A kaliforniai Warbringer már régóta teszi a dolgát az undergroundban, mindenféle lendületvesztés vagy jelentős elhajlás nélkül. Az ötös leginkább azért John Kevill zenekara valójában, az acsargó hangú énekesen kívül minden poszton legalább egyszer cseréltek már a zenekarban, ám ez nagyjából soha nem ment a minőség rovására. Azt is lehet mondani, hogy a Warbringer úgy hoz izgalmat, hogy közben semmi merőben újat nem nyújt, és ez így van jól. Az elmúlt tíz évben, a Vektoron kívül az egész thrash műfajban nem hozott senki merőben újat, de igazából az elmúlt harmincban sem, kivéve, ha a Machine Headet debütjét még beleszámítjuk a periódusba.
Extra identitást ad a csapatnak, hogy majdnem minden albumcím eddig W-vel kezdődött (a hagyomány itt sem szakad meg). Egyedül a IV: Empires Collapse lóg ki a sorból, de vizuálisan ott is megvan a W-re való hajlam. A Wrath And Ruin pedig, ha nem is a banda eddigi legjobbja, de joggal emlegethető egy lapon a legjobbjaikkal, és megérdemli a figyelmet, még korunk dömpingjében is. A borító is egészen érdekes, némileg szokatlan, 2000-es évek eleji power metalnak is elment volna. Mindig jó, ha valaki kicsit el mer ütni a kliséktől. Egy ilyen stagnáló műfajban, mint a thrash metal, meg főleg.
Ha valaki a stílusban ma jól kombinálja a riffeket, van egy jól ritmizáló énekese, és tud némi egyéni színt vinni a cséphadarásba, már nyert ügye lehet. A Warbringer pont ilyen. Természetesen a hatásaik egyértelműek, ez jobbára Exodus-zenére illesztett Kreator-vokálozás (bár azért a néhai Paul Baloff is beugrik), ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, de nem akarom. A kortársak közül a most talán újra magára találó Power Trip dolgozik még hasonló eszköztárral, és náluk is megvannak a kiemelkedő szerzemények, talán egyértelműbbek is, mint itt. A banda öt évvel ezelőtti Weapons Of Tomorrow albuma nagyon erős volt, főleg a három hét perc körüli, kifejtősebb számnak is hála. Itt is kapunk hasonlót, de rövidebb a játékidő, mivel nyolc szám és negyven perc az egész album, ami a műfaj hőskorát idézi. A megszólalás is olyan, amilyennek lennie kell, nincs időutazás-szaga a dolognak, de arányosan jól szól, és a thrashtől való elhajlások is érvényesülnek.
A dolog nyitja abban is rejlik, hogy a Warbringer nem elsőre ható slágergyár (mint például egy korai Municipal Waste). Ebben semmi meglepő nincs, az előző album sem volt túlzottan fogós, de annál erősebbnek bizonyult hosszú távon, amikor előjöttek az erényei. Fokozatosan adja magát a Wrath And Ruin is, a kifejtős részek is kibontakoznak (amint már szó esett róla, gyakoriak az öt-hétperces, sok összetevős gyalulások itt is), de nem progosan komplex a zene, mint például az újkori hivatkozási pontot jelentő Vektoré. Meg tudnak maradni old school thrash metalnak, és nem nevezném őket különösen dallamcentrikusnak sem: ez itt nem az Anthrax- vagy Overkill-iskola, harmóniákkal és végletekig fogós csordavokálozással. Ugyanakkor különösebben extrémnek sem mondható thrashen belül, korai Sepultura vagy Kreator zeneileg azért nincs sok benne. Semmi merőben újat nem csinálnak a műfaj múltjához mérten, de a nyers thrash mellé mindig társul másfajta íz (lásd akár a Bathory-ízű szólót a Defiance Of Fate-ben az előző lemezről), ami bizonyítja, hogy nem csak a stílus régi nagyjait zabálja kiskanállal a hangszeres szekció. Aztán többedik hallgatásra kiugrik a tökéletesen ritmizált és kicsit modernebb Better World refrénje, feltűnik, hogy a Neuromancer basszusos bevezetése után következik egy kimért, slayeres (közép)tempó, vagy észrevesszük a középkorszakos Kreatorra, az Extreme Aggression és a Coma Of Souls korszakára hasonlító Last Of My Kindot.
