonyos értelemben valóban képes menteni a szépen mondva kísérletezősnek, csúnyán terjengősnek, szétesőnek ható darabokat, de azért nem a végsőkig. A finn intro után nyitó, elsőként klipesített Storytime mindenesetre mindjárt bődületes sláger Anette stílusának és hangjának köszönhetően nem kevés ABBA beütéssel, a refrént garantáltan soha az életben nem vered ki többé a fejedből, ha egyszer meghallottad, és akad még pár dal, ami rendelkezik ugyanezzel a képességgel. Szintén garantált közönségkedvenc lesz például a pofás gitártéma köré épített Ghost River és az I Want My Tears Back is. Utóbbiban a folkos vezérmotívum ugyan fájdalmasan elcsépelt (már-már kínosan az), de az ember lelki szemei előtt már látja is az agyig telt német sportcsarnokokat, amint Jürgen, Günther és Ulrika transzban ropja rá a csűrdöngölőt. A bridge és a kórus hatásos, tömegeket átmozgató jellegét pedig tényleg nehéz lenne kétségbe vonni.

Ezeket leszámítva azonban mintha a kelleténél többször engednék el a hallgató kezét a hangulati hullámvasút-utazás közepette. Ez különösen az Imaginaerum második felére jellemző, de mégis az album első felének központi dala, a hét és fél perces Scaretale szolgáltatja rá a legjobb példát, ahol a metalos kezdés után a középrészben átmennek mezei cirkuszi hangjátékba, alaposan agyoncsapva ezzel a korábban felépített hangulatot. A dal így voltaképpen sehová sem jut el, és ezáltal igencsak furcsa szájízt hagy az emberben, pedig a kezdése kimondottan ígéretes. A Song Of Myself brutális aránytévesztésére szintén nehéz lenne ép indokot felhozni, itt ugyanis a több mint 13 perc több mint fele némi kamu-filmzenével alázengetett dumálás, amit jobb lett volna inkább valami extra verzióra száműzni a normál kiadás helyett. Elhiszem, hogy Tuomas grandiózus koncepcióban gondolkodott, de az ilyesmi film nélkül nehezen értékelhető, pláne, hogy totálisan nincs is benne semmi érdekfeszítő.

Ha utóbbit nem is mondanám el globálisan a Scaretale után következő témákról, annyi azért bizonyos, hogy a lemez közepétől kezdve tényleg kevés a fogódzó és túl sok a hollywoodizmus. Itt gyakorlatilag csak a morcosabb és finomabb hangulatokat váltogató Rest Calm, illetve a dinamikusabb Last Ride Of The Day képes némiképp felrázni az embert. A két akusztikus alapú téma (a Turn Loose The Mermaids és a The Crow, The Owl And The Dove) totálisan semmilyen, de a két instru hangulatfokozóban (Arabesque és a záró Imaginaerum) sem vélek felfedezni túl sok pluszt azt leszámítva, hogy növelik a játékidőt. Komolyan, nehogy már 2011-ben el kelljen alélni némi harmadosztályú filmzenélősditől! Fáj vagy sem, de be kell látni: akárcsak Joey DeMaio, ugyanúgy Tuomas is igencsak messze áll a James Horner, Hans Zimmer ligától. Nem véletlen, hogy nem is a soundtrackeket idéző bombasztos dolgok érdemlik meg a legmeglepőbb kísérlet díját, hanen a klasszikus bárjazzes hangulatokkal játszogató Slow, Love, Slow, amihez Anette talán még egy nagy tollboát is a nyaka köré tekert a felénekléskor a stúdióban. Ez a füstös, retrós téma éppen azért működőképes, mert nem kiszámítható, és végre valóban újat mutat a bandától – olyat, amit tényleg nem várnál tőlük.

