Shock!

szeptember 24.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metallica: Load

Ha lenne értelme versenyt hirdetni a „minden idők legvitatottabb albuma" kategóriában, a Metallica több produktumával is esélyes lenne felkerülni az összesített lista élbolyába, de alighanem az 1996-os Load és az 1997-es Reload indulna a legszebb reményekkel a trófeáért (azért nem a 2003-as St. Anger, mert akkoriban rengetegen már eleve nem is vártak tőlük semmit). Vajon jó döntés volt James Hetfieldék részéről bő másfél évtizeddel ezelőtt két teljes lemezen a világra szabadítani az összes kidolgozott dalötletüket? Volt értelme a bizarr arculati elemeknek? Meghozták a kívánt gyümölcsöt Lars Ulrich bicskanyitogató nyilatkozatai? Vessük fel nyugodtan ezeket a kérdéseket egy társaságban, és megbizonyosodhatunk róla: a világ legnagyobb metal zenekarának szóban forgó korszaka még ennyi idő elteltével is végletesen megosztja a közönséget. Akárhogy is, november 18-án tizenöt éves a kisebbik testvér, a Reload – mi pedig ennek alkalmából áttekintjük, mi minden történt akkoriban a Metallicával.

megjelenés:
1996. június 3.

kiadó:
Mercury
producer: Bob Rock

zenészek:
James Hetfield - gitár, ének
Lars Ulrich - dobok
Kirk Hammett - gitár
Jason Newsted - basszusgitár

játékidő: 78:59

1. Ain't My Bitch
2. 2 x 4
3. The House Jack Built
4. Until It Sleeps
5. King Nothing
6. Hero Of The Day
7. Bleeding Me
8. Cure
9. Poor Twisted Me
10. Wasting My Hate
11. Mama Said
12. Thorn Within
13. Ronnie
14. The Outlaw Torn

Szerinted hány pont?
( 144 Szavazat )

Aki annak idején nem élte meg, azzal alighanem hiába is próbálnám érzékeltetni, micsoda várakozás előzte meg a fekete albummal a világ tetejére került Metallica visszatérését a '90-es évek derekán. James Hetfieldék nimbusza voltaképpen senki máséhoz nem volt fogható akkoriban, és megtippelni sem nagyon mertük, merre indulnak majd el a következő albummal. Szép számmal akadtak, akik ismét valami karcosabbat, durvábbat vártak tőlük, ebben azonban reálisan belegondolva hiú ábrándnak tűnt bizakodni. A zenekar nem véletlenül váltott a fekete albummal, és amikor a tagok már egyáltalán hajlandóak voltak legalább általánosságokat nyilatkozni a készülő anyagról, ők is egyértelművé tették, hogy nem kívánnak visszakanyarodni a thrashes irányhoz. Azt is jó előre leszögezték, hogy ismét Bob Rock lesz a producerük.

A munka csigatempóban haladt, és emellé még úgy is tűnt, mintha a Metallica tagjai nem lennének képesek a hátsójukon maradni. A négyes először 1994 nyarán szakította félbe jól megérdemelt pihenőjét, és lefolytattak egy Summer Shit néven futó rövidebb amerikai turnét, előzenekarokként a Danzig és a Suicidal Tendencies társaságában, és új anyag nélkül is gond nélkül töltötték meg a stadionokat. Ezután minden jel arra mutatott, hogy 1995 őszén a boltokba kerülhet a hatodik Metallica album, ám a zenekar ismét keresztülhúzta a rajongók számításait: bejelentették, hogy két kiemelt koncertet ebben az évben is adnak, és ezek miatt a lemez már csak '96-ban kerülhet a boltokba. Becsületükre legyen mondva, hogy az első említett bulin, amikor 1995 augusztusában headlinerként léptek fel a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, már előkerült két új téma, a 2 x 4 és a Devil's Dance. A másik koncertet állítólag milliós nagyságrendű dollárösszegért játszották le a sarkkörön túl, a kanadai Tuktoyaktuk falucskában, ahol egy sörgyár ünnepi fesztiválján robbantak színpadra néhány száz kisorsolt néző előtt. (Emellett pedig decemberben beiktattak egy harmadik, igazán speciális klubfellépést is Hollywoodban, ahol Lemmy Kilmister ötvenedik születésnapja tiszteletére játszottak The Lemmys néven, Lemmynek maszkírozva kizárólag Motörhead dalokat.)

1996 tavaszán már biztos volt: nincs több csúszás, júniusban megérkezik az új album. A várakozásokba azonban furcsa extra rezgés vegyült, miután április környékén nyilvánosságra kerültek az első friss promóciós fotók a csapatról. Mai fejjel röhejesnek tűnhet, de tény: a Metallica táborának egy részét már az is meglepte, amikor 1993-ban Jason Newsted levágatta a haját, az azonban egyenesen sokkolta a metalos közvéleményt, hogy ekkorra az egész banda egységesen megszabadult a sörényétől. Mivel mindenki ismerte a témáról Lars Ulrich álláspontját – a dobos korábban többször is kifejtette: a rövidhajú rocker nem rocker –, rengeteg rajongóban hatalmas aggodalmat keltettek a fényképek, hiszen a legtöbben arra gondoltak: nemcsak a frizurák változtak meg alapvetően, hanem maga a zene is.

Az aggodalom tovább fokozódott, amikor szintén ekkoriban bejelentették: a Metallica lesz az alternatív utazó fesztiválturné, a Lollapalooza azévi főcsapata Észak-Amerikában. Mindez persze nem jelentette azt, hogy ekkorra befejezték volna a munkát. Lars Ulrich: „Huszonhét dalt írtunk, amiből eredetileg egy dupla albumot akartunk csinálni, de 1996 januárjában beérkezett az ajánlat a nyári Lollapaloozára, így úgy döntöttünk, két részre bontjuk a lemezt: az elsőre a már elkészült dalokat tesszük fel, a többihez meg majd visszatérünk egy év múlva." Így eshetett meg, hogy 1996. június 3-án az egész világ szemei a Metallicára szegeződtek, ugyanis ezen a napon végre tényleg a boltokba került a Load címmel, megváltozott zenekari logóval és bizarr borítóval ellátott album.

