Shock!

Nem akarom idecitálni Thészeusz hajóját, mert ennyire azért nem extrém a dolog, de kétségtelenül érdekes helyzet a Gianté. Adott ugyebár egy überkultikus hard rock/AOR-formáció, akiknek a hőskorban két lemezt köszönhettünk a stílus abszolút csúcsalkotásai közül. Az 1989-es Last Of The Runaways és az 1992-es Time To Burn után visszatértek egyszer az ezredforduló környékén, aztán még egyszer egy szűk évtizeddel később. Utóbbi esetben azonban a banda lelke, Dann Huff már csak a háttérből vett részt a dologban, a 2020-as évek harmadik feltámadásánál pedig még jelzésszerűbb a szerepe.

Azt szoktam mondani, hogy Bon Scott 1980 februárjában meghalt, júliusban pedig már megjelent a Back In Black, ennél plasztikusabban pedig aligha lehetne szemléltetni, hogy egyszerűen nem létezik pótolhatatlan ember. Vagyis hiába nem örülök nekik, általában megengedő vagyok a tagcserékkel kapcsolatban. Főleg, hogy az elmúlt években megtapasztaltuk a nemhogy Bon, de Malcolm Young és Brian Johnson nélküli AC/DC-t, a Glenn Tipton és K.K. Downing nélküli Judas Priestet, az Abbott tesók nélküli Panterát, tehát csupa, korábban elképzelhetetlen leosztást – és igazából egyiktől sem dőlt össze a világ. Sőt, még az adott márkanevek sem. A kommentszekciók ugyanis hiába baromi hangosak, valójában sehol sem tekinthetők reprezentatívnak: a többség a zenét akarja hallani, és nem azzal foglalkozik, pontosan ugyanazok állnak-e a deszkákon, mint 1984-ben vagy 1993-ban. Ám ezen a téren is léteznek tényleges korlátok, méghozzá a velejüket tekintve kvázi one man show-nak tekinthető bandák esetében. El tudsz képzelni egy Lemmy nélküli Motörheadet, egy Peter Steele nélküli Type O Negative-ot, egy Dave Mustaine nélküli Megadeth-t vagy egy Robb Flynn nélküli Machine Headet? Nos, ez már nekem sem menne. Márpedig a Dann Huff nélküli Giant valahol ugyanilyen...

Bár a banda nevének jogtulajdonosa a Frontiers kiadó – akárcsak mondjuk a House Of Lords vagy a Hardline esetében –, Dann egyébként teljes mértékben áldását adta a folytatásra. A mai Giantben öccse, a dobos David, illetve Mike Brignardello basszer képviseli a régi felállást, társaik Kent Hilli énekes (Perfect Plan) és a gitárosukként itt debütáló Jimmy Westerlund (One Desire), a háttérből pedig Alessandro Del Vecchio is segítette őket. A legutóbbi Shifting Time-hoz képest azért Dann is jobban ott van ezen az anyagon, ugyanis három dala is szerepel rajta, de a Stand And Deliver oroszlánrészét így is Westerlund, Hilli meg Del Vecchio jegyzi szerzőként. A kérdés tehát alapvetően annyi lenne most is, hogy valójában mennyire Giant ez az egész.

Nos, valamennyire az, de semmiképpen sem százszázalékosan. Leginkább úgy érzékeltethetem a lényeget, hogy giantes a muzsika, de nem Giant, és igazából simán futhatna valami tök más frontierses fantázianéven is. Nyugodtan mondjuk ki, Dann Huff hangja, dallamai és gitárjátéka nélkül egyszerűen nincsenek meg a zenében azok a tényleg teljesen egyedi és speciális ízek, amik csak és kizárólag a Giantre voltak jellemzők. Még csak azt sem mondanám, hogy a csapat nagyon erőlködik, és mindenáron úgy akarnak szólni, mint a '89-es vagy '92-es Giant: Westerlund néhol hoz pár egyértelműen Dann előtt tisztelgő motívumot, szólót, Huff és Brignardello is lefektet néhány jellegzetes, giantesen higgadtan húzó tempóalapot, de Hilli hangkaraktere például helyből tök más, mint a mesteré. Ettől még persze óriási torok, kifejezetten szeretem, bárhol és bármikor szívesen hallgatom. Ám még a Dann írta nótáknak is tök más bukét kölcsönöz, hogy ő énekli őket.

Viszont az album még így is kiemelkedik a mai, meglehetősen lehangoló dallamos felhozatalból. Nyilván a világon semmi új nincs ebben a tizenegy dalban, de botorság lenne olyat állítani, hogy zeneileg bele lehetne kötni a Stand And Deliverbe. Ez egy kifejezetten szépen megszólaló, igényesen megírt és meghangszerelt dallamos hard rock album nagyszerű muzsikusokkal és a műfaj egyik legjobb mai énekesével a mikrofonnál. Még csak tucatnak sem nevezném, mert ahhoz egyszerűen túl jó: az It's Not Right, az A Night To Remember, a Hold The Night, a Dann jegyezte Time To Call It Love vagy a Pleasure Dome bizony kábé a plafont képviselik, amit bárki kiizzadhat magából ebben a stílusban 2025-ben. Ha felül tudsz emelkedni a névhasználaton, tetszeni fog. De mivel ez az egész irányzat alig mozgat ma már valakit, a banda pedig alig koncertezik, igazából nyugodtan hívhatnák ezt a formációt bárhogy, az eredmény kábé ugyanez lenne – és akkor tényleg, még csak minimálisan sem lógna ki a lóláb.