A wolverhamptoni Cloven Hoof legutóbbi anyagával, a Resist Or Serve -vel egy 2010-es EP-t leszámítva hat hosszú év után adott életjelet magáról, és ugyan az anno 1979-ben indult, a hőskorban a NWOBHM-kalapba teljesen jogosan besorolt bandában az alapító basszusgitáros, Lee Payne mellett azóta szinte teljesen lecserélődtek a társak, ezúttal mégis elég...

A kedves olvasó az alább látható pontszám miatt most már biztosan úgy gondolja, hogy végérvényesen elmehetett az eszem, hiszen ilyen sok nagyra értékelt albummal már jó ideje nem futhatott össze, mint amennyivel 2017-ben. De hát mit lehet tenni, ha ebben az évben csak úgy ömlenek ránk a legszuperebb megjelenések? A finn Von Hertzen tesók legfrisseb...

Ugyan a Gojira mára egyértelműen a metal underground meghatározó csapatai közé küzdötte fel magát, nyomában mégsem igazán járnak honfitársak, azaz rajtuk kívül nem találni olyan francia csapatot, amely tartósan a figyelem középpontjában tudott volna maradni. Mindez igaz sajnos az Adagióra is: a Stéphan Forté gitáros és Franck Hermanny bőgős által a...

Akár kényes témának is tűnhetne napjainkban azt boncolgatni, beszélne-e bárki is a Los Angeles-i Butcher Babies zenekarról, ha nem két impozáns énekesnő állna a csapat frontján. Én azonban már csak azért sem akarom kerülgetni a forró kását, mert a banda az elejétől fogva kihasználja a Heidi Shepherd és Carla Harvey kettősében rejlő extra marketing-...

A meglehetősen semmitmondó RSO elnevezés két elsőrangú gitárost takar, akik ráadásul jó ideje a magánéletben is egy párt alkotnak: az egyiket Richie Samborának, a másikat Orianthi Panagarisnak hívják, ez az ötszámos EP pedig az első közös produktumuk. Viszonylag régóta ígérgetik már a megjelenést, előzetesen amolyan countrys-bluesos megközelítésről...

Ugyan milyen elvárásaink lehetnek egy immár harminc éve üzemelő, annak idején stílust teremtő, de jó ideje éppen e stílus sablonjai közül kikeveredni képtelen zenekarral szemben? Jó kérdés, hogy vajon maguk a Samael teremtő erejét jelentő Locher testvérek milyen elvárásokkal indultak neki a tizenegyedik sorlemezük elkészítésének. Elég lesz-e, ha cs...

Úgy tíz-tizenhárom évvel ezelőtt kimondottan sokat hallgattam a Triviumot, sőt, úgy tekintettem rájuk, mint azon fiatal csapatok egyikére, amelyek hosszabb távon majd odasorolhatnak a régi nagyok mellé. Aztán persze – mint szinte az összes efféle zenekarnál, akikben akkoriban bíztam – náluk is elég rendesen ellaposodott a történet, az utolsó lemezü...

Elkötelezett Europe- (és újkori Europe-) rajongóként is töredelmesen be kell valljam, hogy első ismerkedéskor óriási pislogásokat követően vertem be a szunyát a Walk The Earth alatt. Pedig hát a csapat még mindig kizárólag azokkal a zenei eszközökkel muzsikál, amelyekre az utóbbi években ráfordultak, és amelyekkel engem is bármikor kenyérre lehet k...

Amikor egy hazai csapat többek között azt a célt tűzi ki maga elé, hogy az Opeth és a hozzá hasonló progresszív zenekarok nyomdokain halad, ez már elég ahhoz, hogy például az elkötelezett Mikael Åkerfeldt-rajongók egy csapásra szimpatizáljanak velük. Így voltam vele én is. A szegedi Dreamgrave is jó ideje formálgatja, tökéletesíti már ezt a mifelén...

A Heretic egy kérészéletű power/thrash-zenekar volt a '80-as évek végén, akik 1985-től mindössze '88-ig voltak aktívak. Ezalatt erejükből a Torture Knows No Boundary EP-re, meg a később a Metal Church énekeseként szélesebb körben is ismertté vált Mike Howe-val a mikrofon mögött kiadott Breaking Point nagylemezre futotta, aztán beleálltak a földbe. ...

Lehet az ember bármekkora Destruction-rajongó, tény, hogy a thrash műfaj egyik legklasszikusabb német csapata az utóbbi egy évtizedben jó esetben is csak stagnált. Nagy probléma persze az újabb cuccaikkal sincs, azzal viszont nehéz lenne vitába szállni, hogy szép lassan beleszürkültek önmagukba. És igaz ugyan, hogy a Schmier szereplésével készült e...

„Nincs szerelem. Nincs öröm. Nincs remény. Nincs élet." – üvölti Istentől elhagyatva Lee Dorrian a With The Dead új anyagának Anemia című dalában, és ez a helyzetjelentés precízen mutatja be a lemezen hallható, karneválian vidám hangulatot. Hatvanhat percnyit kapunk a legnyomasztóbb, legnyomorultabb és legtorzabb doom muzsikából, ahogy talán tényleg...

Az új Septicflesht hallgatva megint elmerengtem kicsit azon, hogy mennyi veszélyt hordoz magában az, ha egy zenekarnak sikerül kialakítania a saját zenei személyiségét. Vegyük például Seth Siro Antonékat: 1994-es debütáló lemezük óta nagyon sokat fejlődtek és változtak, albumonként kristályosodott ki az az elképzelés, ami már a kezdetektől ott moto...