Állati nehéz ma, bő tizenhat évvel később értelmesen megnyilvánulni a Loadról, a lemezről ugyanis már akkoriban is hihetetlenül sok dolgot mondtak és írtak, azóta meg főleg. Egy dolog biztos: a Metallica karrierje során soha nem igyekezett ennyire tudatosan másnak, újszerűnek látszani, mint 1996-ban. Mondhatjuk, hogy a külcsín csak a dolgok egyik fele, de ezen a ponton igenis sokat jelentett. Vajon elképzelhető lett volna akár csak öt évvel korábban is, hogy a zenekar Andres Serrano marhavér és ondó keverékét ábrázoló képét tegye a frontra? Vagy hogy Lars és Kirk szolidan kihúzott szemekkel, tollboában pózoljanak Anton Corbijn jellegzetes fotóin? Vagy hogy a felvezető klip Until It Sleepsben Hieronymous Bosch festményei elevenedjenek meg? Ugyan már... Ezek nyilvánvalóan jó előre kimatekozott, tudatos döntések voltak, amiket legalább annyira áthatottak a marketingszempontok, mint az úgymond művészi törekvések. Annyit elárulhatok: a külső borítóval egészen addig senkinek sem volt különösebb baja, amíg nem derült ki, pontosan mit is ábrázol. Márpedig konkrétan emlékszem, hogy erre a többségnek több mint plusz egy hónapot kellett várnia, a magyar sajtóban ugyanis csak a Metal Hammerben közölt kétrészes Load interjú második felében, júliusban került szóba a téma... És akármilyen markánsra vette a korábban megrögzötten imázs nélküli banda a körítést meg ezt a hirtelen felvállalt, néhol kissé androgünre vett új arculatot, a lényeg persze a zene maradt.

A Load egyértelműen a kísérletek lemeze a Metallica karrierjében. Mint ilyen, természetesen nem is tökéletes: ezt akkor is így láttam, és ma is így látom. Ennyi idő távlatából azonban határozottan az a véleményem, hogy Hetfieldék utoljára ebben a körben mentek tényleg csak és kizárólag a saját fejük után. A lemezen hallható dalok jelentős része igenis organikus zenei fejlődés eredménye volt – az már más kérdés, hogy amikor kiléptek a korábbi keretek közül, és másfelé tapogatóztak, az bizony nem mindig eredményezett perfekt darabokat. A zenekar azonban már a dalszerzés kezdetétől fogva másként állt a muzsikához, mint korábban bármikor. Kirk Hammett: „Amikor a legutolsó turnén lejöttünk a színpadról egy-egy két és fél órás koncert után, eszünkben sem volt metalt hallgatni. Mindenki mást rakott fel, mondjuk bluest, jazzt, sima rockzenét, James pedig countryt hallgatott. Ezek a zenék, ha nem is tudatosan, de mindenképpen beszivárogtak az új ötleteinkbe, és ma már vagyunk olyan tapasztaltak, hogy ezt az előnyünkre voltunk képesek formálni."

Bob Rock kifejezetten bátorította a bandát az újszerű törekvések megvalósítására a felvételek során. Jason Newsted zenei ötletei közül egy sem ment át a szigorú szűrőn, az albumra azonban – a Metallica története során első ízben – Kirk Hammett által rögzített ritmusgitársávok is felkerültek. James Hetfield: „Korábban nem volt bennünk semmi spontaneitás, most azonban azt akartuk, hogy az anyag lüktessen. A dobok megmaradtak hihetetlenül feszesnek, de a gitárokat lazábbra, szellősebbre vettük. Azelőtt mindig dupláztuk a ritmusokat, ami azt jelentette, hogy több sávra nyomtam fel ugyanazt a riffet. Most viszont az egydimenziós gitárzuhatag helyett belépett a képbe Kirk is, akinek a régi lemezeken annyiban merült ki feladata, hogy rászólózott az alapokra. Ezúttal azonban ő is ritmusgitározott. És nem azt hozta, amit én, inkább kiegészített vagy ellensúlyozott. A gitárjaink hangzását első hallásra is meg lehet különböztetni. Ez is csak a dobalapok felvételénél alakult ki, és nem volt tervszerű lépés, egyszerűen így jött ki."

Kirk átalakult szerepe alighanem az egész album egyik legdominánsabb változása: mivel a keverésnél direkt úgy állították be a két ritmusgitárt, hogy markánsan elkülönüljenek, pontosan hallani, ki mit játszik. Hammett ugyanakkor a szólójátékot is gyökeresen más felfogásban közelítette meg: a hagyományos, alaposan felépített metal szólók helyett pedálos, hangulatfestő futamokat eregetett a teljes lemezen. Riffelése már a nyitó Ain't My Bitchben is új ízeket hozott a zenekar hangzásába, habár a dal még így is a Load egyik legmetallicásabb darabja. Lendülete ugyan rockosabb, mint bármelyik korábbi szerzeményüké, a riffek azonban eltéveszthetetlenek, a refrénben rövid időre kibontott fűrészelős témát pedig most is ugyanolyan zseniálisan eltaláltnak érzem, mint amikor először hallottam. Az elszállós, slide-os szóló már nem kimondottan az esetem, de hangulatilag ez is a helyén van. A 2 x 4 ha lehet, még erősebb: üvölt belőle Hetfield már akkoriban sem titkolt Trouble- és C.O.C.-fanatizmusa (nem véletlen vendégszerepelt Pepper Keenanék ugyanezen évi albumán, a Wisebloodon sem...), a nóta groove-os húzása azonban utolérhetetlen, a belassulós, zsírosan ízes szólóbetét pedig szintén a leggyönyörűbb sabbathista hagyományok jegyében született. A későbbiekben a King Nothing vagy a Wasting My Hate ugyanezt a füstös-riffes-ősmetalos irányt képviseli: előbbi a '91-es album talán legszervesebb folytatása a Loadon (szerkezete az Enter Sandmanre, groove-ja megint totálisan a Trouble-ra üt), utóbbi pedig egy tempósabb darab a refrénben szintén fülgyönyörködtetően ringató gitárokkal.

