Shock!

december 07.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bruce Dickinson: Balls To Picasso

0611bd1A múlt héten ismét Budapesten koncertezett az Iron Maiden, ahol mára már szinte teljesen feledésbe merültek azok az évek, amikor nem Bruce Dickinson állt náluk a fronton. Pedig a '90-es évek közepe bizony az örökmozgó énekes útkeresése jegyében telt, és sokan szintén hajlamosak elfeledkezni róla, hogy Bruce az őt újfent heavy metal istenségként bebetonozó Accident Of Birth – The Chemical Wedding páros előtt is letett az asztalra pár figyelemre méltó munkát. Az 1994-es, húsz éve megjelent Balls To Picasso például számomra a mai napig az énekes legjobb szólómunkája.

Bruce Dickinson igazából már a '80-as években sem rejtette véka alá, hogy akadtak bizonyos kreatív problémái az Iron Maidenben: az énekes először a Powerslave turnén merült ki teljesen idegileg, és utána olyannyira más irányba vitte volna zeneileg a vonatot, hogy az 1986-os Somewhere In Time lemezre végül egyetlen szerzeménye sem került fel. A csapat ekkor még egységes volt, de a törésvonalak már megjelentek a felszínen: Bruce utólag elismerte, hogy noha a '88-as Seventh Son Of A Seventh Sont szerette, később már úgy gondolta, lehetett volna sokkal jobb is. Nyilván nem véletlen, hogy épp 1989-ben rukkolt elő első szólóalbumával, a Tattooed Millionaire-rel – mint ahogy az sem, hogy ennek kapcsán elég rendesen beindult a pletykagépezet, és sokan máris szakítást vizionáltak a Maidennel (konkrétan még az akkori magyar Hammerben is lejött a hír, hogy állítólag a helloweenes Michael Kiske lesz Dickinson utódja a csapatban).

megjelenés:
1994. június 6.

kiadó:
EMI / Mercury / Sanctuary

producer: Shay Baby

zenészek:
Bruce Dickinson - ének
Roy Z - gitár
Eddie Casillas - basszusgitár
David Ingraham - dobok
Dickie Fliszar - dobok (Tears Of The Dragon)

játékidő: 51:08

1. Cyclops
2. Hell No
3. Gods Of War
4. 1000 Points Of Light
5. Laughing In The Hiding Bush
6. Change Of Heart
7. Shoot All The Clowns
8. Fire
9. Sacred Cowboys
10. Tears Of The Dragon

Szerinted hány pont?
( 48 Szavazat )

Pedig Bruce fejében ekkor még egyáltalán nem forogtak ilyen gondolatok. A Maidennél hard rockosabb, lazább vonalon mozgó lemez tetszetősre sikeredett, és ugyan nem aratott különösebb kereskedelmi sikert, arra azért mindenképpen jó volt, hogy tűzközelbe került az anyacsapatnál Janick Gers gitáros, aki aztán be is került hozzájuk Adrian Smith távozása után. A folytatás azonban ennek ellenére sem volt Dickinson szájíze szerint való: hiába arattak óriási sikert, az énekes sem az 1990-es No Prayer For The Dying, sem az 1992-es Fear Of The Dark lemezzel nem volt elégedett, így aztán elkezdett gondolkodni egy újabb szólóanyagon, hogy kiélhesse eltérő zenei elképzeléseit. És eközben szépen rádöbbent, hogy már nem dobban meg a szíve úgy a Maidenért, mint kellene. „Amikor elkezdtem dolgozni a második szólólemezem nótáin, még eszemben sem volt otthagyni az Iron Maident, azonban a '90-es évek elején bekövetkezett radikális zeneipari változások jópár komoly problémát vetettek fel", mondta. „Persze nem akartam én a Maidennel alternatív zenét játszani, de úgy gondoltam, itt lenne az ideje a hangzás modernizálásának, mert akárhogy is nézzük, ezen a téren bizony nem sok változás történt a csapat története során. Valamennyire el szerettem volna távolodni a megszokott panelektől, kevésbé tipikus, kevésbé kiszámítható nótákat akartam írni. Az volt a koncepcióm, hogy menjünk vissza a gyökereinkhez, és újra csináljunk direktebb muzsikát, valami hasonló formában, mint mondjuk a Soundgarden vagy a többi grunge banda, természetesen továbbra is megmaradva a Maiden stílusánál. Nem egy új The Number Of The Beastben gondolkodtam, hanem újra fel szerettem volna építeni a csapatot a modern hatások beépítésével, a hangzás felfrissítésével. Utóbbira különösen nagy szükség lett volna, mert a No Prayer For The Dying például botrányosan szarul szólt. A Fear Of The Dark valóban a gyökereinkhez való visszatérést jelentette, valamelyest az én elképzeléseim szerint, de mindent összevetve mégsem lett olyan, mint amilyennek hallani szerettem volna, és végül rájöttem, hogy sokkal jobban kötődöm a menet közben íródott saját dalaimhoz, mint a Fear anyagához."