És ezzel el is érkeztünk oda, ami voltaképpen a legnagyobb bajom az Imaginaerummal. Jelesül hiába csomagolták be kicsit másképp ezt az anyagot, mint az eddigieket, ettől még ugyanolyan kiszámított maradt, mint a korábbiak. A banda stílusa összekeverhetetlen, a hangszerelésbe, a hangzás arányosságába nem lehet belekötni, és sajnos az a sterilitás is változatlan, ami mindig is jellemző volt rájuk. A Tarja-korszakban úgy tűnt, Marco Hietala énektémái némi karcosságot, urambocsá' koszt visznek a hangzásba – nos, Anette-tel szemben még csak igazi ellenpontot sem jelent a basszer fahangja, hiába szólal meg sokszor és magához képest viszonylag sokféleképpen. Hiába, minden relatív... Abba éppen emiatt nem is akarok itt belemenni, mi giccs és mi nem az, elvégre mindenkinél máshol húzódik a bazinagy rózsaszín kertitörpék halmazának határa, és minek tagadjuk, nincs olyan ember, aki ne kedvelne bizonyos giccseket. Én is így vagyok ezzel, szóval nem is akarom bántani a finneket ilyesmik miatt, azokat meg pláne nem, akik most dühösen anyáznak, és nem értik, mivégre hordom le az új Nightwish remekművet. De ettől még sajnos az Imaginaerum csak látszólag markol sokat, miközben teljesen nyilvánvalóan keveset fog, és még úgy is megmarad a biztonsági játék szintjén, hogy nem akar annak tűnni. A siker természetesen továbbra is garantált, és ilyen őrület közepette a zenekar oldaláról tulajdonképpen érthető is, hogy nem akarnak / nem mernek kockáztatni. Elvégre ez már régóta nagypálya...

A Nightwish 2012. április 29-én Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik. További részletek a Concerto honlapján.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
-1 #15 kisjon 2013-09-04 08:11
Ez a legjobb Nigfhtwish lemez ami eddig megjelent.
Idézet
 
 
-2 #14 Markó Dániel 2013-06-17 08:25
T.cikkíró! (és a többiek).
Egyetértek az előttem írókkal, miszerint a Scaretale eleinte elrontja a hangulatot a cirkusszal, és abban is egyetértek, hogy többszöri hallgatásra már meg lehet szokni, ha nem halljuk benne, hiányzik.
Hasonlót éreztem az elején is, ahol az a gyermek mondóka 1 percen keresztül szól, "nem láttam benne a Nightwisht." Ki is szedtem a dalból, úgy ment a mobilomra, de most már hiányzik róla az a rész.
Egyébként a filmet látni kell hozzá, anélkül kissé furcsának tűnik az album. Amúgy a film nagyon jó lett, habár többször kell látni a rokoni szálak kifűzéséhez, és sajnos nagyon sokat ugrál az időben.
Én szerintem ha még most kiadnának egy lemezt (esélytelen), amivel ellensúlyoznák ennek a nem metálosságait, azzal nem mondhatná senki, hogy elfajult a Nightwish.
Idézet
 
 
+1 #13 April 2012-11-30 22:47
Pár helyen picit durván fogalmaztál, ezekre (ha nem bánod) most válaszolok...
"Ghost River és az I Want My Tears Back is. Utóbbiban a folkos vezérmotívum ugyan fájdalmasan elcsépelt (már-már kínosan az)" < valójában éppen ez az a szám, ami bizonyítja, hogy az albumon nagyon változatos dalok vannak. Ha esetleg még nem hallottál volna róla, akkor felvilágosítala k, hogy ennek egy külön műfaja van: folk metal. Az már más kérdés, hogy egy szimfonikus metál együttes miért játszik ilyesmit, de ezt az előbb már leírtam.
"az album első felének központi dala, a hét és fél perces Scaretale szolgáltatja rá a legjobb példát, ahol a metalos kezdés után a középrészben átmennek mezei cirkuszi hangjátékba, alaposan agyoncsapva ezzel a korábban felépített hangulatot." < Ebben látod nincs igazad. Azt hiszem, hogy csak egyszer hallgattad meg (jó, max kétszer). Először nekem is úgy tűnt, hogy 'áh, minek kell most ez ide?', de csak azért, mert nem tudtam átlátni egészen a dalt. Többszöri meghallgatás után, ha kihagyod a Marco részét, érzed, hogy hiányzik.
"A két akusztikus alapú téma (a Turn Loose The Mermaids és a The Crow, The Owl And The Dove) totálisan semmilyen"< Mindkettő gyönyörű. Erre csak ennyit tudok mondani.