Az album hagyományosabb oldala gyakorlatilag ki is merül a fentiekben: az említett négy dal mellé a Metallica bizarrabb, a dolgokat más perspektívából megmutató témákat gyártott. Ezek között akadnak hátborzongatóan erősek és kevésbé sikerültek is, az azonban általánosságban is elmondható, hogy a zenekar korábban nem domináns hatásai is visszaköszöntek bennük. Mindjárt ott van az albumon harmadikként szereplő The House Jack Built – ha valakinek az első két dal hallatán esetleg nem esett le, hogy Larsék ezúttal másban gondolkodtak, hát itt biztosan rádöbbent. Zeneileg és szövegileg egyaránt elszállós, leplezetlenül drogos pszichedelia árad a dalból, meg persze a Metallica tagok egyik újkori közös kedvence, az Alice In Chains hatása, az eredmény pedig épp annyira meggyőző, mint amilyen bizarrnak hatott elsőre. A dal feszült, vészterhes építkezése helyből tíz pont, a refrén egyenesen a legerősebbek egyike, amit a csapat valaha is írt, és ide a szétpedálozott, össze-vissza folyós gitárszóló is tökéletesen passzol. Nálam mindig is nagy kedvencnek számított ez a dal, pláne, hogy a végén Hetfield is mindenféle erőltetettség nélkül emelkedik felül hangjának korlátain, ami ugye később már nem igazán volt rá jellemző...

Az első klipnek választott Until It Sleeps sokak szerint nirvanás. Én ezzel már akkoriban sem értettem egyet, hiszen a nyugis verzék és a berobbanó refrén kettősségére jóval Kurt Cobain előtt is sokan építettek (ezzel az erővel akkor kábé a No Quarter vagy a Children Of The Damned is nirvanásak...). Az azonban tény, hogy ez sem egy jellemző dal, sokkal inkább rockos, mint metalos, és ugyan szintén veszettül fogós, valamiért sosem tudtam tiszta szívből megszeretni. Ugyanez a sajátos hangulatú Hero Of The Dayre is áll – ez az egyik szám a lemezről, amiben aztán tényleg a világon semmi metallicás nincs, és ugyan szintén ragadnak a dallamai, mint a légypapír, a kevésbé sikerült kísérletek közé sorolom. Ellentétben az utána következett Bleeding Me-vel, ami viszont nemcsak a Load, de az egész sperma- és húgyfoltos éra csúcsalkotása is egyben.

Önmagában a Bleeding Me sem kimondottan olyan dal, amilyet korábban vártunk volna a Metallicától, itt azonban a zenekar teljes sikerrel értelmezte újjá magát. Úgy merítettek a '70-es évek klasszikus rockzenéiből és azok '90-es évek-beli reinkarnációjából, hogy közben mindvégig önmaguk maradtak. A több mint nyolc perces, higgadt, törékeny finomságú verzék és heroikus, monumentális refrén közötti váltásokra építő, a középrészben gigászi sabbathos riffzuhatagot útnak indító dal a Metallica történetének egyik legmélyebb, legérzelemgazdagabb pillanata, ami Hetfield számára ráadásul különös személyes jelentőséggel is rendelkezett: „A Load időszakában úgy éreztem, abba akarom hagyni az ivást, mert úgy láttam, talán valamit kihagyok miatta az életemből. Mindenki más boldognak tűnt körülöttem, és én is boldog szerettem volna lenni. Akkoriban a másnaposságaim köré szerveztem az életemet: pénteken Misfits koncertre megyek, szóval szombat másnapos nap lesz... Rengeteg napomat vesztegettem el így. Később, amikor egy évig terápiára jártam emiatt, nagyon sokat tanultam magamról. Miközben felnősz, számtalan dolog ejt sebet rajtad, és nem is tudod, miért. A Bleeding Me erről szólt: ki akartam vérezni magamból minden rosszat, meg szerettem volna szabadulni a gonosz dolgoktól. Azt persze nem tudhatom, vajon a többieknek is olyan sokat jelentett-e ez a szöveg, mint nekem. Simán énekelhettem a nótát könnyes szemmel, miközben a srácok nem is foglalkoztak ezzel..."

A Bleeding Me rátelepszik a hallgatóra, és nem ereszti. Eleve nehéz lett volna utána olyat mutatni, ami igazán ütősen hat, de a csapat még ezt tekintetbe véve is a léc alá ment a következő Cure-ral. Ebben az ismét határozottan rockos nótában, konkrétan a pulzáló riffben James egy másik nagy kedvence, a Danzig hatása köszön vissza leplezetlenül, valami azonban hiányzik belőle, egyszerűen nincs tetőpontja. Az utána érkező Poor Twisted Me szintén a szerencsétlenebbül elsült tapogatózások sorát gyarapítja. Amolyan old school electric bluesnak szánhatták a '70-es évek nagyjainak szellemében, a Metallicának azonban szerintem egyáltalán nem fekszik ez a vonal, és nemcsak Kirk kevés hozzá, hanem Hetfield is. Erőltetett, semmitmondó téma – Rocknak itt biztosan rájuk kellett volna szólnia, hogy srácok, ezt akkor inkább hanyagoljuk...

Még jó, hogy a már említett Wasting My Hate utána kisimítja a megviselt idegeket, amiket aztán a következő Mama Said ismét összekuszálhat. Akárcsak a fekete lemez The God That Failed-je, ez a dal is James és édesanyja ellentmondásokkal terhelt viszonyát dolgozza fel: Cynthia Hetfield 1979-ben hunyt el rákban, amit nem kezeltetett, mivel egy olyan amerikai kisegyház tagja volt, amelyik nem hitt az orvosi kezelésekben, és el is utasította azt. Az érzékeny témához ezúttal érzékeny zenei körítés is dukált, tisztában vagyok azzal is, mennyire fontos ez a darab Hetfieldnek, de ettől még a Metallica és a country nehezen összeegyeztethető kategóriák. Maradjunk ennyiben, senki érzékenységét nem szeretném megsérteni.