0611bd4Bruce először a Skin nevű, amúgy cseppet sem rossz, de nem is igazán kiemelkedő brit hard rock csapat tagjaival, illetve Chris Tsangarides producerrel kezdett közösen dolgozni új szólólemezén, ám néhány hónap után belátta, hogy vakvágányra kerültek: az elkészült dalok nem voltak ugyan gyengék, de különösebben érdekesek sem. Tsangarides: „Kicsit súlyosabb volt az anyag, és szerintem elképzelhető, hogy a nóták egy része eleve a Maidennek íródhatott..." (Ezen felvételek egy része kislemezes B-oldalként, illetve a majdani Balls To Picasso későbbi újrakiadásain szerepelt bónuszként.) Ám ha Dickinson a világ legjobb számait írja meg, akkor sem örülhetett volna nekik: Rod Smallwood, a Maiden keménykezű menedzsere egyértelműen a tudomására hozta, hogy amennyiben önálló anyagot csinál, az nem lehet olyan, ami túl közel áll az anyacsapat világához, hiszen ezzel nyilvánvalóan veszélyeztetné a zenekar érdekeit. Bruce ezután leállította a munkálatokat, és kapcsolatba lépett Keith Olsen producerguruval, aki korábban többek között a Foreignerrel, Ozzy Osbourne-nal vagy a Whitesnake-kel vitt véghez hatalmas dolgokat: „Még időben rádöbbentem, hogy az elkészült dalokból legfeljebb egy átlagos heavy metal lemezt lehetne összeállítani, és pontosan ezt nem akartam", magyarázta Bruce a döntés hátterét. „Rájöttem, hogy robotpilóta üzemmódra álltam, és ehelyett valami teljesen mást szerettem volna: ekkor hívtam fel Olsent. A Skin gitárosa, Myke Gray továbbra is velem maradt, összeszedtünk pár amerikai session-muzsikust, és belefogtunk egy új lemez elkészítésébe. A Saga basszusgitárosa és billentyűse mindenféle programozási dolgokban segítette a munkát, mert a dalokat alapvetően elektronikus úton raktuk össze, javarészük számítógépen, illetve billentyűkön született. Érdekes élmény volt ez a módszer – és mindent megtanultam belőle arról, hogyan nem szeretnék albumot készíteni..."

Dickinson tehát a másodjára összeállt daladaggal sem volt elégedett, méghozzá olyannyira nem, hogy az ekkoriban született felvételek megjelentetésétől a mai napig elzárkózik – pedig bizonyosan akadnak közöttük érdekességek: „Akkoriban óriási kedvencem volt Peter Gabriel hármas albuma, és az olyan számok, mint az Intruder vagy a Self Control: nagyon kemény, energikus zenék. Én is valami hasonlóban gondolkodtam, egy sötét és ütős lemezben. Nem hinném, hogy Keith személyében a legmegfelelőbb producert találtam meg ehhez, mert nem értette meg, mit akarok, de azért összehoztunk együtt egy sor egymástól is nagyon különböző ötletet. Ezeket soha nem játszanám le senkinek, de akadt közöttük néhány igazán érdekes is, amelyek David Bowie stílusához hasonlítottak leginkább. Az apámmal való viszonyomról szóló Original Sin például művészi értelemben még így is fordulópontot jelentett az életemben: rádöbbentem, hogy most lehettem a legőszintébb egy lemezen, és felismertem, hogy alkotóként útelágazáshoz értem, amikor döntenem kell, merre megyek tovább."

0611bd5Ezen elemi jelentőségű felismerés mellett két további kézzelfogható előny is származott ebből a szakaszból: egyrészt megszülettek egy Tears Of The Dragon című szám alapjai, másrészt Bruce a felvételek során megismerkedett egy Roy Ramirez nevű Los Angeles-i gitárossal. Utóbbi ekkor már évek óta a Roy Zerimar művésznéven nyomult, és emiatt a legtöbben csak Roy Z-ként ismerték. Roy: „A Bruce-szal való közös munka lehetősége teljesen véletlenül jött. Éppen a hangmérnökünkkel, Shay Babyvel dolgoztam a zenekarom, a Tribe Of Gypsies első nagylemezén Keith Olsen stúdiójában, a Good Night L.A.-ben, főleg akkor, amikor éppen senki sem foglalta le a helyet. Ez elsősorban az éjszakákat jelentette, hiszen így sokat spórolhattunk a költségeken. Egy nap Shay azt mondta, kicsit jöjjek előbb, mert ott lesz Bruce, és találkozhatnék vele. Ahogy másnap megérkeztem, az fogadott, hogy ott áll egy arc baromi hosszú hajjal, és rázza a fejét az én zenémre! Először baromi ideges lettem, mert azt kértem Shaytől, hogy senkinek se mutassa meg a felvételeinket, amíg nincs kész a teljes lemez, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy a hosszúhajú arc nem más, mint Bruce Dickinson, aki imádja, amit hall!" Dickinson: „Roy megmutatta nekem a Tribe Of Gypsies felvételeit, én meg egyből azt mondtam: a kurva életbe, én meg itt baszakodom a komputerekkel és a sok Los Angeles-i szarsággal! Eleve szeretett volna írni velem pár nótát, így elkezdtünk közösen dolgozni. Eredetileg azt terveztem, összerakunk három-négy súlyosabb témát, aztán felteszem őket a Keith Olsen-féle lemezre. Addigra rengeteg pénzt fektettem ebbe a projektbe, ami ráadásul egy idő után már nem is az EMI-é volt, hanem a sajátom, így nem akartam veszni hagyni mindent... De végül művészi szempontú döntést hoztam: kihajítottuk, ami addig megszületett, és elkezdtünk összerakni Royjal egy teljesen új anyagot." Roy: „Bruce-nak állatira megtetszettek a Tribe Of Gypsies latinos hatásai. Azt mondta: hé, figyelj, lenyúlhatok valamennyit a hangzásotokból? Én meg: hogyne, ember, csináljuk!"

