Shock!

Eléggé fű alatt jelent meg Kirk Windstein második szólóalbuma, és gyakorlatilag teljes csend is van körülötte, de a Crowbar főnöke nyilvánvalóan eleve nem a slágerlisták élét célozta be az Ethereal Wavesszel. Nem meglepő, akad most elég dolga a Downnal meg a Type O Negative ex(?)-tagjaival közös Sun Dont Shine-nal is. Szóval nem látnék bele ebbe semmit: Kirk barátunk folyamatosan írja a zenéket, kiadja magából az ötleteit, aztán akit érdekelnek, meghallgatja az aktuális gyűjteményt, akit meg nem, az továbblép. Neki szerintem, ha nem is mindegy, de nem ez a fő szempont. Gyanítom, hogy akkor is ontaná a riffeket meg a dalokat, ha szó szerint senki sem hallgatná ezeket, hiszen nyilvánvalóan belső önkifejezési kényszerről beszélünk.

A 2020-as Dream In Motionnel Kirk kreált ehhez magának egy újabb csatornát a saját neve alatt, az Ethereal Waves pedig egyszerűen csak a folytatás ezen a vonalon. És ugyanúgy érdekes nekifutás, mint az első szólóalbum. Emlékszem, az előzetes dalok hallatán akkoriban nem értettem, miért nem a Crowbarban véglegesítette ezeket az ötleteit – egyszerűen nem éreztem olyan stílusbeli eltérést, ami indokolná a különbségtételt. Aztán megjött a lemez, és egyből összeállt a kép: a dalok külön-külön végül is mind felfértek volna egy Crowbar-albumra, egyvégtében hallgatva azonban már eltérő ívet rajzoltak ki elmélkedősebb, dallamosabb megközelítésükkel. Most is nagyjából erről van szó, bár az Ethereal Waves egy hangyányival azért talán lendületesebb, súlyosabb album a Dream In Motionnél.

Tulajdonképpen még a két album szerkezete is rokon egymással, hiszen ismét a címadó dallal nyitunk, és az Ethereal Waves éppúgy mehetne tokkal-vonóval a következő Crowbar-lemezre, mint legutóbb a Dream In Motion. Ugyan rejlik benne valami rockos húzás is, de Kirk anyabandájában eleve nagyon sok minden megfér egymás mellett, szóval ez önmagában még nem igazi differencia. Aztán ahogy haladunk előre a műsorral, úgy lesznek egyre dominánsabbak a visszafogottabb, melodikusabb pillanatok. Mint írtam, külön-külön mindegyik simán lehetne Crowbar, de egységes albumként hallgatva mégis más az összhatás. Márpedig az is egyértelmű, hogy Kirk old school, egységes albumélményben gondolkodott, nem pedig a mai korszellemnek megfelelő, dalokra szétaprózott produkcióban.

Az ismét Duane Simoneaux dobossal, kettesben rögzített, kitűnő megdörrenésű anyag hangulatilag meglehetősen homogén, zeneileg azonban kellően változatos. A skála a Crawling Lost tekergő riffelésétől kezdve a Eulogy zokogó gitárjain és fátyolosan szomorkás dallamain át egészen a '70-es évek pszichedelikusan popos ábrándozásait felvillantó Above Allig terjed. Kirk mindig is vonzódott az utóbbi vonalhoz, még ha ez nem is feltétlenül azonnal kézzelfogható a zenéjében, és baromi jó érzéke is van hozzá. De másik végletnek ott van például a Lord Of Retribution doomos borulata, ahol a crowbarosan köpcös riffet a Type O-val rokon masszív, teátrális billentyűkkel párnázzák ki. A Rise From The Wreckage kellemesen melodikusból epikusba forduló hangulatai is ülnek, és természetesen az Eleanor Rigby feldolgozásáról is csak jókat tudok elmondani. De hát az ilyesmi is mindig ment Kirknek: legyen szó Zeppelinről, Jethro Tullról vagy Gary Wrightról, a vérében van ennek az érának a hangulata, és tökéletes érzékkel formál minden régi alapnótát a saját képére. És nem mellesleg, végig baromi jól is énekel.

És hogy akkor miért „csak" ennyi? Mert igazából ugyanúgy vagyok az Ethereal Wavesszel, mint a Dream In Motionnel: kétségtelenül jó zene, kétségtelenül őszinte, szívből jövő zene, de azért összességében érezni benne, hogy nem a főcsapás, hanem egy mellékvágány a többi mellett. Magyarán szólva, itt és most kellemes hallgatni, de hosszabb távon azért egyik Crowbar-lemezre sem cserélném el. Ám ha szereted a főszereplő dolgait, nyilvánvalóan tudsz majd kapcsolódni hozzá.