A Thorn Within főriffjében megint a Danzig szelleme kísért. Maga a dal nem nagy durranás, viszont mindig az jut eszembe róla, hogy a Metallicának ettől függetlenül is jól állt ez az irányvonal. A Ronnie southern rockja viszont ismét hatalmas öngól, és nem azért, mert a riffet a ZZ Toptól gyúrták át – az ilyesmi alapvetően bocsánatos bűn –, hanem mert Hetfield valami egészen rettenetesen ripacskodik benne. Az albumot a leghosszabb szerzemény, a The Outlaw Torn zárja, ami viszont újabb mestermű: jammelős súlyosság, ahol simán megférnek egymással a klasszikus Metallicára jellemző vasbeton riffek a basszusközpontú, kimért és direkt vontatottra vett verzékkel, a refrén pedig ismét monumentális és érzelemgazdag. A The House Jack Built és a Bleeding Me mellett számomra mindig is ez a dal jelentette a Load csúcsalkotását, és nagyon sajnálom, hogy a dal végső formájához képest majdnem egy percet vágniuk kellett a végén abból az ízesen építkező begyorsulós témából, mivel a lemez már így is elérte egy CD maximális kapacitását, a 78:59-es hosszt...

A Metallica bizonyosan tudta, hogy komoly vitákat generál az albummal, arra azonban alighanem még ők sem számítottak, micsoda gyilkos indulatokat vált majd ki egyesekből a lemez (ennek legendaszámba menő magyarországi megnyilvánulása az a bizonyos hangpróbás 4 pont volt, amivel a Necropolis nevezetű demós black formáció frontembere, Janits András díjazta a lemezt, ezzel le is taszítva a Loadot a hammeres tabella csúcsáról). Lars: „Az ember úgy kerülheti el a legtöbb csapdát, ha csak és kizárólag az ösztöneire hallgat, belőlünk pedig most az a zene jött elő, amelyik a Loadon hallható. Amikor a Kill 'Em All alapján thrash bandaként könyveltek el minket, mi a Ride The Lightningon előrukkoltunk a Fade To Blackkel, egy akusztikus alapú lírai dallal, amitől persze mindenki seggre ült, mert a legkegyetlenebb, leggyorsabb lemezt várták tőlünk. Hasonló volt a helyzet a fekete album esetében is. Miért dolgozik a Metallica Bob Rockkal? Miért írnak balladákat? Nagyon sok rajongó nem értette ezeket a dolgokat, és azt mondták, eladtuk magunkat, de úgy vélem, hogy addig senki sem adta el magát, amíg nem kezdi el mesterséges módon kiszámítani a következő lépését. Azt meg senki sem gondolhatja komolyan, hogy a pénz motivált bennünket, mert már a '80-as évek második felében is annyit keresett a zenekar, hogy akár életünk végéig lógathatnánk belőle a lábunkat. Ráadásul a country és a blues nem is az aktuális, 1996-os trendeket követték, hiszen akkor inkább punkosabb dalokat írtunk volna. Ha mi mindig, újra és újra megcsináltuk volna a Kill 'Em All folytatását, ma már senki sem hallgatna bennünket. Szomorú látni, ahogy egykor innovatív, progresszív bandák semmit sem fejlődnek, és szándékosan lekopírozzák a tíz-tizenöt éves albumaikat. Ez még akkor sem vezet sehová, ha az eredeti lemez a maga idejében egetrengetően zseniális volt."

Játszhatnám az ortodox metalost, aki miután megvette, egyből el is adta a CD-t, de ha így tennék, hazudnék. A tagok hajhossza már akkor, tizenhat éves fejjel sem érdekelt – Phil Anselmónak sem volt több haja akkoriban, Kerry Kingről már nem is beszélve –, szóval ezzel a kérdéssel nem igazán foglalkoztam: egy grandiózus release partyn vettem meg a lemezt a megjelenés napján, az azóta megszűnt MCD hálózat Vörösmarty téri boltjában (igazi népünnepély volt sok-sok száz érdeklődővel, hihetetlen hangulatban), aztán hazavittem, és onnantól kezdve hetekig csak az szólt felváltva a Pantera egy hónappal korábban kiadott The Great Southern Trendkilljével. A kezdeti eufória után kellett pár hónap, mire letisztult bennem, hogy bizonyos dalok igazából egyáltalán nem tetszenek a lemezről, másokat meg egyszerűen meguntam róla annyi idő alatt, ami korábban egyetlen 'tallica lemez egyetlen dalával sem fordult elő velem. Nagyjából ezzel párhuzamosan érkeztek meg az első igazán furcsa nyilatkozatok is Larstól, és a két dolog így együtt már kezdett elbizonytalanítani. És ahogy észrevettem, sokan voltak még így akkoriban.

Minden általa kiváltott vitától függetlenül megjelenése hetében a Load gyakorlatilag a világ szinte összes országában a listák első helyére került, és hosszú hetekig ott is maradt. A lemez már az első héten 680 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, és összesen négy egymást követő héten át vezette a Billboard Top 200-as listáját, az Until It Sleeps pedig ezzel párhuzamosan – a banda története során első és idáig utolsó ízben – a kislemezek Top 10-jébe is bekerült, pont a tizedik helyre. A csapat valóban a Lollapaloozán kezdte meg a koncertezést az albummal, ám ezzel már jellemző módon nemcsak a metalos törzsközönség, hanem az alternatív körök szemét is szúrták: a '96-os Lollapalooza gyakorlatilag nem a korábban megismert nagyszabású alternatív karnevál volt, hanem egy leírhatatlan méreteket öltő Metallica turné a Soundgarden vendégeskedésével, ami miatt még az első Lollapalooza fesztiválkörút kiötlője, a Jane's Addiction főnök Perry Farrell is hangot adott nemtetszésének. Mindezt belső feszültségek tetézték, a két főattrakció ugyanis nem igazán találta egymással a hangot a színfalak mögött. A nézőszámokkal ennek ellenére természetesen sehol sem volt gond, de az eredmények még így sem vehették fel a versenyt az eredeti felállású, újra maszkban színpadra lépő KISS párhuzamosan futó újjáalakuló turnéjával.

