Shock!

Az Ashes Of Ares mindig is kicsit kihagyott ziccernek tűnt. A projekt indulásakor még Iced Earth/Nevermore-átmenetet is ígért a banda felállása, mivel Van Williams überdobos is benne volt, de az impozáns zenészlista ellenére sem ragadt meg egyik korábbi lemez sem nálam. A felvezető single-ök sem keltettek bizsergést, mert valahogy hiányzott a karakter. Még a US power metal esetében sem bizonyult elégnek a személyes szimpátia a résztvevő zenészek iránt és a nagyon kedves stílus. Később persze a banda jobbára Iced Earth-pótlékká vált, főleg, amióta már csak Freddie Vidales és Matt Barlow alkotja a magot, a Jon Schafferrel történtek után pedig főleg érthető, hogy igyekszenek átvenni a stafétát, amihez a főnök is beleegyezését adta. 

Barlow senkivel össze nem téveszthető hangja sokat segít ebben, azonnal felismerhető, akárhol jelenik is meg, egyből az Iced Earthre lehet asszociálni. Megjegyzem, kell is. Vidales pedig nemcsak a basszusért felel itt, hanem gitározik is. Az album a görög Rock Of Angels Recordsnál (ROAR) jelent meg, ami fellegvára minden hasonszőrű zenének. Ráadásul a görög választás sem véletlen, hiszen itt mindig is nagy tábora volt a anyabandának, lásd az referenciaponttá nőtt, gigantikus méretű és minőségű athéni koncertalbumot is.

A klasszikus intróból kibontakozik a címadó szám, ami mindjárt jelzi, mivel lesz itt dolgunk a következő háromnegyed órában. Pörög a kétlábgép, de nem maximális fordulatszámon. A zene az Iced Earth népszűségi aranykorát, a '90-es évek második felét idézi, a legslágeresebb és legközérthetőbb korszakot, amely a legtöbb maradandó slágert és balladát kitermelte, ugyanakkor nem tűnt el a korai korszakból keménysége, csak több dallamot aggattak rá. Az ilyenfajta áramvonalas megoldások jellemzik az új Ashes Of Arest is. A korai Iced Earthre jellemző sötét riffek nincsenek annyira előtérben, ahogy a sikolyok sem. A legmarkánsabb elem Matt Barlow erőteljes, középtartományos éneke, de jelzésérzékű az is, hogy a banda is Iced Earth-témás, a The Dark Sagát középpontba állító turnéval indul útnak, és eddig is merített élőben a klasszikus Iced Earth örökségéből. Megkockáztatom, hogy gyakorlatilag ez egy Schaffer nélküli Iced Earth-lemez, és ahogy nézem, annak is szánják az alkotók, legalábbis a jelek szerint egyre kevésbé leplezik. A mester nemhivatalosan talán még az itt bemutatott anyagra is áldását adta.

A klasszikus Iced Earthben sem vitték túlzásba a szólózást, itt sem, ez a zene nem arról szól, pedig ízig-vérig tradicionális metál. A húzós és gyakran galoppozó tempók és a dallamvilág viszont a helyén van, ugyanúgy, ahol az anyabandában is szokott (címadó, Two Graves), de akad itt lassú power-ballada is (Where You Go), ezekben is mindig erős volt Schaffer kompániája. De nem lehet elmenni az olyan erőteljes refrénnel ellátott teperések mellett sem, mint a klipesített Wake of Vultures, amely a lemez legjobbja, a főriff is húz, ahogy kell, ideális a tempó is. Említésre méltó a szöveges videóval felvezetett akusztikus ballada (Keep On Walkin'), amely a szülővé válásról és a gyereknevelésről szól, ebben pont Vidales mutatja meg, hogy tud szólózni. A végére is marad izgalom, a From Hell He Rideshoz is készült klip, a lemez kiműveltebb oldalát mutatja, mindezt úgy, hogy nem is olyan hosszú. Klasszikus, pörgős Iced Earth-zúzda ez is, optimális tempóval, de nem egyértelmű sláger. Vannak itt persze receptre készült tételek is, az Atrophy és a Lust to Feed nem elég emlékezetesek, a Hawk and the Dove meg csak a refrénben fogós, de nagy baj ezekkel sincs, sima háttérhallgatáskor nem is tűnik fel, hogy kevésbé jellegzetesek.

Szólók ide vagy oda, amúgy is a riffekért, Barlow-ért és a ritmusokért hallgatunk Iced Earthöt, nem? Ezt itt mindet megkapjuk, még jobb színvonalon is, mint egyik-másik kései Jegelt Földön. Persze a klasszikusokat úgysem fogják már überelni, főleg nem Schaffer nélkül, jó eséllyel még vele sem. Ezen a ponton viszont már annak is örülhetünk, ha megközelítik őket. A zsenialitásból így nem biztos, hogy sok maradt, többek között azért sem, mert ebből a felállásból senki sem volt kimondottan dalszerző motorja a régi bandának, de úgy érzem, fejlődött azért a dallamérzék a közelmúlthoz képest. De az is lehet, hogy csak nekem hiányzik jobban a régi Iced Earth, és most már beérem ezzel is, sosem lehet tudni.

Lehet, hogy nem a New Messiahs a legerősebb Ashes Of Ares-lemez, de ez most beütött, és merném ajánlani minden kiéhezett Iced Earth-rajongónak, illetve bárkinek, aki egy dallamos és jól sikerült US power lemezre vágyik. Egyéniség az nincs, viszont úgy érzem, van létjogosultsága ezeknek az arcoknak kizárólagosan Iced Earth-zenét nyomatni a múltjuk és kötődésük miatt, mindössze annyi a baj vele, hogy legnagyobb erénye (a fanok kiszolgálása) egyben hátrány is. Vaskos 7-es ez, a szimpátiám mondaná is, hogy tegyünk még hozzá egy felet, de ahhoz kiegyensúlyozottabb teljesítmény kellene. Óriási Iced Earth-fanoknak viszont kötelező hallgatnivaló. De ők már ismerik, nem?