De van itt némi Haunted-kikacsintás is (Better World), meg az egyébként is crossoveres Jackhammer végén a kiállás leginkább a korai (és egyben a legjobb) Hatebreedre emlékeztet („Nothing left to say / Swing the hammer away"), a Cage Of Air közepén pedig ott van egy korai In Flames-jellegű melodeath-szólószekció, mindezt egy meggyőző ritmusváltás után (a lemez legjobb dala szerintem). Ugyanitt akusztikus leállást is találunk a végén, némileg a Sodom Tired And Redjének mintájára. De említhetem a kimondottan lassú, menetelős Through A Glass, Darklyt is, amely jól jön a Jackhammer szélvész cséplése után. Hogy mindenkinek jusson valami, a lemez leginkább régi vágású szerzeménye viszont a kései '80-as éveket idéző sikolyokkal színesített Strike From The Sky. Speed metalos, süvöltős refrénjével igazi felvarrós farmerkabátot viselő thrashfanatikusoknak való darab. Valljuk be, teljesen hagyományőrző és sallangmentes thrash metallal már rég tele a padlás, és aki nem akar (vagy nem tud) ilyen extra csipeteket hozzátenni a repertoárhoz, az nem lesz elég egyéni és lemarad. Olyan fűszerek és megoldások ezek, amelyek szükségesek az ízletes recepthez.
Szövegileg most is vannak érdekes ötletek, akárcsak legutóbb, a hadviselési technológiákat körbejáró Weapons idején, most például több a történelmi téma (némileg a cím is ilyesmire utal, Harag és romok). Megjelennek a keresztes hadjáratok (Sword And The Cross), szó esik arról, hogy a modern technológia és a tüneti kezelések hogyan formálják át a viselkedéstünket (A Better World), találkozunk mesterséges szörnyekkel (Neuromancer), de akad rövid ókori római történelemlecke is (Through A Glass, Darkly). A 20. századba a Strike From The Sky kalauzol el, ennek témája a modern légi hadviselés és a vele járó felelősség. Az album legerősebb darabja viszont szövegileg a Cage Of Air, a láthatatlan kalitkákat vizionáló, utalásokkal a csendesen mindent felügyelő hatalomra mutat, és a mesterséges intelligencia térnyerésének veszélyeit tárgyalja, szerencsére konteós él nélkül.
A lemezhez tartozik egy koncertalbum is, amely a második CD-n foglal helyet (a fizikai kiadásokon ez bónuszként szerepel). Ennek zömét Budapesten rögzítették, de van szám Krakkóból, Nantes-ból és Münchenből is. A buli számsorrendje nagyjából lefedi, amit mi is hallottunk két éve húsvétkor (még több ilyen kezdeményezést és négybandás pakkot ide!). Számomra a Weapons legjobbjai ütik a legnagyobbat (Firepower Kills, Black Hand Reaches Out például), de vannak a legkorábbi időkből származó csonttörő eposzok is, minden Warbringer-lemez képviselteti magát. Jól szól a felvétel, nem feltétlenül koncertlemeznek szánt minőség, de a porszívó hangzású bootlegeken simán túlmutat.
Ha nemcsak az egymás után dobált riffek és a féktelen kalapálás érdekel régi vágású thrash metalban, hanem hat-nyolc-tíz hallgatás után szeretnél emlékezni is a sok mindenből táplálkozó számokra, akkor itt a helyed. De akkor is, ha a Weapons Of Tomorrow modern hadviselési technikákról szóló számai jelentenek valamit számodra, és úgy érzed, hogy ott izgalmas dolgok történnek, akkor itt a folytatás, amelyet megéri ismerni. Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, de aki szereti a stílust, annak idén nem biztos, hogy lesz nagyobb kedvence ennél. Az első lemeztől számítva is már szinte nagykorú a csapat (tizenhét éve debütáltak), de mivel a Warbringer még underground névnek számít, úgy érzem, kijelenthetem: meg is van a thrash újoncok idei legjobbja. A 2020-as években a Power Trip mellett ennyi jól megírt számot kevés „újhullámos" thrashbanda tud.
Hozzászólások