Az amerikai kiadó miatt mindenképpen korszakhatárt jelent az Ozone Mama pályáján a Cosmos Calling, zenei szempontból azonban szervesen építkezik tovább a csapat az eddigiekre. Még úgy is, hogy az új lemez egyébként nem feltétlenül olyan, mint amire előzetesen számítottam. Emlékszem, elsőre kimondottan meglepő volt végigtolni az anyagot, mert kevésbé direkt, kevésbé adja magát gyorsan, mint elődje. Viszont pár hallgatás után ugyanúgy hozzánő a hallgatóhoz, mint a kiváló Sonic Glory.
Több százezer évvel ezelőtt egy óvatlan ember feltárt egy tiltott ajtót, és ezzel a világra szabadított egy ősi átkot. A borzalom a tenger mélyén él, az éjjeli dagállyal érkezik, és – amint a tajtékos hullámok elérik a partot – kiégeti az emberek szemét, torkukat összeroppantja. Ilyen és ehhez hasonló rémtörténetekkel szórakoztathatták egymást és i...
Tavaly év végén jött a hír, hogy Dukes Of The Orient néven új üdvöskét szerződtetett a Frontiers, és noha az ilyen információk már rég nem váltanak ki belőlem semmilyen immunválaszt, a név mögé nézve bizony alaposan meglepődtem. Hogy miért? Például azért, mert nem gondoltam volna, hogy az Asia 1991-től 2005-ig tartó második nagy korszakát meghatáro...
Tizenöt dal huszonkét percben (ha a bővített verziót birtoklod, akkor ehhez csapj hozzá még hat tételt meg tíz percet), azaz az amerikai punk rock egyik legaljadékabb bandája, a Dwarves maradt a progresszív, epikusan kifejtős dalocskáknál. Legutóbbi „nagylemezük", a The Dwarves Invented Rock & Roll minden genyósága ellenére a Törpék egyik legslág...
Az ember rendszerint akkor talál rá valami csemegére, amikor egészen mást keres. Csak annyit láttam a leírásból, hogy japán, brutális, technikás death metal, és máris elkezdtem a keresgélést, mi lehet ez. A stílust eleve szeretem, Japán pedig gyerekkorom óta meghatározó számomra, így nem is lehetett kérdéses, hogy ezzel mindenképpen meg kell ismerk...
Nem kétséges, hogy az izraeli Orphaned Land az orientális rockzene úttörőjévé és fő zászlóvivőjévé vált az elmúlt években. Az, hogy már huszonhat (!) éve kezdték a pályát, szinte mellékesnek is tűnik, ez a tény kizárólag számukra tűnhet gyötrelmesnek, ahogy a múltba révedve visszagondolnak a honnan-hová tartó formáció minden fontos lépésére. A rajo...
Bizonyos albumok már puszta létüknél fogva ellenállnak mindenféle felesleges bölcselkedésnek, mert egyszerűen nincs rajtuk mit magyarázni, nincs rajtuk mit elemezni, agyalogni. A Motörhead eleve egész karrierje során ezt a sallangmentes hozzáállást tűzte zászlajára, és természetesen Phil Campbell is ezt a vonalat viszi tovább saját bandájának...
Steven Barry „Lips″ Kudlow 1978 óta, azaz immár negyven éve kábé olyan állhatatosan, ellentmondást nem tűrő kitartással tolja az Anvil szekerét, ahogy azt például Lemmy tette a Motörheaddel. És ugyan a kattant kanadai, illetve jóban-rosszban kitartó társa, Robb Reiner dobos sosem váltak a színtér igazán meghatározó vagy kifejezetten népszerű alakja...
A zseniális, 2013-as keltezésű Ænigma óta hosszan, nagy reményekkel vártam ezt a lemezt, miközben sajnos tudomásul kellett venni, hogy az In Vain-albumok megjelenési rendszeressége nem követ semmilyen sablont, és a kristiansandi srácok újfent a meglepetés erejével támadnak majd. Ha mondjuk a velük egyszerre indult honfitársak, a Leprous azóta elért t...