Mint fentebb is olvasható, az énekes ekkor már pontosan tudta, miért dobban meg igazán a szíve, így nem csoda, hogy a munkálatokkal párhuzamosan ideges, feszült megbeszélések sorát folytatta a Maidenben Steve Harrisszel és a többiekkel. A basszer nem is igazán értette, mi baja Dickinsonnak, hiszen a Maiden a grunge ellenére is állva maradt, a megváltozott körülmények között is angliai listavezető albumot produkáltak a Fear Of The Darkkal, és a szokásos gigászi tömegek előtt játszottak Doningtonban, majd a Monsters Of Rock turnén, illetve önállóan is, 1993 pedig hasonlóan sikeres évnek ígérkezett számukra. Bruce azonban megmakacsolta magát: „Nem akartam megint mindig én engedni, és szerettem volna, ha végre belátják a változtatások szükségességét. Rengeteget dumáltam velük arról, mennyire megváltozott a világ, és itt nemcsak a frizurákról van szó, hanem például arról is, hogy a Deep Purple-nek már sosem lesz többé platinalemeze. Azok az idők egyszerűen elmúltak. A rap pedig nem múló divat, hanem igenis alapvető változásokat hozott. Ez persze távolról sem jelenti a heavy metal halálát, de igenis adoptálni kell a zenébe a friss hatásokat. Megpróbáltam velük megértetni ezeket a dolgokat, de nem sikerült. Az Iron Maiden végtelenül konzervatív csapat, és nekem elegem lett ebből. Mindenkinek meg akartam végre mutatni, hogy nem az a cicanadrágos bábu vagyok, akit a Maiden frontembereként ismernek, a zenekar tagjaként ugyanis mindenki belekényszerül egy adott szerepbe: Steve sem mászkál az utcán csíkos nadrágban, basszusgitárral a hóna alatt, és Janick sem dobja fel a gitárját a levegőbe, amikor leszáll a buszról. Ezek a dolgok csak a színpadi énünkhöz tartoznak. A végén sokszor már úgy éreztem, hogy ezerrel szelünk a semmibe. Volt jó sok pénzem, megvolt a biztos megélhetésem, de teljességgel hiányzott a zenélés izgalma, öröme. Steve a Fear Of The Dark idején kicsit rugalmasabb lett, mint korábban, de hiába ment nagyon jól a turné, egyre inkább úgy éreztem, hogy ezúttal is sokkal több volt abban az anyagban, mint amit kihoztunk belőle. Nem éreztem azt a bizsergető érzést a Fear Of The Dark nótái hallatán, ami akkor kerített hatalmába, ha például a Dream Theater Images And Words lemezét vagy az Alice In Chains Dirtjét hallgattam."

0611bd7Bruce először az őt a kaliforniai stúdiózás közben meglátogató Smallwoodnak jelentette be, hogy távozik az Iron Maidenből, mert már nem érzi magát jól a zenekarban, és nem tud művészileg kiteljesedni. A hírt először a menedzser közölte Steve Harrisszel, és noha a Maiden hangszeres szekciója természetesen rosszul fogadta a döntést, igazság szerint egy cseppet sem lepődtek meg – a dologra valamennyire mindannyian számítottak. Dickinson egyébként korrekt módon állt a kérdéshez, még akár egy utolsó közös lemez felvételében is benne lett volna, de Harris ezt már nem akarta forszírozni ebben a hangulatban: megelégedett annyival, hogy a már lekötött turnékat lejátsszák közösen. Ezek a koncertek persze igen skizofrén helyzetben mentek le: a csapat úgy érezte, az a korrekt, ha már előtte bejelentik Bruce távozását, és nagyjából az 1993 márciusában megjelent A Real Live One koncertlemez megjelenésével párhuzamosan így is tettek (sok kockázat nem volt a dologban, hiszen az állomások jelentős része szokás szerint elővételben teltházas lett), a bejelentés pedig természetesen sokkolta a tábort.

