Shock!

Minden brutális death metal lemez megkapja a kritikát, hogy szét van verve, ahogy ez is meg fogja. Ám a blastolás szerencsére nem szüntelen, sok súlyos és lassabb jelenet színesíti a zenét, közte még deathcore-os breakdownok is. Sok igazhívő meg persze pont emiatt fog menekülni az An Insatiable Violence-től. Van is némi igazságuk, de azért az általános félelmek, ahogy vártuk, igazolatlanok. Ez itt még mindig a Cryptopsy, csak némileg más, mint a régmúltban volt.

Egyrészt amit a zenekar feltalált, később fő hatással volt a deathcore színtérre, utóbbi egy része kimondott crytopsycore-nak is indult. Másrészt meg, miért is ne hathatna vissza ez az anyabandára, más formában, ahogy a Kreatorre is anno a szintén belőle minimum részben ihletett melodeath a 2000-es évek elején, a Violent Revolutionnel kezdődően? Teljesen organikus folyamatok ezek, bizonyítják, hogy mindennek mindenhez köze van, vagy köze lehet.

Mindezekkel együtt a Cryptopsy-stílus már nem mindenhol teljesen egyértelmű, és ezt részben gondnak is találom. Tudjuk, értjük, hogy nem lehet minden None So Vile, amely a brutális death metal elitjében is nagyjából a Top 10-ben foglal helyet, de attól még az is biztos, hogy ez az irreális elvárás minden későbbi albumuknak megártott. Lassan harminc éve ott tartunk, hogy minden új Cryptopsy megkapja: „ez sem a None So Vile folytatása", de ezzel a teherrel már együtt kell tudni élni. Erre az ikonikus címre egyébként a tíz évvel ezelőtti Book of Suffering: Tome I című EP tarthat igényt leginkább, ott minden megvolt a tökéletes együttálláshoz, de EP-re száműzni azokat a ritka különös intenzitású számokat eléggé kár volt, mivel így ellopta a láthatóságot az anyag elől. Ennek folytatása következett három évvel később, a második kötettel (Tome II), hasonló stílusban és hasonló minőségben. A gyökerekhez itt tértek vissza a legnagyobb ihlettel, de később némileg más irányba fordultak (As Gomorrah Burns). Ezt folytatják az új albumon is.

A fő és nagyjából egyetlen kisebb problémám egyébként az új lemezzel nem az, hogy más mint az örök referenciapont, ahogy az sem, hogy nem próbálják megismételni a majd' harmincéves klasszikust. Ezt nem is vártam, de a helyes útra visszatalálás két EP-jének szintjét sem hozza a csapat, csak majdnem. Ez meg már probléma, ha nem is egetverő. A riffek jórésze egyszerűsödött és kevesebb izgalmat hoznak. Inkább csak az embertelen tempók igazolják, hogy ez itt még mindig Flo Mounier zenekara (egyébként ő az egyetlen állandó tag, aki a debütlemez óta itt van, ezért sem meglepő, hogy a hangzásnak e része a legállandóbb). Az igazat megvallva, szó érheti a ház elejét, hogy a Cryptopsy egy túldobolt zene (mindig is ilyesmi volt), de régen minden jobb volt: a riffek karakteresebbek voltak, erre a lemezre meg némileg csökkent a ritmusgitáros ötlettár. Chris Donaldson hozza a modernkori formáját (a szólók jók), de szerintem, ha valamiben igen, akkor pont riffügyileg a legvilágosabb, hogy ez itt már a jelenkor Cryptopsyja (az As Gomorrah Burns óta ez egyértelmű kell, hogy legyen). Ez meg visszalépést jelent az első két lemez és a Book of Suffering érás EP-khez képest.

Sajnos, vagy sem: nem sok maradt a Levasseur-féle beteg harmóniákból és a gyors, atonális szólókból sem. Annál több az egyszerűbb slam death riff, és a groove-hatású, ritmikus elemek is szaporodnak, ami nem segít sokat az emészthetőségen, ugyanakkor egyéniséget is veszített vele a csapat. A lényeg, hogy számomra vonzerőt is vesztenek így, még ha nem is drámaian sokat. Szintén probléma, hogy még így, 34 percesen is némileg soknak hat a lemez, pedig ez tipikusan Cryptopsy-tömörség így. (A nonpluszultra None No Vile 32 perc volt, a Whisper Supremacy 31, de az említett két EP is kétszer 17 perc). Valahogy rövidsége ellenére is kicsit túl sok ez így, és leginkább azt tartom hiányosságnak, hogy egyetlen másik hangszer sem tudja lekövetni a dobgyilkolást, ezekben kevesebb az ihlet most.