Volt egyszer egy holland zenekar, amely 1988 és 1993 között azzal töltötte idejét, hogy előbb minél brutálisabb, majd minél megfoghatatlanabb irányba mozdítsa el a death metalt. Mindebben persze akadt jónéhány társa, akikkel egy egész korszak extrém zenei stílusát határozták meg. Kérdem, hol van most ez a banda? A név (Pestilence) és a zenei agy (P...
Hány olyan zenekart tudunk mondani, amelyik egészen tizenkettedik (!) lemezéig várt volna arra, hogy a gyanútlan hallgatóságra zúdítsa leghosszabb, legösszetettebb, legsúlyosabb és (talán) legerősebb dalát? Úgy, hogy működésük harminchárom éve alatt – szimbolikus dolog, hogy éppen most értek krisztusi korba – nem mellékesen azért egy kikezdhetetlen...
Egy Sex Action – Action összecsapásban számomra mindig is a szexuálisan túlfűtött változat volt a nyerő. Mert míg a gettóharcossá lett banda azért bőven adott ki közepes anyagot, a romlott és mocskos cowboyok gyülekezete – hogy stílszerű legyek – kizárólag baszott jó lemezeket tett le az asztalra... izé, az ágyra. És itt most nem is kizárólag az er...
Tizenkilenc évvel ezelőtt jelent meg a Black Label Society első albuma, s a szép szőke (gitározni és zenét írni piszkosul tudó) srácból gitározni és zenét írni változatlanul piszkosul tudó vadbarbár zeneállat lett, aki még mindig, túl az ötvenen is játszi könnyedséggel pakolja össze a zsírosan, egyszerűségükben is komplex és technikás albumokat. Za...
Három őrült vigyorog rád egy üres, villódzó fényekkel teli szobában, miközben te magatehetetlenül ülsz egy vérrel, testnedvekkel, és nem is szeretnéd tudni, még mikkel beborított széken. És noha nem vagy lekötözve, önként mentél be a szobába, ki is sétálhatnál, mégsem teszed. Nem teszed, mert a saját végzeted néz vissza rád a három vigyorgó arcból,...
Egyértelműen megvalósulni látszanak elvárásaim és reményeim az Audrey Horne négy évvel ezelőtti, az előzmények után némileg felemásra sikeredett Pure Heavy lemeze után, pedig a zenekar stílusa szinte egy fikarcnyit sem változott a legutóbbi történések óta. Arve „Ice Dale" Isdalék gyakorlatilag már a 2013-as Youngblood óta ízig-vérig hard rock zenében u...
Az öt évvel ezelőtti Walk Through Exits Only lemez elég jól körbelőtte, mire lehet számítani Phil Anselmótól a fenti márkanév alatt, a Choosing Mental Illness As A Virtue-n pedig pontosan ott folytatja az énekes és szólócsapata, ahol legutóbb abbahagyták. Ezzel pedig nagyjából minden lényegeset el is mondtam az albumról: amennyiben hallottad az előző...
Szépen elmúlt 2017, de azért ahogy lenni szokott, némi utógyújtása még van. Szólt nemrég vezető bloggerünk , hogy tegyünk egy próbát a Streamline-nal, ha a The Night Flight Orchestra annyira tetszik, mert bár nem csereszabatosak, azért annyira nem állnak egymástól távol zenei értelemben, földrajzilag meg aztán semennyire. Svédek ezek a fiatalok is. R...
Nem tudom, mi van a levegőben, de alig léptük át 2018 küszöbét, és már most tapasztalható a túltermelés zenei fronton, s abból is épp az egyik legundergoundabb irányzatban. A death-doomnál talán csak a sludge rútabb, a funeral pedig gyászosabb, bár ez is erősen szubjektív dolog. Mindenesetre alig kapaszkodtunk át a január nem annyira fagyos és még ...
