Shock!

Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája – szól a mondás, és nem férhet hozzá kétség, hogy a Gruesome esetében valami hasonlóról van szó. Ha esetleg nem ismernéd Matt Harvey és Gus Rios csapatát, már a két főszereplő egyéb kirándulásaiból is sejthető, miről is van szó. Az ősszel Budapestre készülő Left To Die-ban eleve együtt nyomják a Death korai érájának alapműveit a korszakalkotó banda tagjaival, Matt pedig egy időben a Death DTA-ben is emléket állított Chuck Schuldinernek további ex-Death-nagyságokkal. A Gruesome pedig kettejük saját bandája, ahol a Death stílusában írnak dalokat, rendszerint egy-egy konkrét lemez szellemiségét felelevenítve.

Találkoztam már negatív véleményekkel is a Gruesome kapcsán, de ebben az esetben messzemenően nem értek egyet azokkal, akik szerint fantáziátlan, értelmetlen, netán egyenesen arcátlan dolog ilyen módon levenni egy másik előadó stílusát. A fentiek alapján is egyértelmű, hogy Mattnek és Gusnak a Death munkássága jelenti az éltető oxigént, a lemezeik hallatán pedig még nyilvánvalóbbá válik a dolog. Egyszerűen nem tudnák ennyire autentikusan játszani ezt a muzsikát, ha nem lenne a vérükben Chuck életműve az utolsó hangig és cinütésig. Ráadásul a Death stílusában erős dalokat írni alapból is egy bizonyos – igen magas – szintet feltételez...

A Silent Echoes esetében az 1991-es Human szolgáltatta a mintát, és Chuck mellett az öt éve elhunyt Sean Reinert előtt is fejet hajtanak az új albummal. Reinert, amellett, hogy nyilvánvalóan Rios abszolút példaképe, a dobos személyes jóbarátja és mentora is volt: a tisztelgésben ezúttal odáig mentek, hogy még Sean egyik régi pergőjét is felhasználták a felvételekhez, bár ez nyilvánvalóan inkább jelzésértékű húzás. Az viszont nem, hogy a stúdiózás előtt-közben-után a Human producere, a death metal legenda Scott Burns is számos tanáccsal segítette őket. Ezek után szerintem aligha lephet meg bárkit, hogy zeneileg és a megszólalást tekintve valóban sikerült feleleveníteniük a Death nevezett időszakának érzés- és hangzásvilágát. Ennél közelebb valószínűleg tényleg csak szegény Chuck tudna közelebb kerülni a Humanhez, ha még élne...

Mindezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a Silent Echoes a Human szintjét hozza, de annyi bizonyos, hogy a Gruesome ezúttal sem végzett félmunkát. Szóval, ha hiányzik Chuck meg a Death – és most komolyan, ugyan kinek ne hiányoznának? –, szerintem tedd félre az ideologizálást meg annak latolgatását, hogy ez most így akkor belefér-e vagy sem, és élvezd a hallottakat. Nem lesz nehéz, a Gruesome ugyanis baromi erős saját dalokat ír a jól ismert stílusban, tele gyilkos – chuckos – riffekkel, szikrázó – chuckos – szólókkal, elvetemült – chuckos – bömböléssel, brutális, komplex – chuckos – témaváltásokkal, agyzsibbasztó – reinertes – pörgetésekkel. Ismétlem, egy dolog méltó módon megszólaltatni élőben a Death dalait a Death DTA-ben meg a Left To Die-ban. Az sem kis bravúr, és maximálisan meg is van a helye: a zenekar sajnos sosem éledhet már fel, a közönség viszont hallani akarja a zenét. De olyan saját témákat írni ugyanebben a stílusban, amik simán megütik a mércét és nem hagynak maguk után hiányérzetet, nos, az bizony teljesen másik pálya. És a Gruesome ezen sem vall szégyent.

Elfogadom, ha valakinek sok ez a klónság, de Harvey és Rios őszinte fanatizmusához, rajongásához, jószándékához aligha férhet kétség, az meg tényleg csak elismerést érdemel, hogy mindezt képesek ilyen színvonalon formába önteni. Nem kezdem el dalonként ízekre cincálni a rövid, mindössze 33 perces lemezt, mert nincs értelme: tök jól hallgattatja magát az egész, és szerintem ennyi itt a lényeg.

Matt Harvey és Gus Rios a Left To Die-jal szeptember 20-án Budapesten, az Analog Music Hallban koncertezik. Részletek itt.