Shock!

Most, röpke kilenc (!) évvel a bejelentés és nyolc (!) évvel a tényleges aktivitások kezdete után nyugodtan ki merem jelenteni: a Helloween Pumpkins United visszatérése minden idők legjobban elsült összeborulásai közé tartozik. A zenekarnak úgy sikerült rebootolnia magát, hogy maximálisan kielégítenek mindenféle nosztalgikus szempontot, de közben egyszersmind több is ez a történet a leves szimpla felmelegítésénél. És nyilván nehéz is lett volna visszalépni innen, amit alighanem ők is éreznek, hiszen ez már a második nagylemez a megalétszámú, régi-új felállásban.

Az előző, 2021-es, címében is üzenetértékűen definitív Helloween minden túlzás nélkül kiválóan sikerült. Mint néhány éve, DiszKgráfia sorozatunk Helloween-fejezetében bátorkodtam megjegyezni, a maga idejében annyira nem hallgattam szét, de erről semmiképpen sem a lemez tehetett, egyszerűen csak én nem voltam hozzájuk akkoriban a megfelelő hulláhmosszon (a nagyjából párhuzamosan megjelent Senjutsut ugyanígy csak némi fáziskéséssel dolgoztam fel a maga teljes valójában). Ahogy nézem, a Giants & Monsters némileg megosztóbb, mint közvetlen elődje, de ez már csak így megy ezeknél a régi, nagy bandáknál – főleg, hogy ezekben az esetekben valahol talán mindegy is, milyen az új lemez. Ezzel a felállással a Helloween akkor is az örökkévalóságig járhatná az arénákat meg a fesztiválokat, ha soha többé nem írnának egyetlen új dalt sem. De ehhez képest most is nagyon szépen odatették magukat, egy pillanatig sincs olyan érzésem a lemezt hallgatva, hogy robotpilóta üzemmódban készült volna. Sőt, hallhatóan ők is élvezik a jutalomjátékot.

Ha röviden kellene jellemeznem a Giants & Monsterst, azt mondanám – mily meglepő! –, hogy helloweenes. Ha bővebben, akkor azt, hogy Pumpkins United-értelemben helloweenes, vagyis korrekt módon szemezget a csapat egyes karrierkorszakaiból, és úgy tud egységes maradni, hogy az egyes dalszerzők jellegzetes világa is markánsan elkülönül rajta. Utóbbi egyébként nem újdonság, már a '80-as években is egyértelmű volt, mi jött Kai Hansentől és mi Michael Weikathtól, és később sem lehetett összekeverni Andi Deris nótáit mondjuk Uli Kusch szerzeményeivel. Míg azonban mindez például a Master Of The Ringsen még kicsit olyan hatást keltett, mintha több zenekar játszana egymás mellett (amúgy kiváló dalokat), később maradéktalanul összecsiszolódtak az alkotórészek. A második új nekifutás fényében azt is ki merem jelenteni, hogy mindezt megnövekedett létszám mellett is sikerült átörökíteniük a mostani korszakra. Ami egyébként ekkora karakterek – és tegyük hozzá, egók – mellett aligha olyan egyszerű ám, szóval nem becsülném le a dolgot...

Olvastam már olyan vélekedéseket a Giants & Monstersről, hogy itt most túl domináns lett Deris világa, de a fentiek szellemében nem értek egyet vele, és egyébként, ha számszakilag nézzük a szerzői arányt a lemezen, akkor sincs masszív túlsúlyban. Valószínűleg inkább amiatt alakulhat ki ilyen összbenyomás, hogy – menetrendszerűen – most is Andi megamelodikus szerzeményei ülnek a leggyorsabban a fülbe. A legnagyobb dallambomba egyértelműen az A Little Is A Little Too Much című perfekt Helloween-sláger az énekes összekeverhetetlen stílusában, abszolút prémium dallamokkal, és nemcsak a refrén pattog kiverhetetlenül a fejedben már egy hallgatás után, hanem a Michael Kiskével megosztott, parádés verzék is. Valljuk be, az ilyesmi azért keveseknek megy olyan gördülékenységgel, mint Derisnek, úgyhogy én szemernyit sem bánom, ha sok teret adnak neki, amíg ilyen nótákat szállít... Hasonló telitalálat a nyitó Giants On The Run is, amit Andi Kai Hansennel közösen írt, és utóbbi fantasys-epikus megközelítése is abszolút domináns benne. Egészen különleges hangulatú, kimondottan kreatív darab remek dallamokkal. A legkorábbi felvezetőként megismert This Is Tokyo némileg alapjáratosabb, elsőre annyira nem is talált el, de aztán másodjára-harmadjára kénytelen voltam rájönni, hogy ez is egészen alattomosan ragad. Még talán az Into The Sun balladát érzem a legkevésbé maradandónak Andi dalai közül: ez is kellemes, maximum nem annyira különleges. De a hangok igazából így is elviszik a hátukon.

Ugyanakkor, mint írtam, nem kizárólag Deris miatt jó a lemez, és nem is ő a főszereplője. Óriási csúcspont például a leghosszabb, nyolc és fél perces Universe (Gravity For Hearts), amit Sascha Gerstner jegyez, és tökéletesen egyesül benne a klasszikus és a modern kori Helloween minden erénye. Ráadásul szintén kíméletlenül és egyből feltapad a dobhártyára... És érdekes, hogy a Hand Of Goddal szintén Sascháé a lemez kettes számú slágere az A Little Is A Little Too Much után, pedig ezt pusztán hallás alapján Andinak tulajdonítottam volna. Fátyolosabb dallamaival, sötétebb megközelítésével utóbbi érdekes módon a zenekar megosztó – ám annál nagyszerűbb – The Dark Ride-éráját idézi.

Michael Weikath két darabbal járult hozzá az anyaghoz. A Savior Of The World védjegyszerű germán power/speedje a továbbra is megalázóan jól éneklő Kiske nagy pillanatait hozza el, míg az Under The Moonlight melodikusabb, kimértebb tétel. Nem klasszikus, de szépen belesimul a lemez ívébe, és kiválóan vezeti fel Hansen záró Majestic eposzát. Utóbbi szintén iskolapélda rá, mennyire működőképes történet ez a mai Helloween. Kai másik dala, az összekeverhetetlen, teuton speedelésű We Can Be Gods viszont nem jön be annyira, és csak sokadik hallgatásra esett le, miért nem: a refrénben felcsendülő, habos-esztrádos zongorafutamok nálam egyszerűen átlökik a giccshatáron. De biztosra veszem, hogy másoknak meg épp ez lesz a kedvencük az albumról.

Szerintem nem tett rosszat a Giants & Monstersnek az elődjénél csaknem negyedórával rövidebb játékidő, és összességében az album pozitív, életigenlő, egyszerűen kellemes, otthonos érzéseket keltő hangulatát is csak dicsérni tudom. Mivel most szerencsére épp rajta vagyok a rezgésszámukon, nem is fogok spórolni a pontszámmal, és felfelé kanyarítom.

A Helloween október 26-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik a Beast In Black társaságában. Részletek itt.