Shock!

1989 környékén adta a már Magyarországon is fogható Sky Movies a néhány évvel korábbi, egész estés Transformers rajzfilmet. Kölyökfejjel nyilván nagy élményt jelentett a dolog, ám már akkor is legalább akkora hatást tett rám a – mint jóval később kiderült, The Touch című – fő betétdal, amelynek refrénjét aztán soha többé nem tudtam kiverni a fejemből. Utána bő egy-másfél évvel pedig nálunk is bemutatták a mozik a Kickboxert, aminél szintén ugyanígy jártam a stáblistás témával. A Transformersszel ellentétben Jean-Claude Van Damme verekedős klasszikusát viszonylag egyszerűen fel tudtam később hajtani VHS-en is, így igazi old school módon, a kétkazettás magnót a tévé hangszórójához tartva felvettem a Never Surrender című dalt valamelyik válogatásomra (képzelheted, milyen minőségben...), és orrvérzésig hallgattam.

Tíz-tizenegy évesen másképp kattog az ember agya, így különösebben nem foglalkoztam vele, ki az előadó. Csupán évekkel utána raktam össze az ábrát, hogy mindkét dalt ugyanaz a fószer, egy bizonyos Stan Bush énekelte. Akinek további, szintén igen tetszetős témái egyébként menet közben olyan, az alámondós-tékás érához idehaza is elválaszthatatlanul hozzátartozó filmekben is szembejöttek, mint a szintén Van Damme-féle Véres játék vagy a Charlie Sheen nevével fémjelzett The Wraith. (Utóbbi magyarul hivatalosan Száguldó bosszú néven futott, de nálunk a suliban mindenki csak Interceptorként emlegette, és utólag valami egészen meglepően brutálisan jó soundtrackje volt ahhoz képest, milyen menthetetlen C-kategóriát képviselt, rajta Ozzyval, a Mötley Crüe-vel, a Lionnal és másokkal.) Stan barátunk tehát valahogy bedolgozta magát ezekbe a filmbetétdalos körökbe (akárcsak John Parr vagy Robert Tepper), és ugyan sosem lett sztár, de ezek a fenti dalok azért nagyon sokakban nyomot hagytak annak idején. Akár úgy is, hogy a mai napig lövésük sincs róla, ki volt az előadó, vagy hogy ezeket a szerzeményeket egyáltalán ugyanaz jegyezte.

Stannek jó pár lemeze jelent meg az évek során, a legutóbbi öt évvel ezelőtt, tavaly azonban igazán stílusosan hozták vossza a spiccre: a The Last Kumite című netflixes akciófilmhez szállított le két betétdalt, a már címében is retrós No Surrendert, illetve a Running The Gauntletet. Túlzás nélkül mondom, hogy mindkettő kiemelkedően sikerült, simán egy ligában fociztak Bush klasszikusaival, így ezek után a tavalyi évzáró összesítésemben is jeleztem: akár egy teljes új albumnyit is szívesen elhallgatnék tőle hasonló szerzeményekből. Nos, minden kívánságom így teljesüljön!

A tavalyi két nóta a Born For Battle-ön is helyet kapott, és elég rendesen ki is jelölik az album irányvonalát, de hát Stan barátunk igazából ezt a világot éli, szóval mindig is ilyesmiben utazott. Tehát hangulatukban, dallamvilágukban a '80-as évek heroikus AOR/hard rock-himnuszait kapjuk, azzal a bizonyos jó értelemben vett pátosszal nyakon öntve, amit a fentebb említett, verekedős faék-mozik is megkívántak. A No Surrender itt is abszolút csúcspont, az ember a megarefrén hallatán szinte látja lelki szeme előtt a klasszikus köríves rúgását megeresztő Van Damme-ot, de az a legjobb, hogy a Running The Gauntlet mellett is akad a lemezen még néhány dal, ami megközelíti. A monumentális retro-szintikkel megkent, szintén zseniálisan fogós kórusú Invincible például mindenképpen ezek sorát gyarapítja, de a Heart Of A Liont vagy a Prisoner Of The Heartot is elég egyszer-kétszer lepörgetni, hogy menthetetlenül a dobhártyára tapadjanak.

Noha Stan 72 éves, a hangján mindez abszolút nem hallatszik, és jó pont, hogy habár a zene minden ízében a fénykort idézi (mint a fentiekből sejtheted, nemcsak atmoszférájában, hanem hálistennek színvonalában is), a hangzás azért néhány fokkal modernebb, korszerűbb, mint mondjuk azt a mai kiskiadós dallamos kiadványoknál megszokhattuk. Emellett szerencsére abszolút nincs kétfilléres, sufnituningos hatása sem. Ráadásul Bush fő szerzőtársa, az egyben produceri feladatokat ellátó Holger Fath gitáros az ízes szólókat is rendesen odatette.

Nyilván helyén kell kezelni 2025-ben az ilyen típusú lemezeket, ez itt természetesen minden ízében a múlt muzsikája, amiben főleg a negyven- vagy inkább ötvenpluszos korosztály találja majd meg a számítását. Viszont Stan Bush így is maximálisan topra tette a Born For Battle-t, és megcsinálta az idei év egyik legjobb dallamrock-anyagát. A legtetszetősebb dalok hallatán nemhogy Van Damme, de talán még egyenesen Don „The Dragon" Wilson is elmorzsolna egy könnycseppet, hogy aztán megpróbálja valamelyiket megszerezni a készülő Amerikai Kickbox Nindzsa 8: Véres leszámolás stáblistájához.