Shock!

Tavaly nyáron a semmiből érkezett a hír a Primal Fear felállásának szétrobbanásáról: a zenekart a kezdetektől irányító páros, Ralf Scheepers énekes és Mat Sinner basszusgitáros mellől egyszerre lécelt le mindenki, a csapatban egyfajta állandó kisegítő szerepkörben mozgó Magnus Karlsson kivételével. Mindez azért volt meglepő, mert Alex Beyrodt és Tom Neumann gitárosok évtizedes múltra tekinthettek vissza csapatban, de Michael Ehré is öt évet húzott le a dobok mögött. Mat és Ralf viszont nem igazán vette magára a történteket. Hamar meggyőzték Karlssont, hogy lépjen kissé előrébb az árnyékból, és legyen állandó, turnézó tagja a csapatnak, illetve Ehré helyére leakasztottak egy másik veterán dobost, André Hilgerst (lásd Rage, Silent Force, Bonfire, Axxis stb.). Kisebb meglepetésre, a másik gitárosi posztra egy hölgy, a társainál jó húsz-harminc évvel fiatalabb Thalia Bellazecca került, akit eddig csak kisebb csapatokból lehetett ismerni.

Az új felállás tehát hamar összejött, a szeptember elején megérkezett friss nagylemez, a Domination pedig azzal kapcsolatban is első hallásra megnyugtathatja a rajongókat, hogy bár a hangszereket most részben mások kezelik, mindez minimális változást sem jelent az irányvonalban. A főnök persze mindig is Sinner és Scheepers volt, így azért vélhetően senki nem lepődik meg azon, hogy egy 25 éves, frissen érkezett gitáros, meg egy – évtizedek óta a germán metal színtéren mozgó – új dobos hatására nem alakult át gyökeresen a Primal Fear soundja.

A Domination tehát ugyanott folytatja, ahol a csapat a legutóbbi Code Reddel abbahagyta 2023-ban, de akár hivatkozhatnék a leges legelső anyagukra is, még 1998-ból. Ez a zenekar, talán az egy szem New Religiont leszámítva sosem akart igazán mást csinálni, mint amibe anno indulásukkor belefogtak. Ez pedig alapvetően a Judas Priest emlőin nevelkedett, de náluk valamivel szögletesebb, illetve jó értelemben véve, helyenként tipikusan német power metalt jelent, hol jobban, hol pedig kevésbé hangsúlyos europower-hatásokkal. A Domination is éppen ilyen, viszont úgy érzem, hogy ezúttal sikerült a szokásosnál több fogós, kifejezetten erős dalt összerakniuk, ami miatt meggyőzőbbnek hat ez a lemez, mint mondjuk az utolsó három. Lehet, hogy mégis számított azért valamicskét a vérfrissítés.

A nyitó, klipesített The Hunter például kapásból piszok erős. Nincs benne semmi extra vagy szokatlan, de rögtön az ember fülébe ül. Igazi power metal himnusz, akárcsak a Destroyer vagy a szintén még az album megjelenése előtt kihozott Tears Of Fire. A Far Away a csapat eurometálosabb oldalát kedvelő rajongóinak fog nagyon kellemes perceket okozni, az I Am The Primal Fear meg azoknak, akik a priestesen menetelő, középtempós Primal Feart kedvelik. Szóval már a lemezanyag első felében érezhető, hogy a banda igyekezett lefedni teljes repertoárját az új dalokkal, egyben meggyőzni mindenkit, hogy aggodalomra semmi ok, továbbra is kiváló formában vannak. Nekem pedig nincs is kétségem efelől, hiszen a korong második felére sem fogy ki a szufla a Dominationből. A Melissa Bonny (Ad Infinitum) vendégeskedésével rögzített ballada, az Eden is teljesen rendben van, sőt, egyik kedvencem, a részben dánul felcsendülő, súlyos March Boy March meg pont az utolsó előtti dal. A zongorás, füstös, depressziós zárótétel, az A Tune I Wont't Forget meg kifejezetten szokatlanul indul Scheepers mormogásával, és ez még akkor is érdekesség, ha féltávnál azért átváltanak benne egy kvázi szokásos power líraiba. Egyedül a Heroes And Godsot nem tudom mire vélni, ennek „goddesses and princesses" refrénje ugyanis olyan, mintha egy nyelvtörő metálmondóka lenne, így kissé nehéz komolyan venni. Kár érte, mert egyébként felvonultat például egy kifejezetten pofás ikergitáros szólót is.

Némi rosszindulattal elég lenne annyi a Dominationről, hogy a Primal Fear sokadszorra hozta ki ugyanazt a lemezt, 2025-ben pedig ennek éppen ez a címe. Ha viszont támogatólag állunk a dolgokhoz, kétség sem férhet hozzá, hogy a csapat a saját, kellemesen ismerős közegében mozogva alkotott meg egy újabb, minőségi anyagot. Döntse el ki-ki maga, melyiket választja! Részemről nem is kérdés, hogy az utóbbi mellé teszem le a voksom.