Ősszel már Európában indult a banda hivatalos önálló körútja Poor Touring Me címmel, amelynek intenzív koncertjeivel a Metallicának sikerült egy kicsit szilárdítania a számos rajongó előtt megingott hitelén. Magyarországot sajnos elkerülte a körút, pedig hónapokig élt egy kitűzött dátum a régi Budapest Sportcsarnokban. Ez azonban végül sajnos áldozatul esett a turné átvariálásának, pedig a zenekar formabontó újításként két részből álló, teljesen futurisztikus színpaddal állt ki a koncerteken. Nagyjából ekkor indult meg Ulrich sajátos sajtóbeli ámokfutása, amire már fentebb is utaltam: a többiek igazából nem mondtak semmi vészeset ekkoriban, rendszerint azt hajtogatták az eltérő irányvonal kapcsán, hogy öt év alatt sokat változtak, és ennyi idő alatt egy albumnyi lépcsőfok ki is maradt, vagyis a változások is mellbevágóbbak. Ami teljesen igaz és védhető álláspont. Azt azonban már elég nehezen lehetett mire vélni, amikor Lars olyasmikkel állt elő, hogy a Metallica igazából nem is annyira metal banda, hanem ilyen meg olyan, és különben sem létezett a bolygón soha jobb zenekar az Oasisnál...

A négyes a Load megjelenését követő egy évet szinte mindvégig turnézással töltötte, miközben a lemezről az Until It Sleeps után még három nagy sláger került ki a Hero Of The Day, a Mama Said és a King Nothing révén. Mint ebből is látható, Larsék az utolsó single-t leszámítva a videók frontján sem a hagyományosan metallicás dalokat erőltették, és mindez a klipek képi világára is állt: a Hero Of The Dayt egyenesen Corbijn rendezte, a Mama Saidben pedig – a dal személyes mondanivalójához igazodva – Hetfield vitte a prímet, a többiek csupán egy röpke pillanat erejéig villantak fel a filmecskében. Időközben rengeteg vitát váltottak ki a többrészes maxikon megjelentetett nagylemezes számok techno-remixei is. Ezeket az egyébként saját kategóriájukban sem különösebben előremutató vagy kiemelkedő darabokat nagyrészt már azok sem tolerálták, akiknek tetszett a Load újfajta megközelítése. Mindez persze mit sem számított: a csapat később, az 1997 nyarának végén kiadott, rockzenekarok és DJ-k kooperációit tartalmazó Spawn filmzenealbumon is ott feszített a For Whom The Bell Tolls egy DJ Spooky által önmagából totálisan kiforgatott verziójával. Az anyagon Kirk Hammett szólóban is kipróbálta magát, hiszen egy Satan című témát közösen jegyzett az Orbitallal.

A fentiek eredőjeként elmondható: mire a Metallica Észak-Amerikában is belecsapott a Poor Touring Me körbe, a közönség gyökeresen más szemmel tekintett rájuk, mint korábban, és ennek elsődleges oka nem is feltétlenül a szintén megosztó zene, hanem a Load körítése volt. Mindez persze semmit sem jelentett az eredmények szempontjából: az amerikai turnén 36 millió dollárnyi jegybevételt zsebeltek be, és ezzel a U2 aktuális körútja után az év második legsikeresebb turnéját bonyolították le az Egyesült Államokban. A rendkívül látványos, egyenként több mint kétszáz robbanással, iszonyatos fénytechnikával operáló fellépések révén ráadásul bárkinek újat tudtak mutatni a koncerteken is. Még annak fényében is, hogy a csapat ekkoriban egyre nagyobb előszeretettel hagyott el a programból korábban elhagyhatatlannak hitt régi dalokat, és Lars élő teljesítményét is egyre többen kezdték el bírálni.

Mindeközben a korábban mindig a legvégsőkig egységes zenekaron belül is törésvonalak jelentkeztek. Az első hónapokban még nem kapott különösebb nyilvánosságot, de utólag ők maguk is bevallották: a Loadhoz csapott körítés és az arra vonatkozó eltérő elképzelések a csapaton belüli barátságokat is erősen próbára tették. Hetfield: „Lars és Kirk akkoriban nagyon belemélyedtek az absztakt művészetbe, és imádtak úgy tenni, mintha buzik lennének. Szerintem tudták is, hogy engem ez idegesít. A művészetet persze én is szeretem, de nem azt a fajtát, ami csak arra jó, hogy másokat sokkoljon. A Load borítója ennek velejárója volt. Egyszerűen mentem utánuk a smink és az összes hülye szarság kérdésében, amit nélkülözhetetlennek gondoltak... Ezen a téren egyértelműen ők kormányoztak abban az időszakban, az egész 'újra fel kell találnunk magunkat' témát ők vetették fel. Nem gondolom feltétlenül ördögtől valónak az imázst, mint olyat, de ha az imázsnak köze sincs hozzád, annak nincs valami sok értelme. Ők pedig amolyan U2-féle hangulatra utaztak, Bonóra akartak hasonlítani. Én ezzel nem tudtam azonosulni: oké, akkor most ezen a fotózáson '70-es évek-beli glam rockereket alakítunk majd... Mi? Nagyjából a bookletbe került fotók felétől kiakadtam. Az egész dizájn szembement az ízlésemmel."

