Oké, akkor mindenkinek adok néhány másodpercet arra, hogy feldolgozza a jobb szélen található pontszámot. És aki fogékony az ilyesmire, már rohanhat is anyázó kommenteket gyártani, hiszen az a hetes feljebb már nem fog kúszni. A többieknek azonban gyorsan le kívánom szögezni: ez nem jelenti azt, hogy Zakk Wylde bandájának kilencedik teljes értékű nagylemeze rosszul sikerült volna, vagy akár csak ne hallgatnám szívesen, azt meg aztán pláne nem, hogy hirtelenjében valami szokatlant kapnánk hősünktől. Pusztán az arányok csúsztak el ezúttal oly módon, hogy egyrészt nekem az összkép nem áll össze koherens egésszé, másrészt pedig szerintem ez nem is igazán az a világ, amiben Jeffrey Phillip Wielandt a legotthonosabban mozogna. Ez ugyanis összességében nézve talán a BLS eddigi legsötétebb anyaga, nem a legkeményebb, pláne nem a legsúlyosabb, de a leginkább lehangoló, tényleg éjfeketén ragyogó. És azt a nyomasztó hangulatot, amit a legtöbbször régi jó barátként fogadok, Zakktől nem tudom százszázalékosan elfogadni. Itt bizony kicsit hiányzik az életerő, a féktelen energia, nyilván nem a 1919 Eternal meg a The Blessed Hellride idejét sírom én vissza, csak annyit jegyzek meg csöndben, hogy még a legutóbbi Order Of The Black olyan húzónótáinak, mint a Crazy Horse vagy a Parade Of The Dead voltak, sem találom méltó párját.