Pedig akadnak itt nagyon jó ötletek egyébként. A nyitó Nimis Adoration tele van izgalmas váltásokkal, még egy-két deathcore-breakdown is akad utt színesítésnek (ettől fogja húzni az orrát sok igazhitű), a rövid gitárszóló pedig a banda törtetének (egyik) legdallamosabbja. Ilyenből kellene több, bár az is lehet, hogy másoknak meg pont ez lesz sok. A recept kitart a következő néhány számban is, ám a sodró lendületű dobokon kívül mást nem tudok kiemelni a másodikként érkező Until There's Nothing Leftből. Pedig van itt túrás rendesen, de ugyanazt hozza, mint a nyitószám marconább részei. A Dead Eyes Replete-ben megjelenik egy kis deathcore-os, süvöltős énekstílus is a klasszikus Cryptopsy-alapokra (Matt McGachy amúgy sem az a klasszikus death metal torok). Helyenként a némileg kimértebb tempó is jólesik, deba cséplés is jól sikerült, el tudnám képzelni, hogy egy kimondottan másfélének ítélt lemezüket később ilyesmikre alapozzák majd. Glen Benton is csinált ilyen kettős vokalizálást fénykorában (magas süvöltés és mély hörgés ugyanazon számban), amikor még a Deicide a legnagyobbak közé tartozott, az újabb iskolából meg a Lorna Shore-os Will Ramos utazik hasonlóban (ismét egy deathcore-párhuzam).

A Fool's Last Acclaim megint nem hoz sok egyéniséget, tipikus Cryptopsy-darálás, nem kimondottan szétvert, de kevésbé érdekes. A régi felfogás szerinti B oldal viszont sokkal egyenletesebb és jobb témákat rejt. Az Art of Emptiness lassú nyitánya jobban le tud kötni, itt Olivier Pinard basszuskiállása is színesíti a képet, valami hasonlót várnék minden dalban, nem is olyan nehéz ez. A jól elbújtatott szóló is ül, meg a riffelős részek is, ha ilyenekkel lenne tele a lemez, árnyalatnyival jobban tetszene az összkép. Erős az impozáns akusztikus felvezetés az Our Great Deceptionben is, a szám még relatív lassabb is beteg harmóniáival és a legvégén az üveghangokkal, ez meg mindig a gyengém volt. Az itteni basszuskiállás is tök jó, és nem hasonlít annyira a régi Crytopsyra sem. Erre az irányra is rá lehet(ne) majd gyúrni.

Az Embrace the Nihility a régmúlt énekesét, Mike DiSalvót hozza vissza a mikrofon elé, az ő hardcore-os ordításával felvértezett Whisper Supremacy óta több mint huszonöt év telt el, ez a szám pedig a kései Dying Fetusra is hasonlít, többek között emiatt. Mindennemű áthallások ide vagy oda, nagyon élvezetes, újabb erős pont, a blastolós cséplés is illik a végére. A végén is duzzadnak az izmok, a leghosszabb Malicious Needs is rejt néhány masszív megoldást. Az intenzív dobolást talán ki sem kell emelni, Flo Mounier főszerepet játszik, de a groove-ja is erőteljes. A blastolásnak pedig ilyennek kell lennie, rövid, de jelentőségteljes pillanatokig veszi csak át a főszerepet. A lassú levezetéssel véget is ér a rohanás.

A stílus rajongóinak egészen biztosan szállít kellemes pillanatokat ez a rövid lemez, de nem biztos, hogy egészben mindenkinkek tetszeni fog. Felvonultatja a jelen Cryptopsyjának néhány erősségét és lehetséges jövőbeli irányváltást is felvillant, de pár hiányosságot is. Vagyis jó, de az alműfaj és a banda múltjához képest azért kevésbé jelentős, mivel ilyen dobszóló-stílusú death metalban azért hallottunk már erősebbet. Aki vonzódik a stílushoz, annak van itt mit találnia, csak a bandán és a korszakon belül is akadnak jobban sikerült alkotások. Lehet például próbálkozni a hasonló stílusú, de mostanában ihletettebb Nile vagy Dying Fetus újkori műveivel, ha a(z al)műfaj újkori nagyjaira vagy kíváncsi.

A Cryptopsy február 6-án Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a None So Vile emlékturnéján. Részletek itt.