Mindezek eredőjeként bizonyosan nem e bulik voltak az Iron Maiden fennállásának legjobbjai: Dickinson saját bevallása szerint sem igazán tudott mit kezdeni a sajátos helyzettel, megjátszani pedig nem akarta magát, Harris és a többiek viszont igen nehezen vették tudomásul mindezt, főleg, hogy véleményük szerint az énekes bizonyos koncerteken már magasról tett mindenre, és méltatlanul enervált teljesítményt produkált. Mindez tovább mélyítette a szakadékot Bruce és Steve között, így miután 1993. augusztus 28-án, egy speciális londoni koncerten Dickinson utoljára színpadra állt a csapattal, már gyakorlatilag el sem búcsúztak egymástól. Egy fejezet lezárult, és mire az A Real Dead One koncertalbum októberben a boltokba került, Bruce már ismét nagyban dolgozott második szólólemezének befejezésén a Tribe Of Gypsies tagságával. Az album végül 1994 júniusában került a boltokba, méghozzá óriási, kiemelt reklámkampány mellett. Igen, jól olvastad: 1994 ide, Seattle oda, grunge amoda, a Balls To Picasso mögé az EMI teljes mellszélességgel sorakozott fel, és ez nem volt véletlen, mert az album központi dala, a záró Tears Of The Dragon hallatán a cég emberei még ekkoriban is méltán hihették, hogy az album óriási siker lesz. Bruce: „Az EMI számára is sokkoló élmény volt, amikor először meghallgatták a teljes lemezt, mert egyáltalán nem erre számítottak. A második fordulópont a Tears Of The Dragon és a hozzá forgatott klip volt, amin szintén meghökkentek, és onnantól kezdve egész más szemmel is néztek rám: elkezdtek hinni az albumban. Rádöbbentek, hogy Bruce Dickinson innentől fogva nem lesz folyamatosan összekötve egy húszméteres szörnyeteggel, és nincsenek kötöttségei."

0611bd6Szögezzük le jóelőre: a Balls To Picassónak köze sem volt az 1994-es rockzenei divatáramlatokhoz. Vagyis grunge-nak írmagja sem szerepelt rajta, és még csak azt sem mondanám, hogy egyenlő távolságra helyezkedett el Seattle-től és a Maiden londoni főhadiszállásától: az album megközelítése tényleg frissnek hatott akkoriban, és ma is annak hat, de ettől ez még egy ízig-vérig hard rock lemez Bruce összekeverhetetlen hangjával és dallamaival. Az már persze más kérdés, hogy cseppet sem tipikus, mindenféle klisétől mentes hard rock – az ilyesmi ugyanis már akkoriban sem volt túl gyakori, ma meg aztán tényleg olyan, mint a fehér holló. Én annak idején, némileg már a megjelenése után hallgattam meg először a kölcsönkapott kazettát egy hosszú, Angliából hazafelé tartó buszúton, méghozzá egy olyan cimborámmal közösen, aki velem ellentétben kifejezetten nem szerette a Maident, de a lemez ehhez képest ugyanúgy elsőre lenyűgözte őt is, mint engem. Mai füllel is ordító, mennyire megtalálta egymással a hangot dalszerzőként Dickinson és Roy Z, akik ekkoriban még nem a '90-es évek második felének rebootolt heavy metaljában gondolkodtak, hanem valami egészen másban. Az album ráadásul gyönyörűen is szól, szinte lélegzik, és ez a kemény, mégis légies, könnyed, elegáns megszólalás szintén olyasmi, amit kevés albumon sikerült ennyire organikusan előállítani. „A heavy metal eredetileg az életről, az érzelmekről, a valóságos dolgokról szólt, de ez időközben megváltozott. Én pedig szeretném visszahozni az eredeti elképzeléseket", mondta az anyagról Bruce. „Ez egy emberi lények számára készült, tényleg modern heavy metal album. Akadnak rajta persze maidenes részletek is, de hát ebben nincs semmi meglepő, hiszen annak idején alaposan kivettem a részemet a dalszerzésből a Maidenben. De ha továbbmegyünk a riffek, az akkordváltások világánál, hallani valamit a Balls To Picasso nótáiban, ami a Maidenben nagyon ritkán volt fajsúlyos, ez pedig a groove, a lüktető húzás. Annak ezekben a dalokban sokkal komolyabb szerepe van, mint a Maidenben valaha is volt. A Tears Of The Dragont ettől még persze a Maiden is eljátszhatná, bár akkor biztosan nem így szólalna meg: nem lenne ilyen melankolikus, nem párásodna be tőle az emberek szeme."

