Shock!

Számomra attól a ponttól kezdődően vált igazán érdekessé az Inglorious története, hogy az egykori angliai The Voice-versenyző, Nathan James szélnek eresztette a zenekar alapító tagságát. No, nem mintha a korai lemezekkel bármi baj lett volna, hiszen beavatott körökben köztudott, hogy kevés olyan ütős bemutatkozás volt hard rock vonalon azokban az években, mint a debüt és persze annak folytatása. A nekem szóló, igazi bombanóták azonban érzésem szerint a két frissen leigazolt gitáros, Dan Stevens és Danny Dela Cruz érkezése után kezdtek el megszaporodni. Az idei újraébredés viszont már megint – részben – „új" tagokkal történt meg: gitáron a Cradle Of Filth sorait is megjárt Richard Shaw nyomul, billentyűn Tony Draper, dobokon Henry Rogers, a mélyeken pedig újra egy alapítótag, Colin Parkinson kíséri a frontembert.

Nyilván a fent említett kompozíciókból a köztudottan keményfejű Nathan is kivette a részét, ő is hozzájárult a dalok végső formába öntéséhez, akinek torka még most is igazi kincs, és gyakorlatilag nem is létezik nála Lehetetlen Küldetés, annyira sok mindenre képes a hangszálaival. A négy évvel ezelőtti feldolgozáslemeznél sem volt túl sok hiányérzete az embernek, jól állt neki szinte mindegyik tétel, még hogyha többnyire szolgai másolatokról is volt szó. A Heroine – amiről még csak egy hírt sem közöltünk le anno – már csak azért is speciális anyag volt, mert kizárólag énekesnők dalait tartalmazta, ami egy férfiénekesnek ugye még nagyobb kihívást jelent, mint úgy általában, de James mindegyikben derekasan helytállt. Persze az olyan szenzációs nótákkal, mint amilyen például Cindy Lauper Time After Time-ja, nem lehet nagyot tévedni, mint ahogy Avril Lavigne egyik legjobbjával, az I'm With You-val sem, ahol ugye akkora hangterjedelemben kell mozogni, amitől még Eric Adams szemének is fel kell pattannia. A csúcspontot viszont Christina Aguilera Fightere jelentette, amiről végül úgy derült ki, hogy egy bődületes rocknóta, miután Dela Cruzék alátámasztották vérbő gitárokkal és riffekkel. Na, de egy kissé elkalandoztunk...

A friss lemez elindítása után persze rögtön szembeötlött, hogy James orgánuma a legutóbbi eresztés óta igencsak megöblösödött (egyébként jelenlegi fizimiskájáról és fazonjáról pont az ellenkezője mondható el, remekül néz ki), azonban ez csak jót tett a mostani ügynek. A mélyebb tónus nyilván annak is köszönhető, hogy az újonnan érkezett muzsikusok sokszor tökig lehangolt hangszerekkel gurítanak. A legszimpatikusabb ebben az egészben pedig az, hogy Parkinson bőgőjét telenyomták kakaóval, így végül olyan lett az összhatás, mintha valami régi Talisman-cuccot hallgatnék a röfögő, isteni Marcel Jacobbal (!!!). Az ilyesmi nem csupán kellemes valami, hanem rohadt jó érzés. Ráadásul csak ritkán, de Shaw is előkotor olyan fifikás alapokat, mint amilyenekkel Fredrik Åkesson szórta tele azokat a nagyszerű nótákat egykor. Tudatosan vagy sem, de a soundot is úgy lőtték be, hogy az ember olykor úgy érezze, mintha Talismant hallgatna, csak a mikrofon nem Jeff Scott Soto kezében van.

Nekem nagyon szimpatikus a keret, ami közé most helyezték ezeket a nótákat, tényleg szteroidos húsdarálóként szól a cucc, ám Parkinsonék azért közel sem tudnak olyan remek szerzeményeket leszállítani, mint Jacobék, s talán itt kell keresgélni az éppen időben érkező ötödik szerelvény gyenge pontjait is. Az anyag persze egységesen jó, de nem szerepelnek rajta igazán átütő, ellenállhatatlanul ragadós témák, refrének, dalok. Olyanok, mint például a Ride To Nowhere orbitális kezdőtétele (Where Are You Now?) jó pár évvel ezelőtt. Furcsamód az elcsépelt galoppozós alapra épített In Your Eyes szerepel itt a legerősebb momentumok között, ahol végre Nathan megvillantja John West-féle, finom vibrátóit is, de ki fogja állni az idő próbáját a súlyos málhákat cipelő Testify vagy a félig-meddig balladisztikus Bridge is, azzal a szépen felépített melódiáival a levezetésében. De a Life-korabeli talismanosan intenzív Eat You Alive sem piskóta, ahogy a Glenn Hughest és annak régebbi szólólemezeit is sok helyen megidéző Silent sem. Szóval nincs itt gond, de amikor néha falra kenődök, az inkább a brutálisan megdörrenő hangzás miatt van, és nem a nóták tehetnek róla, ha érted mire gondolok.

A markáns megfogalmazás mindenképpen jóleső érzés, akár a jövőre kivetítve is, bár számomra azért erősen kérdéses az is, hogy mennyi tartalék és bizonyítási vágy van még ezekeben az örökké változó felállásban sodródó Dicstelen Gazemberekben. Jelenleg még van bennük kraft, a basszus igazságtalan halkítás helyetti hihetetlenhulkosításáért pedig az a mininum, hogy jár nekik egy vastag plusz pont.