Shock!

Meglehetősen illusztris felállással vágott neki a világ meghódításának a 2024-ben alakult, kaliforniai Nefarious. Az akár underground szupergroupnak is nevezhető alakulat soraiban találjuk ugyanis Rick Hunoltot, aki az Exodus egykori H-teamjének tagjaként vívott ki magának legendás státuszt a thrash metal mezőnyben, a dobok mögött a Death Angelben jelenleg is érdekelt Will Carroll ül, Hunolt gitárostársa az a Doug Piercy, aki a Hetahen első két lemezén pengetett, de a Blind Illusionben is megfordult, akárcsak a bőgős Tom Gears. A mikrofon pedig a Hirax örökmozgó frontembere, Katon W. De Pena kezébe került.

Ez papíron kétségtelenül baromi erős összeállítás, így nagyon vártam, mihez kezdenek majd együtt. A Heathen első két lemeze megkerülhetetlen klasszikus a dallamosabb, heavy metal-közelibb thrash-vonalon, és ha ezt a fajta muzsikát összekeverjük Hunolt horzsoló riffjeivel, illetve csepegtetünk hozzá további heavy metal hatásokat, mondjuk Piercy Anvil Chorus-múltja miatt, abból igencsak ínycsiklandó főzet kotyvasztható ki. És tulajdonképpen a zene pont ilyen, épp csak a dalok nem annyira erősek, mint szerettem volna. Szóval a szakácsok kétségtelenül tudták, mihez kell nyúlni a konyhában, a Michelin-csillaghoz szükséges ízvilágot egyelőre mégsem keverték ki.

Annak ellenére sem akarom ezt Katon nyakába varrni, hogy nem tartozik a kedvenc énekeseim közé, nem rajta ment el ugyanis a dolog. Ö képességeihez mérve mindent megtesz: a tőle telhető legváltozatosabban és a Hiraxhez képest több dallamot bevetve énekel. Viszont a dalok többsége nem elég karakteres ahhoz, hogy kiemelkedjenek a kellemes, korrekt stílusgyakorlat kategóriájából. A zenekar nem sokat szarakodott, hiszen a tavalyi verbuválódás után idén júliusban már jött is a teljes nagylemez, de az Addicted To Power lepörgetése után mindig az jut eszembe, hogy talán jobb lett volna ötletelgetni még egy kicsit.

A Mirror Death vészjósló, kissé Annihilator-ízú indítása mondjuk még maximálisan felcsigázta az érdeklődésemet, és onnantól sem rossz, hogy átváltanak benne középtempóba. Egyértelműen érezni a Heathen-szellemiséget a gitárjátékban, aztán jön az Exodus-jellegű riffelés, Katon érkezése pedig ad némi heavy metalos színezetet a dalnak. A refrén is teljesen okés, szóval itt még abszolút lelkes voltam, ahogy a full heathenesen gitártémákkal büszkélkedő címadónál is, de később valamelyest sajnos csökkent a színvonal. A Master Plan számomra már eléggé középszerű heavy metal, ahogy a Together We Rise sem vonultat fel semmi extrát. A Day After viszont megint emeli a színvonalat, hiszen elhozza a lemez talán legfogósabb refrénjét, és a záró, keménykötésű One Nation Enslaved is tök jó, még úgy is, hogy hat perc fölé kúszik – nem hiába hozták ki ezt legelőször, még idén áprilisban. Viszont ezekkel együtt is csak a lemez felére tudom jó szívvel rámondani, hogy igazán tetszik.

Ne értsen félre senki, az Addicted To Power egyáltalán nem rossz, és ha egyesével hallgatom a dalait, azok is mind szerethetőek. Az a bizonyos plusz viszont, amire sok-sok régisulis thrash-korong meghallgatása után felkapnám a fejem, és amit egy ilyen névsor ismeretében elvárnék, egyelőre hiányzik. Ezeknek az arcoknak nem egy kellemesen korrekt anyagot kellett volna összehozniuk, hanem egy olyat, ami leszaggatja a fejem!