Ez persze csak a dolog egyik felét jelentette: Hetfield a banda vezéregyéniségeként inkább engedett a többieknek, és szép csendben rommá itta magát a háttérben. Jason Newsted azonban a zenekar legkisebb befolyással rendelkező tagjaként a partvonalon találta magát, és szinte teljesen elszigetelődött a többiektől egy időre. Olyannyira, hogy egyes – meg nem erősített – pletykák szerint a Lollapalooza idején a basszer konkrétan a kilépést fontolgatta. Jason: „A Load zeneileg nagyszerű album, nagyon büszke vagyok rá. Az sem feltétlenül baj, hogy nem tudtam különösebb mértékben beleszólni a kreatív munkába, a dalszerzésbe. Sosem volt koncepció, hogy az én dalaimat ne használjuk fel, egyszerűen azért estek ki mindig a rostán, mert James nótái jobbak. A Metallica zenéje továbbra is tiszta és őszinte, a borítóban lévő képek milyenségével azonban nem értettem és nem is értek egyet. Többezer dollárt dobtunk ki az ablakon azért, hogy hangulatfotók készüljenek rólunk. Ott ültünk Kirk ebédlőjében a legszarabb kubai striciknek öltözve, bezselézett hajjal, szivarozgatva, és az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy mindvégig pontosan tudtam, mit fognak érezni és gondolni a rajongók a képek láttán. Azoknak a fotóknak semmi közük nem volt a Metallicához és mindahhoz, amit ez a zenekar a karrierje során képviselt és elért. Azt pedig szintén nem tudom, hogy miért kellett ondót tenni a borítóra, amikor egyikünk sem homoszexuális. Az ilyesmi engem egyszerűen nem érdekel. De tudomásul kellett vennem, hogy a Metallica egy demokratikusan működő zenekar, és miután egyedül maradtam a véleményemmel, meg kellett hajtanom a fejemet a többség akarata előtt." Lars mindezt persze egyszerűbben látta: „A zenekaron belül tényleg akadtak feszültségek, a Load megjelenése után Jason nem igazán lógott velünk, de hamarosan ismét nagyon jó volt a hangulat. Ma már sokkal inkább tiszteljük egymást, mint azelőtt. Régen mindent én akartam irányítani, de ez mára megváltozott."

A Load összességében természetesen nem ismételte meg a fekete album sikerét, de még így is simán 1996 egyik legkeresettebb lemeze lett: az Egyesült Államokban ötszörös platina státuszt ért el, világszerte összesen pedig több mint 10 millió példányban talált gazdára. Ha valaki azt mondja, hogy az albumot egyöntetű köpködés fogadta a megjelenésekor, ne higgy neki, ez nem igaz. A csapat javarészt valóban felélte a hitelét, mire a következő év novemberében kihozta az első körben befejezetlen dalokat Reload címmel, ez azonban nem napok vagy hetek munkája volt – több mint egy évnyi masszív sajtóhadjárat kellett hozzá Lars Ulrichtól.

És hogy összességében milyen is mai fejjel ez az album? Ahogy említettem és részletesebben is kifejtettem, messze nem tökéletes, bátornak azonban nagyon is bátor lépés volt tőlük megcsinálni, az ilyesmit pedig – még a vele járó rettenetes túlkapások ellenére is – muszáj díjazni. Biztos egyszerűbb lett volna nekik csinálni egy második részt a fekete albumhoz, de mégis a nehezebb utat választották. A végeredmény nem minden ízében meggyőző, ami viszont jó róla, az mai fejjel is nagyon jó.

 

Hozzászólások 

 
#35 Generic Jingle 2018-09-22 07:34
78:59? Ezért kár volt megvágni a dalt. Nekem van olyan CD-m 1995-ből, ami 80:01 (New Order: Rest Of).
Idézet
 
 
#34 pelu 2017-05-11 23:11
Nagyon bonyolult és megosztó lett ez az album. Vannak rajta eltalált zenék, de a többséget, és összességében az egész albumot nem érzem őszintének. Díjazom és elismerem a bátorságukat, de ezek nem ők. Ez nem Metallica. Nagyon nem...
Idézet
 
 
+5 #33 notreadam 2016-08-17 08:47
Számomra az utolsó Metallica album, ami 2-3 szám kivételével ugyan, de tetszik.
Idézet
 
 
+1 #32 Ary 2016-06-03 09:48
96-ban ott voltam a régi Wigwamban, mikor egy hammeres nyereményjáték részeként megjelenés előtt meg lehetett hallgatni a Load albumot. Hááát, nagyon fejvakarva ültünk ott, hogy ez meg mi a @%*$. :) Persze megvettem a kazit, hallgattam, próbálkoztam, de azóta sem került közelebb hozzám ez a lemez.
Idézet
 
 
+8 #31 Zsolti 2016-03-12 17:09
Sok szempontból ez a lemez a '80-as évek Metallicájának antitézise, mégis ugyanolyan zseniális szerintem. Mondjuk nem tudom, ebből a Load-stílusú zenéből mennyi lett volna még bennük, mert a Reload már elég hullámzó volt, viszont a Load nekem 20 évvel később is tömény zsenialitás.
Idézet
 
 
+10 #30 egyvalaki 2012-12-01 20:19
Tizenöt évesen a Metallicával ismerkedtem meg a zenei stílussal. Nos, most majdnem harminc vagyok, ennyi idő távlatából még mindig nagyon kedves számomra ez az album.
Hogy jó-e vagy nem? Az első három albumon igaz hogy hatszázmillióhá romszázhuszonhé t riff van eldarálva, gyorsan, természetesen szenzációsan (említsük meg a Cliff faktort is) , mégis ha az egész életművet tekintjük véleményem szerint ez a legsötétebb, legelvontabb és furcsamód legőszintébb lemezük.
Idézet
 
 
+5 #29 downer 2012-11-21 15:08
Nekem is ez a lemez volt az a Reloaddal együtt, amely első körben bevezetett a rock-/metálzenék világába, szó szerint rongyosra hallgattam a karácsonyra kapott kazettákat, és mind a mai napig szeretem is őket.

Jó cikk lett!
Idézet
 
 
+13 #28 Draveczki-Ury Ádám 2012-11-20 17:16
Idézet - Equinox:
mire viszont ő megtanult énekelni, elfelejtettek sorsdöntő dalokat írni.

Miért, megtanult? :) Szerintem Hetfield sosem tudott énekelni és soha nem is tanult meg. A maximum, amire képes volt, itt hallható a Loadon. A bajok ott kezdődtek, amikor megpróbálta elhitetni magával meg a világgal, hogy ő igazi énekes. Van egy nagyon szűk tartomány, amiben állati jól szól a hangja, ha viszont ki akar lépni a keretei közül, és előveszi az említett S&M-es stílust, abból csakis bűncselekménnye l felérő dolgok származnak.
Idézet
 
 
+8 #27 Equinox 2012-11-20 16:48
Idézet - enricopalazzo:
Idézet - Equinox:
Megosztó lemez, de nem rossz, én is azt mondom. Alig hallgatom viszont. Vmiért soha nincs olyan Lódrilód hangulatom. S & M-en viszont érdekes módon jól működnek ezek a dalok (meg a fekete albumosak is). A Bleeding Me ott konkrétan a legnagyobb kedvenceim között van.