Roy és a Tribe Of Gypsies közreműködése miatt az anyagon visszatérő motívumnak tekinthető egy laza, latinos lüktetés, amely már a nyitó, majdnem 8 perces Cyclopsban is tisztán tetten érthető: lazán húzós, óriási groove-ra épülő, lüktető szerzemény ez, leállósabb, higgadt verzéivel nem tipikus nyitószám, Bruce álomszerű dallamai, illetve a megigéző gitárhangok azonban az első pillanattól kezdve gúzsba kötnek, amikor pedig Dickinson a refrénhez közeledve kiereszti azt a jellegzetes szirénahangot, egyből kenyérre is keni vele az embert (érdemes megfigyelni, mennyivel felszabadultabban, jobban, átütőbben énekel Bruce ezen az albumon, mint a No Prayer For The Dyingon vagy a Fear Of The Darkon). A szabadon tekergő instrumentális betétek szintén óriásiak. A Hell No kezdése újfent latinos Roy ízes gitározásának, Eddie Casillas igéző basszushangjainak és Dave Ingraham ritmusainak köszönhetően, pár tökéletes helyen robbanó, harapós riff azonban más irányt ad a dalnak, ahogy kifuttatják az újabb tízpontos refrénig. A morózusabb, menetelős Gods Of Wart még ezeknél is jobban szövi át a Bruce-ra a Maidenben is olyannyira jellemző drámaiság, de mindenféle hatásvadászat nélkül: kicsit nehezebb falat, mint a két előd, de meghálálja a rá szánt időt. A 1000 Points Of Light pedig személyes kedvenc: a kezdőriff itt tipikusabb metal, de a szárazon pulzáló, feszes verzetémák más színezetet adnak neki, az ismét zseniális basszustémákkal alányomatott, melodikus refrén pedig az egyik legfantasztikusabb az egész albumon.

0611bd8A Laughing In The Hiding Bush hangulata némiképp a Cyclopsét idézi, a riff, Roy gitárfutamai és a refrén („The Joker is back!") egyaránt libabőrös, a dal könnyed, vérbő húzása utánozhatatlan: Dickinson eredetileg címadónak szánta, és utólagos bevallása szerint kicsit bánja is, hogy végül nem tartott ki az eredeti elképzelés mellett. A Change Of Heart a lemez lírája, igazi gyöngyszem: Roy csodálatos gitárfutamainak és a Tribe Of Gypsies áldásos közrehatásának, a tüzes vérű hispano ízeknek köszönhetően nagyon messze áll mindenféle tipikus metal balladától, Bruce pedig hatalmasat énekel benne. A Shoot All The Clowns ismét felpörgeti a tempót, ritmusa szinte táncolható, eleganciája utánozhatatlan, és az újabb latinos-funkos középrész is a lehető legjobb helyen jön elő benne. Dickinson szövegmondós betétje a maga idejében igen radikálisan hatott, sokan elhűltek tőle („ne már, a Maiden énekese rappel?"), de semmi gond nincs vele: nem testidegen, tökéletesen passzol a nótába. Aki ettől kiakadt, az a Sacred Cowboys verzéitől nyilván még jobban elhűlt, itt ugyanis Bruce végig csak darálja a szöveget az izgága alapokra, noha a refrénre ebben is nagyon odafigyeltek. A kettő közé ékelődő Fire mindenesetre hagyományosabb szabású, riffcentrikus, gonoszabbul gördülő hard rock téma, ismét csak elsőre ragadós kórussal.

A lemezt a már többször is említett Tears Of The Dragon zárja, egy csodálatos hangszerelésű, óriási ívet leíró fél-ballada, amely monumentális melódiáival végső soron tényleg lehetett volna akár Maiden is. Mint utaltam rá, az EMI joggal hitte, hogy az album hatalmasat robbanhat, ez a dal ugyanis Dickinson egész életművét tekintve is simán ott van az énekes legfantasztikusabb teljesítményei között: csodálatosan építkező, leírhatatlanul hangulatos eposz, és amikor először berobban az „I throw myself into the sea..." refrén ezen a páratlan hangon, attól bizony ma is kiráz a hideg. Érdekes kettősség, hogy itt sütik el a lemez legegyértelműbben maidenes témáit is egy szolid galopp formájában a hibátlan szóló alatt, amit azonban utána egyből egy reggae-s betét old fel: na, utóbbi biztosan nem ment volna át Steve Harris szűrőjén, akármilyen tökéletesen is illik ide... És igen, én is úgy gondolom: amennyiben a lemezre nem tekint előítéletekkel az úgynevezett korral haladó szakma csak azért, mert a Maiden ex-énekese készítette, ez a szám még 1994-ben is simán lehetett volna listákat olvasztó, világra szóló sláger, pláne a hozzá forgatott látványos, színpompás videóval együtt. Megalázóan fantasztikus, minden skálán maximális pontszámot érdemlő mestermunka, Dickinson méltán lehet rá büszke.

