Shock!

Osztálytalálkozó több mint ötven év után, vagy valami hasonló – talán így lehetne a legtalálóbban jellemezni Alice Cooper új albumát. Vagy pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy „az" Alice Cooper új albumát, hiszen a név ebben az esetben valójában nem a később szólóban önállósodó frontembert, hanem az első korszak hasonnevű zenekarát takarja – leszámítva természetesen az 1997-ben elhunyt Glen Buxton gitárost. Michael Bruce gitáros, Dennis Dunaway basszer és Neal Smith dobos persze a banda 1973-as szétrobbanása óta is fel-felbukkant Alice oldalán kisebb-nagyobb rendszerességgel, de komplett lemezre, azt hiszem, egyikünk sem számított ebben a leosztásban a The Revenge Of Alice Cooper tavaszi bejelentéséig. Mindenesetre szívmelengető már maga a tény és a koncepció is.

Mindez természetesen azt is maga után vonja, hogy a zene, amennyire csak lehet, a nevezett korszakot idézi a '70-es évek elejéről. Alice az évek során persze vissza-visszanyúlt ehhez az érához, de ennyire autentikusan nyilván még sosem sikerült felelevenítenie ezt a sajátos hangzás- és hangulatvilágot. Amihez természetesen ismét az énekes mellé jó ideje visszatért Bob Ezrint hívták segítségül, aki annak idején is terelgetni igyekezett a meglehetősen vad bagázst a klasszikus anyagokon. Lehet ez rossz?

Ami azt illeti, természetesen lehetne – de nagyon nem az. Noha Vincent Furnier albumfronton is jóval termékenyebb a kortársai többségénél, az aktivitás hálistennek kellő intelligenciával és jó ízléssel párosul nála ahhoz, hogy sose menjen bele nehezen vállalható, erőltetett hülyeségekbe. Abban meg hatalmas szerencséje van, hogy Vincent simán lehet 77 éves, Alice Cooper azonban jelenségként, fogalomként, színpadi személyiségként mindig is kortalan volt. Ebből fakadóan mindig is igen széles volt előtte a játéktér. Magyarul ma sem feszengsz, ha elénekli a School's Outot.

A magam részéről – életkori okokból – a '80-as évek végi feltámadással ismertem és szerettem meg Alice-t, és nem tagadom, annak idején kevésbé tudtam mit kezdeni az első időszak kissé zörgős-csörömpölős, már akkor is archaikusnak tűnő hangzásával, zenei világával. Szükség volt hozzá némi rockrajongói rutinra, illetve a modernebb megszólalású, későbbi Alice-koncertfelvételekre – különös tekintettel a csúcskategóriás hajmetálzenészekkel felvett, 1997-es A Fistful Of Alice-re –, hogy teljes valójukban kinyíljanak előttem ezek az albumok. Azóta viszont teljes a varázs, és a 21. századi Alice-műveken is mindig remekül működtek a szóban forgó vonalhoz visszakanyarodó dalok. Most pedig ilyenekből kapunk egy teljes albumnyit, szám szerint tizennégyet, méghozzá az említett arcokkal – és ha mindez nem lenne elég, a lemez egyik legjobb dalában, a gyilkos refrénű What Happened To You-ban még a néhai Buxton is felbukkan, ezt ugyanis valami ősrégi demó témáira építették fel.

Nagyjából ezzel mindent el is árultam az albumról: az osztálytalálkozó mellett hatalmas közhelyként még az „örömzene" és „jutalomjáték" szavak ugranak be az anyagot hallgatva. Ezeket a dalokat valószínűleg tényleg nem kellett erőltetni, simán csak kigurultak a szakállas, régi sztorikon hahotázó, kedves öregurak keze alól, és minden pillanatban ez a laza, könnyed, szórakoztató hangulat hatja át a The Revenge Of Alice Coopert. Bizonyára felsorolhatnám az összes dalt, de sok értelme nincs. A Robby Krieger vendégeskedésével ellátott, gonoszul tekeredő Black Mamba nyitány, a mocskosan csikorgó riffekkel operáló, Alice óriási színjátszásával ékesített Up All Night, netán az elvetemülten gördülő Famous Face egyenesen frenetikus nóták. Egy-két laposabb téma persze becsúszott (például a bárzenés What A Syd vagy az Inter Galactic Vagabond Blues sima rock'n'rollja), de a feeling igazából ezeket is elviszi a hátán.

Eleve ritka, hogy valaki ilyen korban ilyen teljesítménnyel rukkoljon elő, az meg még ritkább, hogy a régi barátokkal sikerüljön ismét a nagy attrakció – szóval tényleg roppant pozitív ez az anyag. Ezt a pontszámban is kifejezésre juttatom.