Abszolút egyetértek az S&M-es kijelentéseddel , annyi kiegészítéssel, hogy szerintem a régi dalok viszont ezen nem működnek nálam. Elsősorban James miatt. Egyszerűen nem énekli jól a régi dalokat.


Igen, szerintem is furcsán hat ez a hajlításos énekstílus. Ahogy egy cimbora mondta: kis túlzással mikor tudtak dalokat írni, Hetfield nem tudott énekelni, mire viszont ő megtanult énekelni, elfelejtettek sorsdöntő dalokat írni. Van benne valami.
Idézet
 
 
+8 #26 Zsolti 2012-11-20 12:29
Nekem ez a kedvenc Metallica-lemezem. Igaz, ezt hallottam először, ezzel ismertem meg őket még '98 nyarán. Aztán visszafele haladva az időben megismertem, megszerettem a többit is. De máig ez a legváltozatosab b lemezük és kár, hogy ma már nem mernek kísérletezni. Gondolom, egyfajta bukásnak fogták fel ezt a lemezt az alapján, ahogy a keménymag reagált rá - de azért csak elkelt belőle 10 misi, szóval mégis nehéz volna bukásnak nevezni, még Metallica-mércével is.
A Reload viszont már nem lett jó, ha a '91-es a fekete, akkor a Reload meg a szürke album. :D
Idézet
 
 
+8 #25 enricopalazzo 2012-11-20 10:21
Idézet - Equinox:
Megosztó lemez, de nem rossz, én is azt mondom. Alig hallgatom viszont. Vmiért soha nincs olyan Lódrilód hangulatom. S & M-en viszont érdekes módon jól működnek ezek a dalok (meg a fekete albumosak is). A Bleeding Me ott konkrétan a legnagyobb kedvenceim között van.


Abszolút egyetértek az S&M-es kijelentéseddel , annyi kiegészítéssel, hogy szerintem a régi dalok viszont ezen nem működnek nálam. Elsősorban James miatt. Egyszerűen nem énekli jól a régi dalokat.
Idézet
 
 
+5 #24 Equinox 2012-11-19 16:48
Megosztó lemez, de nem rossz, én is azt mondom. Alig hallgatom viszont. Vmiért soha nincs olyan Lódrilód hangulatom. S & M-en viszont érdekes módon jól működnek ezek a dalok (meg a fekete albumosak is). A Bleeding Me ott konkrétan a legnagyobb kedvenceim között van.
Idézet
 
 
+14 #23 freddi 2012-11-19 12:57
Lehet szeretni/nem szeretni a Load/Reload lemezeket, egy dolgot talán érdemes lehet még velük kapcsolatosan megemlíteni: bitang jól szólnak még mai füllel is. Míg Bob Rock a St. Anger-nél már nem tudta/akarta kordában tartani a bandát, ez a két lemez gyönyörűen lett megkeverve. A hangzás arányos és kristálytiszta, amelyben azért ott rejlik a dög is. Jason itt a korábbi lemezekhez képest már többször megy a dobbal, így talán az első olyan lemez, ahol igazán profi cucc nélkül is folyamatosan lehet hallani a basszusgitárt.

Nekem - a többi mellett - ez a két lemez is nagy kedvence, gyakorlatilag több mint 15 éve folyamatos vendég a lejátszómban és még mai is felfedezek rajtuk új, izgalmas részeket. Az, hogy a fekete lemezzel befejeződött nagyjából organikus fejlődés után, egymástól teljesen különböző karakterű lemezeket (Load/Reload, St. Anger, Death Magnetic) raktak le az asztalra, számomra azt mutatja, hogy a srácokban (főként James-ben) továbbra is hihetetlen és számos részben még kibontakozatlan kreatív erő rejlik, amit kár lenne csupán a hagyományos értelemben vett trash vagy csak pusztán heavy metal keretei között tartani. Épp ezért sajnálom, hogy a Metallica nevű vállalkozást eltartó, nagy árbevételű éves turnék miatt ez a kreatív kapacitást indokolatlanul hosszú időre háttérbe szorul.
Idézet
 
 
+11 #22 enricopalazzo 2012-11-19 10:51
A Reload-os cikkben van egy nyilatkozatrész let James-től amiben azt mondja, hogy egy zenekarnak a saját útját kell járnia és maximálisan szarnia kell az elvárásokra. Én ezzel teljesen egyetértek, de ez a filozófia önmagában sajnos még nem fog jó lemezeket eredményezni. Számomra a Load a valaha készített legbosszantóbb lemez. Van rajta néhány dal (gyakorlatilag az is amit a cikkíró említ) ami odatehető a régi nagyok mellé, de a többivel nem tudtam soha mit kezdeni. És valahányszor ezeket a jó tételeket hallgattam arra gondoltam, hogy na talán most el kezdem igazán "érteni" ezt a lemezt. Aztán jött egy until it sleeps, ronnie stb és elmaradt a nagy megvilágosodás. És ez abban az időben nagy furcsa volt, mert az összes többi zenekar akinek a lemezeit hallgattam olyan albumokat csinált amin 90-100%-ban csak jó dalok vannak. Ez volt és ez a mai napig számomra a természetes.
Mindezt úgy írom le, hogy már legalább 10 éve nem hallgattam meg se a load-ot se a reload-ot. Most megyek és meghallgatom, hátha jön a nagy megvilágosodás.
Idézet
 
 
+4 #21 Nűnű 2012-11-18 11:03
Igazából egy szigorú producer kellett volna a stúdióba, és ha a két Load lemezből csináltak volna egyet, kb. 60 perces játékidővel, az egy más, de mégis ütős lemez lett volna.
Így, sz16 percben szimplán élvezhetetlenül hosszú.
Idézet
 
 
+2 #20 shownomarcy 2012-11-18 00:30
Idézet - CFI:
az mhh-ban volt egy kérdőív, amit szépen kitöltöttél a helyes válaszokkal, kivágtad (óriási szívfájdalmamra pont a háromoldalas black metal történet volt a másik oldalán, azt kellett megcsonkítani), visszaküldted a szerkesztőségbe . majd a szerencsések kaptak a polygramtól (ma universal) egy levelet, hogy "kedves metallica rajongó barátunk! te egy kegyes csalás áldozata vagy, blablabla..." és hivatalos vagy a load megjelenése előtti listening partira. wigwam, plusz egy fő, egy ajándék sör per kopf.

asszem ez a megjelenés előtt egy héttel volt, de erre már nem vennék mérget - megpróbálom előtúrni valahonnan a levelet.