A Toxik egy dallamos techno-thrash-csapat New Yorkból, akik a műfaj aranykorában, azaz a '80-as évek közepén-végén két nagylemezig jutottak. A kiválóan sikerült 1989-es Think Thisnek aztán már nem született folytatása, a brigád 1992-ben szögre akasztotta hangszereit. 2007-ben produkáltak egy nyúlfarknyi visszatérést, de ekkor csak egy 1988-as konce...
A Sorcerer egy régi svéd banda, akik annak ellenére kultikus státuszt tudtak kivívni maguknak, hogy mindössze négy éven keresztül, 1988 és 1992 között voltak aktívak, és erejükből ekkor nagylemezre sem futotta. Kijött azonban két demójuk Sorcerer és The Inquisition címmel, majd beadták a kulcsot, ez a két szösszenet azonban elég volt ahhoz, hogy az...
Hosszú utat tett meg az arkansasi négyes, mióta 2010-ben megjelentették a demófelvételüket (rajta egyébiránt Seress Rezső Szomorú Vasárnapjának ki tudja hányadik feldolgozásával). Az az anyag és a két évvel későbbi Sorrow And Extinction leginkább még klasszikus doom zenét rejtett, jócskán leöntve epikus mázzal, hogy aztán a 2014-es Foundations Of Burd...
Gyaníthatóan vagyunk egy páran, akik megbocsájtó mosollyal olvastuk a Catharsis kapcsán Robb Flynn ömlengő agymenéseit. Az, hogy saját művét szerényen csak mérföldkőként emlegeti, szóra sem érdemes. Nagyjából harminc mérföldkövet ( pusztító zenénket, legsúlyosabb anyagunkat, eddigi legjobb albumunkat ) kapunk évente, mi mást mondhatna a jóember? Ám a...
Danev kolléga kapott bőven hideget-meleget a Revolution Saints első lemezéről írtak miatt a kommentszekcióban, pedig szerintem eggyel még túl is pontozta a banda bemutatkozását. Az a lemez nagyjából mindent felvonultatott, ami miatt nem tudok lelkesedni a Frontiers futószalagon érkező, '80-as évekbeli túlélőkkel, melodikus panelekből szinte ötletszer...
Még szintén tavalyi restancia ez a lemez. Igazából mindig az jut eszembe, hogy néha egyáltalán nem baj, ha az ember ül pár hónapot egy albumon, hiába fontos a viszonylagos gyorsaság és az, hogy mielőbb legyen recenzió valamiről. Az Act Of Defiance ugyanis furcsa zenekar, ahol felületes hallásra akár elismerősen is csettinthetnénk, mert nagyon okos,...
Noha a Riverdogs visszatérő lemeze nem meglepő módon a tavalyi év egyik abszolút kedvence lett nálam, kritikát nem igazán akartam írni róla, mert úgy éreztem, Vivian Campbell a vele készített, kimerítő interjúban mindent elmondott a korongról, annál többet nem érdemes tudni róla. Nemrég azonban megkaptam az ukázt, hogy ideje lenne letudni a restanciá...
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Dallas Toler-Wade 2017 eleji távozása hidegzuhanyként hatott a Nile népes rajongótáborára. A távozás a semmiből, előjelek nélkül jött, miután Toler-Wade húsz éven át erősítette a Nile sorait, és egyedi játéka, egyből felismerhető orgánuma az első album kivételével az összes lemezen hallható volt. Utódját ham...
A Monolord azóta a szívem csücske, hogy 2016 májusában elvánszorogtam a düreres fellépésükre . Fáradt voltam, kedvetlen, igazából nem is vártam az egésztől semmit, és csak azért mentem el, hogy a cimborának ne kelljen éjjel egyedül hazautóznia. Cserébe a svéd trió úgy vágott oda a falhoz, hogy csak úgy nyekkentem. Az az este azon alkalmak egyike volt...
Facebook
Twitter