0611bd2

Dickinson ekkoriban kifejezetten sokat szerepelt a médiában, és a lemez kampányának kiterjedt voltára jellemző, hogy Magyarországon is több tévéműsorban, illetve lapban felbukkant: ez nem véletlen, hiszen a promóciós körút hazánkat is érintette, és az énekes a budapesti Fekete Lyukban, illetve Siófokon is adott egy-egy akusztikus, zártkörű minikoncertet (emlékeim szerint utóbbi valamilyen tévéműsor számára készült, de ha valaki jobban tudja, majd a kommentekben kijavít). Az album ezzel egyidejűleg vegyes fogadtatásra talált a rocksajtóban, hiszen mindenki valami tipikusabbat, maidenesebbet várt tőle, a listákon pedig vagy közepesen, vagy a várakozások alatt kezdett. Nagy-Britanniában egy hellyel csúszott ki a Top 20-ból, ami egész okésnak tűnt, az Egyesült Államokban azonban csak a 185. helyen indított a Billboard 200-as rangsorában, ami már mindenképpen komoly csalódást jelentett a reklámba komoly összegeket invesztáló EMI számára. Bruce a nyár végéig gyakorlatilag csak a világot járta, és interjús körutakon, speciális találkozókon népszerűsítette a lemezt, nagyban készülve az őszi európai turnéra a Helloween társaságában, akik ekkoriban születtek újjá Andi Derisszel a fronton, a hatalmas sikert arató Master Of The Rings album révén.

Utóbbi turné a lehető legjobb alkalomnak ígérkezett Bruce számára, hogy tudassa a Balls To Picasso megjelenését a közönséggel, ám számításait sajnálatos módon keresztülhúzta a Helloween tagjai által beszerzett makacs vírusfertőzés, amit a Távol-Keleten szedtek össze: Michael Weikathékat olyannyira kiütötte a kórság, hogy a teljes körutat le kellett mondaniuk, az állomások között egy már nagyban plakátozott magyar koncerttel a régi Budapest Sportcsarnokban. Dickinson így önállóan kényszerült koncertezni frissen összeállt szólóbandájával, Alex Dickson gitárossal, Chris Dale basszusgitárossal és Alessandro Elena dobossal – ám ekkorra azzal kellett szembesülnie, hogy a nagyközönség nem tud mit kezdeni az albummal. A Tears Of The Dragon még így is bezsebelhetett némi szolid sikert – bár messze nem akkorát, amelyre értékei predesztinálták volna –, a másik két single, a Shoot All The Clowns és a Sacred Cowboys azonban teljességgel észrevétlen maradt, és a következő év elejére már egyértelmű volt a bukás. Európában és Japánban még viszonylag tűrhetően fogyott az anyag, az Egyesült Államokban eladott mintegy 65 ezer példány azonban egy multikiadónál akkoriban hervasztónak számított, főleg, hogy maga a produkció előzetesen – részben a két kukába hajított albumverzió miatt – hajmeresztően sok pénzt emésztett fel. Az EMI ezután annak rendje és módja szerint ki is tette az énekes szűrét.

0611bd3Dickinson 1995 tavaszán kihozott egy részben stúdióban, részben a londoni Marquee klubban rögzített dupla élő lemezt Alive In Studio A címmel – ha engem kérdezel, tök feleslegesen –, majd turnécsapatával közösen, a grunge vonalon ismert Jack Endino producerrel 1996 februárjában leszállította következő albumát, a Skunkworksöt. Nem kérdés, hogy volt ebben a kísérletben némi matek, de az az igazság, hogy a lemezen még ennek ellenére is nagyon erős dalok sorakoztak, ha nem is annyira, mint a Ballson. A közönség azonban nem volt vevő Bruce új kísérleteire, és a csúf bukás végül visszahozta Dickinsont a metalba: ismét felhívta Roy Z-t, sőt, régi maidenes kollégáját, Adrian Smith-t is, és egy olyan szégyentelen heavy metal albumot tettek le az asztalra 1997 tavaszán, Accident Of Birth címmel, hogy abba tényleg beleremegett az egész színtér. Elég egyértelmű, hogy ebben az újonnani befémesedésben is elég sok számtan rejlett, de egyrészt tudvalevő, hogy a heavy metalos tábort az ilyesmi csak akkor zavarja, ha valaki más irányokba matekozgat, másrészt az album értékei elvitathatatlanok. Bruce ekkor tényleg saját pályáján verte meg a Blaze Bayley-vel felálló Maident, és bebizonyította, hogy igenis lehet korszerű, modern módon játszani azt a típusú zenét, amit annak idején a zenekar talált fel. Az 1998-as The Chemical Wedding még egy lépést jelentett ebbe az irányba, és ezt már maga a Maiden sem hagyhatta figyelmen kívül: mivel Blaze-zel ekkorra mind emberileg, mind zeneileg vakvágányra kerültek, teljesen természetes húzásnak tekinthető, hogy 1999 elején Bruce-t és Adriant is visszarángatták a csapatba. A többi pedig már tulajdonképpen a jelen, a csapat talán nagyobb, mint valaha.