(egyébként a reloadnál is volt külön release parti, e-klub)

Ha jó az infóm, 1996.05.31-én volt egy torontoi rádióban interjú meg az album bemutatása, talán máshol is akkor mehetett a listening party.

Ádám: jó ötlet, ki is rakom! :)

Egyébként, hogy milyen képek vannak a bookletben, nem igazán érdekel, a Murder In The Front Row könyv sokkal jobban izgat :) Koncerteken ugyanúgy normálisak voltak, magukat adták (igaz Kirk mindig kicsit leragad - lásd S&M után is úgy maradt a frizurája)
Idézet
 
 
+4 #19 Metal 2012-11-18 00:27
Idézet - Zoli:
Szerintem a LOAD hallgatható, a reload nem igazán tetszik.
De ahogy a cikkben felmerült, számomra is az alice in chains szelleme lengi be a lemezt. Én valami project keretében adtam volna ki ezeket a lemezeket. Az image meg illik ehhez a zenéhez, csak a metallica-hoz nem. Mindenesetre James visszatért a felvarrós farmermellényhe z, szóval nincs új a nap alatt.


Gyakorlatilag azt fogalmaztad meg ami bennem van :D Alice In Chains és projekt :D
Idézet
 
 
+6 #18 BSND 2012-11-17 21:27
Király cikk!
Szerintem is a Bleeding Me a legjobb a két lemezről.
Egyébként miért verte ki (khm) a biztosítékot, hogy ondó van a borítón? Csodálkozom, hogy ezen ennyire fennakadtak az emberek anno.
Idézet
 
 
+9 #17 Draveczki-Ury Ádám 2012-11-17 17:54
Idézet - rotten:
Mindettől függetlenül nagyon jó volt egy ilyen hosszú és informatív cikket olvasni! Remélem, hogy az ...And Justice for All megjelenésének 25. évfordulóján egy hasonlóan igényes cikket olvashatok majd a Klasszikushock-ban!

Köszi, örülök, hogy tetszett. Justice pedig természetesen lesz jövőre - annál is inkább, mivel az az egyetlen régi Metallica album, amiről még nem írtunk ebben a rovatban.
Idézet
 
 
+9 #16 Zoli 2012-11-17 15:34
Szerintem a LOAD hallgatható, a reload nem igazán tetszik.
De ahogy a cikkben felmerült, számomra is az alice in chains szelleme lengi be a lemezt. Én valami project keretében adtam volna ki ezeket a lemezeket. Az image meg illik ehhez a zenéhez, csak a metallica-hoz nem. Mindenesetre James visszatért a felvarrós farmermellényhe z, szóval nincs új a nap alatt.
Idézet
 
 
+17 #15 rotten 2012-11-17 14:53
A magam részéről sosem szerettem a Load/Reload párost. A thrash és heavy után ez már távol áll tőlem. A Load-ról van két-három dal ami úgy-ahogy bejön (leginkább a The Outlaw Torn) és ennyi. Azt viszont becsülöm a Metallica-ban, hogy ezzel a lemezzel (is) bebizonyították : mernek mást csinálni mint amit várnának tőlük az emberek. Még ha ez sokaknak (köztük nekem is) csalódás. Bár az is igaz, hogy akkoriban ezzel már nem vállaltak nagy kockázatot...

Mindettől függetlenül nagyon jó volt egy ilyen hosszú és informatív cikket olvasni! Remélem, hogy az ...And Justice for All megjelenésének 25. évfordulóján egy hasonlóan igényes cikket olvashatok majd a Klasszikushock-ban!
Idézet
 
 
+15 #14 SwedenIsHeaven 2012-11-17 14:31
Elmegy, de véleményem szerint például a ...And Justice for All-hoz mérve ez csak egy gyenge keringő nagymamáknak :)
Idézet
 
 
+2 #13 klogg 2012-11-17 14:14
Talán valóban nem hibátlan album, de számomra annyira egyben van és annyira el tud kapni mindig a hangulata, hogy az hihetetlen. És már elsőre is rohadtul élveztem.
Idézet
 
 
#12 matheusthemaggot 2012-11-17 13:23
Hogy kerül ide a The Struggle Within?
Btw imádom a Load/Reload párost is (igazából minden albumukat kivétel nélkül), de a kedvenc akkor is a Black album.:D
Idézet
 
 
+3 #11 CFI 2012-11-17 12:58
Idézet - shownomarcy:
Idézet - CFI:
más volt innen a wigwamban tartott pre-release partin? :)


Erre kíváncsi lennék!! :)

az mhh-ban volt egy kérdőív, amit szépen kitöltöttél a helyes válaszokkal, kivágtad (óriási szívfájdalmamra pont a háromoldalas black metal történet volt a másik oldalán, azt kellett megcsonkítani), visszaküldted a szerkesztőségbe . majd a szerencsések kaptak a polygramtól (ma universal) egy levelet, hogy "kedves metallica rajongó barátunk! te egy kegyes csalás áldozata vagy, blablabla..." és hivatalos vagy a load megjelenése előtti listening partira. wigwam, plusz egy fő, egy ajándék sör per kopf.

asszem ez a megjelenés előtt egy héttel volt, de erre már nem vennék mérget - megpróbálom előtúrni valahonnan a levelet.

(egyébként a reloadnál is volt külön release parti, e-klub)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.