Shock!

Amikor meg akartam fogalmazni saját magam számára egy mondatban, hogy milyen az új H.E.A.T-lemez, csupa filmes idézetek ugrottak be sehonnan, semmilyen kapcsolódással, és aztán a null-kötődésű mondatok csak nem hagytak nyugodni. Mert ha a már ismerős környezet nem ad semmilyen újdonságot, akkor új jelzők sem fognak felmerülni ezzel kapcsolatban.

Ahogy Minarik Ede fogalmazott: „...mert kell egy csapat." (Garas Dezső rögtönzése a felvételek során, eredetileg nem volt benne a forgatókönyvben.) Tehát itt van ez a csapat, amelynek gerince a kezdetektől fogva adott, a Jona Tee (Jonas Thegel) – Crash (Lars Jarkell) – Sky Davids (David „Dave Dalone" Axelsson) – Jimmy Jay (Jimmy Johansson) tengelyhez kapcsolódott aztán Kenny Leckremo (Kenny Matz Hans Leckremo), Eric Rivers gitáros sajnos lelépett, hogy 3D grafikával foglalkozzon, a Leckremo lelépése után a csapathoz csatlakozó Erik Grönwall pedig szintén távozott, hogy aztán jöjjön a helyére Leckremo. Na.

Szóval ez a csapat nem csupa idegenekből áll, és a műfaj sem változik túl gyakran, tehát mit is kaphatunk ezúttal, ami annyira magával ragadhat, hogy napok, hetek múlva is megragadja érdeklődésünket. Alapvetően Kenny úr jóval kiszámíthatóbban és kimértebben énekel, mint előd-utódja, hogy úgy mondjam, operásabban. Hogy ne ismételjem meg ugyanazokat a megállapításokat, mint az előző lemez kapcsán, ezért itt a hivatkozás, amin elolvashatjátok, mit gondoltam és gondolok róla most is. Ami a legfontosabb, hogy általa a H.E.A.T zenéje is kiszámíthatóbb lett, és ez nem annyira előnyös tulajdonság akkor, ha a zenészek összteljesítménye a sablonos megoldások ellenére is vibráló, pezsgő, másképpen fogalmazva: a közhelyek is sokkal szebben szólalnak meg csapatmunkában ennél az ötösfogatnál. Leckremo fátyolos orgánuma viszont épp a vibrálást csillapítja, de biztosan vannak olyanok, akiknek éppen ez a stílus tetszik jobban.

A dalok fő csapásiránya most is a ′80-as évek zakatoló hard rockja, ebben Dave Dalone (hivatkozzunk rá ezen a néven ezúttal, ha a szerzők közt is így szerepel) vezérszerepet visz, nagyon szépen díszítve játssza a ritmusokat, a szólói most is dallamosak, tiszták, jól komponáltak. A csapat többi tagja is feszesen hoz minden olyan figurát, ami ezt a műfajt vonzóvá teszi, akár a keményebb oldaláról kell megfogni a dolgot, akár a negédesebb vonalon kell mozogniuk. A talán legsvédesebb szerzemény, a Call My Name (Dalone/Tee páros a szerző) meglehetős csöpögőssége is jól áll nekik, de az enyhén hősmetálos ízzel meglocsolt In Disguise (Jay/Leckremo) is h-e-a-t-esen szólal meg annak ellenére, hogy a frontember eléggé eloperázza helyenként a refrént.

Az album mindazonáltal nagyon becsapós. A számtalan ismerős motívum között minden tételben felbukkan egy olyan ötlet vagy megoldás, ami újra és ismét vonzóvá teszi a csapatot. Az Address The Nation (micsoda hatalmas album!) óta megfigyelhető nagyívű rockhimnuszok halványulni látszottak Leckremo érkezésével, ám például a Rock Bottom (Tee) kiállásaiban vissza-visszaköszön a stadionos hajkorszak, a szólónál finoman visszahúzódik a kíséret, aztán jön ismét a masszív kórus. De van itt a mai északimetál-vonalba hűen illeszkedő szám is: a Children Of The Storm (Jay) kórusa egész nyugodtan lehetne egy mai Battle Beast-tétel is, vagy valami hasonló, mert itt kevésbé sejlenek fel a H.E.A.T-féle védjegyek, de a Losing Game (Dalone/Leckremo) ezután helyre is billenti a mérleg nyelvét, még kapunk szintiszólót is.

A lemez vége felé helyet kapó Tear It Down (Leckremo) megint csak masszív, középtempós darab, amiben magukhoz képest túlteng a metál, még acceptezhetnék is egy kicsit, ha olyanom lenne, de tényleg sok a germanizmus, amit az albumzáró We Will Not Forget se igyekszik feledtetni olyan mohón. Más zenekarnak talán jól állna, ennek a csapatnak viszont nem ez az igazi terepe, és ez még akkor is megállja a helyét, ha a dal teljesen rendben van, minden rétegét jól kidolgozták, jól is rakták össze, csak éppen pont az a szituáció, mikor jól öltözöl, jól nézel ki, a buliban is jófejek vannak, ám nem az alkalomhoz illő a viselet.

Összességében ez egy korrekt kiadvány, hányavetiségnek nyoma sincs, a hangszerelés igényes, az előadás kifogástalan. Szuperül szól, minden hangszert tisztán hallani elejétől végéig, és még azt is ki lehet jelenteni, hogy érezni a felszabadultságot rajta. Ám mindeközben talán a szellősség, ami leginkább hiányzik, és talán sportszerűtlen lenne is ezért egyetlen személyt megnevezni, mert ugye A Csapat hozza össze az eredményt. Ennél rosszabb átlagosság ugyanakkor sose legyen.