Őszintén nekem tetszik az album, nem tudom, hogy miért támadjátok, mellesleg meg kevés embertől hallottam ennyire lehordó negatív kritikát. Az együttes egy újabb remekművet adott ki, akinek meg nem tetszik, hát... ez van.

Amúgy szerintem is sokan csak az óriási siker miatt kritizálják az új albumot, az igazság az, hogy a banda egyre feljebb halad és nem tehetnek róla, hogy vannak akik ezt nem tudják elviselni.

Összefoglalva: nekem tetszik. :)
Idézet
 
 
0 #12 Roberto 2012-06-11 17:44
A téma jó, csak rövid a kifejtés.

A gitárjáték télleg gagyi, hiányoznak azok a jó kis riffek, amik összecsengenek a dalokkal, ráférne egy jó kis szólógitáros a bandára...

Apropó a dalok, kicsit lehetnének bővebb szöveggel, túl sok az a bizonyos ének mentes ááááÁÁÁÁÁááÁÁÁ benne :-)
Kissé hosszúak lettek a fel- és átvezetések, kicsit több tartalom nem ártott volna, de lehet, hogy Anettka csak ennyit bírt megjegyezni :-)
Idézet
 
 
+3 #11 magmakamra 2011-12-20 11:28
Szerintem ez egy elég jó lemez. Az biztos, hogy a zenekar elért egy olyan népszerűséget, amikor már divat fikázni. Engem ez a lemez szórakoztat. Két dolog miatt. Az egyik a csaj hangja. Azt hiszem kevés ilyen jó hang van a kemény rock zenében vagy aminek hívni akarjátok a skatulyát. Nagyon jó választás volt, még akkor is ha nekem a Once volt a csúcs. Legalább is azt hallgattam a legtöbbet. A másik tényező Tuomas zeneszerzői képessége. Én nem vagyok zenész ,csak bassz gitáron próbálkozom otthon, de szerintem a fickónak van érzéke a dalszerzéshez. Ennek ellenére kicsit sok a giccs és elég nehéz elhinni, hogy ez a produkció előadható így ebben a formában.
Ami igazán negatívum az a paneles gitárjáték. Gondolom, hogy a produkció a hölgy hangjára van kihegyezve, de valahol egyensúlytalann ak érzem, hogy egyik oldalról tökéletesen megkomponált dalok vannak, míg a másikon fantáziátlan, izgalom nélküli gitárjáték.
Azért azt megértem ha ez a kidolgozottság megfekszi azok gyomrát akik a zenében az ösztönösséget szeretik. Az itt nem sok van.
Zárásként még annyit, hogy mindenkinek magának el kéne tudni dönteni, hogy tetszik e egy muzsika az a alapján amit hall, nem pedig az alapján, hogy mennyire népszerű valami.
Idézet
 
 
+8 #10 Equinox 2011-12-12 21:48
ennyire*

Sose hittem volna h pont ezen a helyen, ahol nyitottságukról és értelmes megnyilvánulásu król ismert emberek elkezdik önteni a szart kilóra és televannak +okkal ezek a kommentek. Szánalmas

Azt sem hittem volna h pont én fogom őket védelmezni, mivel messze nem kedvencem a csapat, de ami az övék, azt kár elvitatni, ez is nagyon izgalmas lemez lett
Idézet
 
 
+4 #9 Equinox 2011-12-12 21:18
Könnyű, kézenfekvő és divat leszólni ezt a bandát, főleg keményebb metalos körökben. Ennyi zavar egyeseket h jól megy a szekér?
Idézet
 
 
-12 #8 Robidog 2011-12-12 13:58
Sajnos egy egyszerű profán kicsit alpári szóval tudom értékelni ezt a partvis lemezt méghozzá :SZAR!!!!
Már bocsánat a kifejezésért!