Dickinson a Maidenbe történt visszatérése óta mindössze egy szólólemezt adott ki 2005-ben, Tyranny Of Souls címmel, ami jól sikerült, de elődeivel ellentétben nálam már nem okozott hetekig tartó „vele kelek – vele fekszem" típusú függőséget, azóta pedig néma csend honol ezen a vonalon. A magam részéről kétlem, hogy Bruce idejébe beleférne a szólóprojekt felmelegítése az ötezer egyéb dolog mellett, amit csinál, és lehet, hogy jól is van ez így: az ő helye a Maidenben van, és kész. Ami pedig a régi szólóanyagait illeti, méltán lehet rájuk büszke a mai napig. És lehet, hogy a hívek számára az Accident a hiteles meg az etalon meg a nonpluszultra, csak azért, mert az metalosabb, és nem is vitatom az anyag értékeit, mert én is nagyon szeretem. De hogy őszinteség, eredetiség, mélység szempontjából a Balls To Picasso jelenti a dickinsoni szólókarrier csúcspontját, ahhoz így, húsz év távlatából sem nagyon férhet kétség.

 

Hozzászólások 

 
#28 Pisti 2021-03-29 01:06
Nagyon kíváncsi voltam anno hogy mi lesz a Maiden után, sejtettem hogy más lesz a zene. Nos, elsőre beütött, és ez azóta is tart, az egyik legjobb lemeze Dickinsonnak. Kár hogy ezeket a dalokat már nem valószínű hogy valaha is halljuk tőle még valamikor, bár ki tudja.
Idézet
 
 
+2 #27 Palinkas Vince 2014-06-19 09:21
Idézet - s4tch:
Idézet - bluevoodoo:
Erről a lemezről nagyon nagy álmom eljátszani egyszer színpadon a Cyclops-t és a Sacred Cowboys-t.


a sacred cowboyst nekem is. viszont neked van annyi helyzeti előnyöd, hogy van egy dickinson tribute bandád :) miért nem nyomjátok?


Tényleg miért nem?
Idézet
 
 
+1 #26 traveller79 2014-06-18 14:36
Itt a III/3-as klubban adott koncert belépője,plusz némi információ az eseményről:
http://ezegyilyenkor.hu/koncertjegy/aurorabruce-dickinson-1994-majus-27-iiiiii-as-klub-budapest/
Idézet
 
 
+3 #25 s4tch 2014-06-17 11:32
Idézet - robidog:
Off: Helló te a bianconeri blogos s4tch vagy?
Mert akkor Forza Vecchia Signora!
:)

forza bizony!
Idézet
 
 
+1 #24 s4tch 2014-06-17 11:31
Idézet - bluevoodoo:
Erről a lemezről nagyon nagy álmom eljátszani egyszer színpadon a Cyclops-t és a Sacred Cowboys-t.


a sacred cowboyst nekem is. viszont neked van annyi helyzeti előnyöd, hogy van egy dickinson tribute bandád :) miért nem nyomjátok?
Idézet
 
 
+4 #23 Anomander 2014-06-16 09:41
Bevallom korábban nem ismertem a lemezt, csak a kritika kapcsán hallgattam meg. Zseniális, köszönöm! Hihetetlenül jó lemez.
Idézet
 
 
+1 #22 Palinkas Vince 2014-06-15 22:22
Dickinson pályájának abszolút csúcsa, ahogy tanult kollégám is utal ra, de talán érdemes megemlíteni, hogy az Accident-korszak is azert lehetett annyira különleges, mert Adrian Smith a másik igazán kreatív es sokoldalú zenész a Maidenben: hasonlítsuk csak össze az ASAP lemezt a Psycho Motellel es a Primal Rock Rebellionnal, mindegyik zseniális es mind másképp. Akárcsak Dickinson lemezei.
Idézet
 
 
+3 #21 bluevoodoo 2014-06-13 22:48
Nagyon jó lemez ez is, mint a Tyranny Of Souls kivételével az összes Dickinson szólóanyag, bár számomra a Chemical Wedding erősebb egy fokkal, sőt, ha sorrendet kéne felállítanom, akkor az Accidenttel együtt holtversenyben hoznám ezt a lemezt a második helyre. A Maiden reuniont sokan hajlamosak leszólni, én igazából csak azt sajnálom, hogy a rengeteg turnézás (és gondolom a Smallwood-menedzsment határozott fellépése) miatt a szólópálya földbe állt, pedig a Roy Z-Dickinson-Smith trió nagyon nagy dolgokat tudott letenni az asztalra ilyen modernebb köntösben. Nagy kár, hogy a Balls promoturnén kívül nem lehetett elcsípni itthon ezt a csapatot, tuti óriási élmény lett volna :( Maguk a dalok irgalmatlan jól vannak megírva, rengeteg apró finomság van bennük eldugva, de úgy, hogy közben mégis fogós az egész, nem hiányzik belőlük a korral való haladás, mégis a maguk nemében komplex és előremutató dolgokat rakott össze Roy Z. Erről a lemezről nagyon nagy álmom eljátszani egyszer színpadon a Cyclops-t és a Sacred Cowboys-t.
Idézet
 
