Shock!

Öt évvel ezelőtt jelent meg a Sodom legutóbbi albuma, a Genesis XIX, aminek Onkel Tom Angelripper egy teljesen átalakított csapat élén futott neki. A nyolc éven keresztül a bandában kifogástalanul szolgáló dobost, Makkát és a két és fél évtizedet letöltő gitárost, Bernemann szélnek eresztette, a Sodom pedig négyfős felállásban vágott neki az új korszaknak. Hiába jött azonban vissza Frank Blackfire is a kötelékbe, nekem komoly csalódást okozott a Genesis XIX. Persze sokan szerették ezt a lecsupaszított, ösztönös, vissza a gyökerekhez felfogású anyagot, nekem azonban túlontúl old schoolra sikeredett. Ezzel persze nem feltétlenül lenne gond, de hozzám sosem a primkóbb megközelítésű anyagaik álltak igazán közel, így hiába próbálkoztam rendületlenül, nem tudtunk összebarátkozni. Szerencsére a The Arsonisttel egészen más a helyzet, ezúttal ugyanis visszakanyarodtak arra az útra, amit anno a Code Reddel kezdtek meg, és amin a Decision Dayjel bezárólag rendíthetetlenül meneteltek anno.

A The Arsonist sincs tele balladákkal, de mégis egyértelműen kimunkáltabb és melodikusabb, mint elődje volt. Szigorúan Sodom-mércével mérve persze, de akkor is tény, hogy kidolgozottabbak, dallamosabbak, karakteresebbek a dalok, mint legutóbb. Természetesen akadnak most is igazi tika-tika thrash témák (lásd Trigger Discipline vagy Taphephobia) meg régisulis riffeléssel operáló cuccok (Gun Without Groom például), de ezek is sokkal jobban működnek, mint legutóbb. Melléjük pedig sikerült néhány komoly slágerpotenciállal rendelkező témát (jó, mondjunk inkább kocertfavoritot) is összehozni, amik tuti, hogy stabilan feltűnnek majd élőben. Persze, csak ha Tom Angelripper meggondolja magát valamikor, és a Sodom mégse vonul vissza a színpadoktól.

Ebben az esetben a Witchhunter például tuti kihagyhatatlan lesz a programból, hiszen amellett, hogy alkoholfüggőségébe tragikusan hamar belehalt, legendás dobosukról szól, zeneileg is piszok erős, egyben a lemez legmegkapóbb, csordavokálos refrénjét is felvonultatja. Ha arra kellene fogadást kötnöm tehát, miből lesz a következő The Saw Is The Law a Sodom-életműben, bátran tenném fel az összes német márkámat erre a tételre. Egyszerűen baromi fogós az egész, így mikor otthon hallgatom, akkor is magától kívánkozik rám a felvarrós farmermellény meg a fehér Puma cipő, és minden egyes refrénnél leküzdhetetlen késztetést érzek egy teli krigli sör ég felé lendítésére.
Mindenképpen ez a dal a lemez csúcspontja, de például a címadó intró után érkező Battle Of Harvest Moon is marha erős, akárcsak a slayeresen gonosz gitártémákat hozó, roppant súlyos Scavenger vagy a lemez vége felé az A.W.T.F., meg a zárónóta Return To God In Parts.

Nem reformálja meg persze a thrash metalt az új Sodom sem, de egy negyvenéves zenekar sokadik lemezének ez bizony egészen kiváló. Ráadásul az analóg cuccokkal készült felvétel marha jól is szól, és néhány remekbe szabott, szinte már dúdolható gitárszóló is megbújik az anyagon. Így összességében tehát a The Arsonist simán az év egyik legkellemesebb meglepetése.