=)
Idézet
 
 
+7 #7 Nűnű 2011-12-12 12:58
Többedik meghallgatás után egyre jobban tetszik a lemez.
Idézet
 
 
-2 #6 Attila 2011-12-12 09:08
Meselemez, 3 éveseknek. Oda lehet tenni az Indica mellé.
Idézet
 
 
+8 #5 VorTexX 2011-12-12 03:12
Érdekes kritika lett, szerintem korrekt, bár nekem az a véleményem, hogy kicsit túlságosan vastagon fogott a tollad. A Tarjával kapcsolatos meglátásaidat maximálisan osztom, ahogy azt is, hogy a Dark Passion Play jobb irány volt mint az előtte lévő albumok (bár a Once-on is voltak szép nóták és ott a hangulat is nagyon eltalált volt), és az is igaz, hogy ezen a lemezen visszalépésként érződik az előző album slágerességének a hiánya. Ugyanakkor lehet csak én vagyok elborult arc, de nekem kifejezetten bejönnek azok a lemezek, amiket jól át lehet érezni mondjuk egy kanapén, hanyatt feküdve, szövegkönyvvel a kezedben, ráhangolódva vizuálisan és akusztikusan is a zenekar által közvetített közvetített dolgokra. Szerintem ez a korong is pont ilyen, ahogy pl. Devin Townsend Deconstructionj e is, amit szintén eléggé kiosztottatok ezen oldal hasábjain. Ott is ha az ember folyamatosan követi egy szövegkönyv segítségével hogy mi, miért, merre történik, akkor átjön és kitisztul aránylag hamar, jóllehet azért az egy sokkal nehezebb cucc mint ez.
Szóval számomra ez legalább egy hetes, de inkább nyolcas, mert alapvetően jó, sok ötletes megoldással, működőképes megoldással ami kifejezetten jól áll nekik (speciel én pont az általad sablonosnak érzett folkos témákat "erőltetném" ha a producerük lennék). Jah és mondom ezt úgy hogy nem tartom magam kifejezetten Nightwish szimpatizánsnak .
Idézet
 
 
+2 #4 TelekiPál 2011-12-11 21:27
Még nem volt szerencsém a lemezhez, nem azért mert mifelénk nem kapható, vagy mert nem ismerem az alternatív csatornákat, hanem egyszerűen azért, mert a nightwish számomra már semmit sem jelent. Szerintem nem is divat-, hanem korosztályzene és én qrvára kinőttem belőle ... vagy legalábbis túlságosan kiismertem a Nightwish kártyáit.
Idézet
 
 
+3 #3 Nűnű 2011-12-11 14:47
Pár meghallgatás után én azon a véleményen vagyok, hogy ezt a lemezt Tuomas kontroll-nélkülisége elrontotta.
Én elhiszem neki, hogy beleborult a sztoriba, de az én angoltudásom kevés ahhoz, hogy hallgatva a lemezt előjöjjön a történet varázsa (ha egyáltalán tényleg olyan jó a mese). Márpedig a történet nélkül csak a zene az, ami marad, és az meg túl kevés. Nagyon jó dalok vannak rajta, de sok az üresjárat. Erős rokonságot érzek a Manowar 2007-es lemezével, a Gods of War-ral, ott is sok volt a fölösleges "hokizás", miközben klasszis dalok is sorakoztak az albumon.
A negatív kritikákból Tuomas meg kb. azt fogja levonni, hogy a sok felületes ember nem mélyedt el az ő meséjében.
Háttérzenének tökéletes album, olvasgat, ezt-azt csinál az ember, és amikor jön egy-egy jobb téma (mert olyanok bizony vannak rajta), akkor fölkapja a fejét, és élvezi őket.
Idézet
 
 
-6 #2 M 2011-12-11 13:55
sok erre még az a 6 pont is
Idézet
 
 
+1 #1 windir 2011-12-11 10:56
Elnézést a tudatlanságomér t, de a független kiadó az pontosan mit jelent?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.