 
+12 #20 Terror tarol 2014-06-13 13:45
Nekem általában a remekül működő nagy bandából kiváló szakadár munkák, szóló prodzsektek nem szoktak annyira nagyot ütni. Dickinson esetében is így volt ez. Maidenben nagyon nagy királyság amit csinál, egyik kedvenc metal banda nálam, de a solo albumok első, és második hallgatásra sem fogtak meg ezidáig. Egy fogós szám van azért : Hell on wheells, na az nagy favorit, de a többi nem annyira.
Amiket eddig hallottam önáló munkásságokat, abból egyedül Glenn Tipton Baptism of fire albuma ami tetszik annyira, mint a fő banda munkássága szintügyileg.
Kár egyébként, hogy Dickinson helyére nem Tim ripper Owenst nyomták be akkoriban. Bár Bayles időszakot is nagyon kedvelem. Vokálban gyengébb, megkomponáltság ban viszont talán a majdnem legjobb számok készültek azidőtályt.
Idézet
 
 
+6 #19 redriot 2014-06-12 15:44
A megjelenés után kb. egy évig mindennap végighallgattam , volt hogy többször is. Azóta sem ragadt be így lemez a lejátszómba. :)

Ez a lemez egy olyan mestermű amit sokkal több embernek kéne ismernie.

A cikk pedig kiváló, sok apró részlet volt benne amit eddig nem tudtam, biztos komoly meló volt a megírása.
Idézet
 
 
+5 #18 Joel Simoni 2014-06-12 14:29
Megint egy kiváló írás született egy bitang jó albumról.

Ha az emlékeim nem csalnak, az akusztikus buli tényleg a Fekete Lyukban volt '94 májusának vége felé, de akkoriban éppen III/III-as Klubnak hívták. Ami érdekes még, hogy az Auróra vendégeként, kvázi előzenekaraként lépett fel Bruce Dickinson. Aztán még aznap este, a belvárosi Komédium Színházban volt egy másik koncert, szintén akusztikus. Maiden nóta nem volt, a saját nóták mellett Free, Bad Company feldolgozások kaptak helyet. Az utóbbi koncertnek kell hogy legyen hanganyaga, mert állítólag a Petőfi Rádió élőben közvetítette.

Siófokon egy TV interjú rémlik, ahol Geszti Péter beszélgetett vele, A semmitmondó, buta kérdéseket Bruce folyamatosan elpoénkodta. Az MTV archívumában biztos megvan valahol.
Idézet
 
 
+2 #17 emberfia 2014-06-12 13:52
Fasza lemez, bár érdekes módon nekem az első 3 dal nem igazán jön be, de utána 10 pontos minden! Dickinson rap részei már első pillanattól tetszettek :)
Idézet
 
 
+5 #16 Teszter 2014-06-12 10:38
iszonyu jo kis lemez ez, a mai napig szivesen hallgatom. en sosem voltam egy maiden fan, de ez a lemez betalalt. annyira friss volt.
Idézet
 
 
+6 #15 Assassin 2014-06-12 10:01
Hihetetlenül tetszik a cikk, élmény volt olvasni. :)
A szólóalbumain kívül a legtöbbet a Sream for me Brazilt hallgatom a legtöbbet. Tisztes összefoglaló a legjobb dalaiból, egy-két kivételtől eltekintve hibátlan összeállítás. Talán csak a dalokhoz illő öltözéket és színpadképet hiányoltam a dvd-ről. Szürke kifingott melegítőben énekelni a Book of Thelt, a Gates of Urizent, a Chemical Weddinget, meg a Towert nem volt éppen szerencsés. Illúzióromboló és megmosolyogtató . :D Ezért inkább a cd-t szoktam hallgatni. :)

A Balls tényleg egy különleges album, Nekem elsőre nem nagyon tetszett, főleg a kicsit elvarázsolt szövegek miatt, de hamar megszerettem. A Sacred Cowboys rappelős témája elsőre fura volt, de ma már az is kedvenc. :)
Idézet
 
 
+2 #14 tehasut 2014-06-12 09:39
Még egy gondolat: a cikk fényében már érthető, hogy a Breeding House című szuper(!!!)dalt miért száműzték csak kislemezre. Túl metálos a Picasso nótáihoz képest.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.