Shock!

Akik ismerik a metálzene elmúlt harminc évének meghatározó szereplőit, azoknak elég lenne leírni az előadó páros nevét, mint ismertetést.

– Szeva, haver, milyen lett a lemez?
– Hm, olyan, mintha Ellefson dolgozna Soto dallamai alá.
– Frankó.

Vagyis: létezik az a rendkívül jellegzetes basszushangzás, ami egyszerre búgó és fémesen üt, ott köpköd a Hook In Mouth sodrásában, meg dübörög az Ashes In Your Mouth alapjaiban. Egyúttal arra is megvan a válasz, ha nem is volt kérdés soha, hogy mitől is szólt úgy a Megadeth, ahogy. Na.

Ezt a sajátos megszólalást megkapjuk az Unbreakable ütemeiben is rögtön az elején, hogy tudjuk, hol is vagyunk, és bár ez a dal önmagában egy remek JSS-saját is lehetne egy szólólemezén, annál vastagabban és karcosabban hangzik. Mint ahogy Jeff Scott Soto orgánuma is a kor előrehaladtával, ami alkat kérdése is, de a természet mégiscsak azt diktálja, hogy a hang megvastagszik, több teret kapnak a középső fekvések is.

Azt hangoztatta a szerzőpáros a lemezt felvezető interjúkban, hogy a munka ezúttal sokkal zenekarabb lett, mint az előző felvonás esetén, tehát nem pusztán a wav- meg mp3-küldő szolgáltatások összegzése, hanem hús-vér szereplők szerzeményei élőben eljátszva, felvéve. Hogy ennek a gyakorlatban mi volt az igazi megfejtése, nem tudni, gyaníthatóan e fenti sorok a PR-munka fejleményei, hallgatói szempontból az a fontos, hogy nem alakult rosszul a kivitelezés.

Nos, Jeff ezúttal valóban a saját világát adja, a fogós, kenhető, de nagyon-nagyon markáns dallamait adja közre, és ez még akkor is igaz, ha beköszön néha némi acsarkodás, fogcsikorgatós szigorúság vagy rekedtes sikítás, ahogy éppen a zenei alapok megkívánják. Ettől még százszázalékig JSS az ének és a melódiák egyaránt, sokkal jobban tükrözik Soto egyéniségét, mint mondjuk a Sons Of Apollo idején lett volna ez elmondható. Példának okáért itt van a második darab, a Soad, ami olyasmi szerzemény lett, mintha egy tempós Megadeth-dalba némi punkot kevernének (Dave-éknél egyébként sem volt hiány ilyesmiből), és megszórnák amolyan homeopátiás mennyiségű, Humanimal-időszakos Talisman jellegű énekkel, a középrész meg egészen átmegy a 2000-es évek elejének túrásába, hogy utána hozzon egy aránylag pofás kis gitárbűvészkedést. A végére meg jut még egy kis fröcsögés Jefftől, hogy nagyon kemény legyen az összkép. A súlycipelés a Shout taktusai közben is folytatódik, ám lassú, mondhatni, balladisztikus tempóban, csak éppen az érzékenység helyett vastagon torzított riffek alapozzák a dalt. Érdekes kísérlet lehet amúgy, ha elképzeled az egészet egy (vagy két) akusztikus gitárral egy csendes szobában, garantáltan működne úgy is a szám, Soto helyében félre is tenném ezt az ötletet egy ilyen buli kínálatába.

Az tűnt fel az album hallgatása közben, hogy a meglehetősen szigorú hangzás ellenére a zene kellően szellős, valahogy minden számban előjön egy apróság, ami emlékezetessé teszi a hallgatnivalót, legyen ez egy kellemes melódia, egy basszusfutam, vagy éppen Andrea „Andy" Martongelli egy-egy szólóvirága. Utóbbinál az az érdekesség, hogy bár a játéka kétségkívül „korszerű", tehát magabiztos, gyors, naprakész a megcsinált figurákból, ennek megfelelően eléggé uniform, de a karcos alapok és a meg-megtört ritmusok fölé egészen jól illik ez a fajta virgázás, tehát az összkép szempontjából teljesen helytálló a stílusa. Az érzékenyebb, barátságosabb dallamvezetésű Poison Tearsben kellően visszafogottan játszik ő is, de amúgy is ez a dal a leginkább Soto-kompatibilis darab az egész kiadványon.

A Ghosts című tétel olyan, mintha Kiko Loureiro írta volna, tökéletes párhuzamba lehet állítani a Poisonous Shadowsszal, amely a Dystopián szerepel, a szólójában még olyan kis hajlítások is vannak, amilyeneket Kiko is elővezetett Marty Friedman mintájára. A különbség mindössze annyi, hogy ez a darab instrumentális, de teljesen klasszul illeszkedik a többi közé. Az ezt követő, ősmetálos vonásokat is mutató Vengeance-ben tiszteletét teszi Tim „Ripper″ Owens is. Őt sokan kedvelik a metált kedvelő hallgatóságból, én nem tartozom közéjük kicsit sem, de itt nem is annyira tájidegen a feltűnése. Ennyi még elfér belőle. Főleg úgy, hogy az ezt követő Snakes And Bastards ismét csak eléggé punkos, de Soto ebbe is olyan remekül merül bele, mintha egész életében csak ezt énekelte volna.

A tisztesség kedvéért említsük meg Paolo Cardi dobost is, aki korrektül üti végig a műsort, szerencsére a kétlábdobos témákat többnyire hanyagolja. Nagy megfejtéseket nem kell keresni tőle, egyszerűen csak kiszolgálja a zenét. (Hadd jegyezzem meg itt, ha már beemeltem a témát: a kétlábdobos hadarás újabb szög a metálzene koporsójába, ami a kreativitást illeti, rendkívül unalmas, és képes teljesen egysíkúvá tenni az érdekesebb zenei alapokat is. Köszönöm a figyelmet!) A végére a The Day We Built Rome került, ami a lemez hangvételéhez képest még rockosnak is mondható, egy nagyon erőltetett összevetés mentén akár még egy talismanos pumpálást is bele tudok hallani a verzébe, ami után Sotohoz teljesen méltó refrén következik. Jó, jó, ezt azért a svéd banda eltenné egy olyan fiókba, amit tényleg csak végszükség esetén nyitnának ki, Ellefsonéknál viszont simán elfér.

Előítélettel vettem magam elé ezt a lemezt, és a közhelyek ellenére kellemes élményekkel nyomtam le az egészet, az első két meghallgatás autóban, vezetés közben esett meg, és még így sem tántorított el attól, hogy tüzetesebben meghallgassam szobában, odafigyelve. A megszólalás teljesen korrekt, kár lenne mélyen elemezni, sőt, Ellefson basszusa akkor sem tolakszik, ha hallhatóan kiemelték picikét.

Akár még egy folytatást is megérhet, ha így mennek tovább.