Shock!

XXXL-es szemgolyók, vérben fürdő tekintet, elcseszett gyermekkor és a „hajaismilyen?". Szinte minden alapvető összetevő megvan ahhoz, hogy az időnkénti koncertezést leszámítva inaktív System Of A Down gitárosát megbillogozzuk a komplett őrült jelzővel. Daron Malakian a lemezfronton jó ideje hűvösre tett anyazenekar nélkül is elvan mint a befőtt, hiszen Scars On Broadwayre keresztelt szólóprojektje keretein belül is ugyanúgy ki tudja élni beteges hajlamait, és ugyanúgy erre a formációra sem jellemző az évenkénti túltermelésbe átcsorduló albummegjelenés. Mindjárt kiderül, hogy jó-e ez nekünk vagy sem.

Nyilván sokkal egészségesebb, ha a művészi kitárulkozás nem csap át tömegtermelésbe, ami ugyanúgy Malakianre is áll, mint bárki másra. Megveszekedett System-rajongóként részemről teljesen okés volt az előző két Scars-anyag is, még a stílusbeli elkalandozások ellenére is. Nekem mindig is kellemesebb élményt nyújtottak ezek az anyagok, mint nem kevésbé zakkant kollégája, Serj Tankian erősen vitatható szólócuccai. A friss művet felvezető Killing Spree hallatán pedig szerintem senkinek nem lesz kétsége afelől, hogy a legerősebb láncszemet illetve a legdominánsabb stílusjegyeket mindig is Daron jelentette a Systemben. Még ha akarna, sem tudna kibújni a saját bőréből, hiszen az Addicted To The Violence is olyan szinten lett systemes, hogy akár még a Hypnotize egyenes folytatásaként is megállná a helyét. Nem lepődnék meg, ha kiderülne: az ilyen-olyan felröppenő kósza hírekben már többször is belengetett, legújabb System-összeröffenésre készült dalok nagy részéből is hallunk itt párat.

Ha tényleg valami ilyesmi a helyzet, akkor azért kicsit sajnálom, hogy megint nem jött létre a nagy újraegyesülés, mert ez az anyag igazából még a legendás névvel sem lenne vállalhatatlan. Nem beszélve arról, hogy a Mezmerize és a Hypnotize száraz, trancsír gitárhangzását is sikerült úgy reprodukálni, hogy ne legyen az embernek hiányérzete, s persze ha még a többiek is hozzátették volna a sajátos dolgaikat, úgy talán még nagyobbat is szólna az ügy. Az az érdekes, hogy a Scars On Broadwayjel szemben tulajdonképpen nincsenek is túl nagy elvárásaim (leszámítva persze a jó dalokat), Daron az előző körben is kóstolgatta a különféle stílusokat, de mégis magas minőséget szállított le, ugyanakkor a hét évvel ezelőtti Dictator messze nem volt annyira kiszámítható és áramvonalas, mint a mostani, szinte azonnal ható slágergyűjtemény.

Daron jellegzetes fordulatai, reszelős riffjei, komponálási módszerei és elsőre felismerhető énekstílusa régi ismerősként köszönnek itt vissza, s bár egy ötvenéves ember elviekben már nem ugyanaz a betegesen őrült fickó, mint fiatalabb kiadásában, azért egy csipetnyi megmaradt még a korai visítozós, elmeháborodott pillanatokból is. Igaz, korántsem annyi, mint amennyire jómagam számítanék. De azért én még mindig úgy vagyok vele, hogy Malakian csupán a fizimiskája alapján is bármikor alkalmas lenne egy pszichopata tömeggyilkos szerepére bármilyen horror-thrillerben, s szinte egész biztos, hogy összeszarnám magam, ha szembejönne velem egy sötét sikátorban, az utcalámpák halványan derengő fényében.

A dalokat tekintve mind a már említett, punkosan indító Killing Spree, de főleg az ezt követő Satan Hussein és Done Me Wrong képviseli azt a minőséget, ami miatt simán jól mutatnának egy esetleges System-lemezen is, s ha mondjuk az Impostorban egy kicsivel őrültebbre vették volna a figurát, az is ez a kategória lenne. Felbukkannak néha az elmaradhatatlan örmény népzenei megoldások, illetve mandolin formájában a hangszerek is (You Destroy You), hosszabb távon pedig talán a szép lassan bőr alá kúszó, kiegyensúlyozottságot is sugárzó Watch That Girl válhat nagy kedvenccé, azonban tölteléket keresve sem találnánk a mindössze 37 percesre „hizlalt" dalcsokorban. A főszereplőt egyébként Orbel Babayan multiinstrumentalista és Roman Lomtadze segíti ki különböző hangszereken és dobokon.

Toxicity-, de főleg Mezmerize-féle zsenialitásra azért nem kell számítani, ez még mindig inkább „csak" egy nagyon profi és jól sikerült szólólemez a banda gitárosától/motorjától, amit így is kell kezelni. Azért persze el tudnék viselni egy újabb System-albumot, főleg abban a tudatban, hogy – Malakian szavaival élve – a barátság igazából megmaradt közöttük, csupán zeneileg és érdeklődésileg távolodtak el egymástól. Így persze nehéz, de azért nem kizárt.