Shock!

Nem tudom, számított-e még bárki új zenékre az Aerosmith műhelyéből, de én a magam részéről biztosan nem. Ha a bluesfeldolgozásokat nem nézzük, minden idők egyik leghatalmasabb amerikai rockzenekara a 21. században mindössze két albumot volt képes kiszenvedni magából, az abszolút karriermélypont Just Push Playt és a lényegesen erősebb, de messze nem megkerülhetetlen Music From Another Dimension!-t. Számomra nem kérdés, hogy zeneileg rég elfogyott már itt a puskapor meg a mondanivaló, ami a banda átlagéletkorát és múltját tekintve egyébként abszolút érthető és védhető. Így aztán a covid miatt hamvába halt európai turné és a magyar buli, majd a későbbi búcsúturné lefújását sokkal jobban bántam annál, mint hogy valójában már szó sincs náluk új dalokról.

Aztán nagy meglepetésre – és szinte a semmiből – mégis megérkezett ez a minialbum. Ehhez persze szükség volt katalizátorként Yungblud közreműködésére is, nélküle ugyanis bevallottan nem készült volna el ez a négy friss darab sem. Dominic Harrisonra a rockszíntér többsége csak a júliusi Back To The Beginning gálán kapta fel a fejét, ahol a Changes előadásával elég rendesen odatette magát. Persze lehetett találkozni olyan vélekedésekkel, hogy ugyan ki ez, mit keresett ott, miért nem inkább írd-ide-tetszőleges-és-jellemzően-alig-valaki-által-ismert-metálénekes-nevét lépett fel helyette, és különben is, a haja is milyen, de ezzel különösebben nem kell foglalkozni. A produkciója maximálisan meggyőző volt, plusz Dominic személyében Steven Tylerék egy olyan kurrens előadót tudtak berántani maguk mellé, aki tényleg névnek számít a fiatalabb generáció körében, és még vastagon felívelő pályát fut.

Ami Yungbludot illeti, az említett Changes performanszból egyértelműen lejött: noha saját zenéje más gyökerekből is sokat merít, attitűdre totális klasszik rocksztár a kölyök. Méghozzá abból a harsány, arcbamászó, irritálóan magabiztos és intenzív jelenlétű fajtából, aki egyszerre androgün és tesztoszteronágyú. Mint a kommentekből is látszik, az ilyesmivel sem feltétlenül tud mindenki mit kezdeni, de hadd emlékeztessem a rocktábor mostanra bigott, erkölcscsősz vénasszonnyá őszült frakcióját, hogy ez a karakter úgy kábé Mick Jagger óta a koncertszínpadokat koptató legősibb archetípusok egyike. És épp Steven Tyler volt az egyik legkiválóbb megtestesítője az évtizedek során... Vagyis ezen a téren sincs új a nap alatt. Yungblud a ma zenéjét játssza a ma közönségének, de személyiségével, megjelenésével, előadásmódjával abszolút old school érzésvilágot, a mindent uraló frontemberek korszakát eleveníti fel, ami többnyire hiányzik a 21. század rockszínpadairól. (Ugyanide sorolom mondjuk Machine Gun Kellyt is.) Nem mellesleg az inkább alter/punk/hip-hop irányultságú kezdetek után egyre inkább a tradicionális rock felé mozduló idei albuma, az Idols is elég jó – hamarosan írunk is róla –, vagyis tökéletesen passzolnak egymás mellé a bostoniakkal.

Olvastam elég kemény lehúzásokat erről a négy plusz egy dalt rejtő minialbumról, pedig nagy drámáról igazából nincs szó: nagyjából épp olyan, mint várni lehetett. Röviden, kapunk pár dalt a 21. századi, plázarockos Aerosmithtől, amikbe énekfronton Tyler mellé becsatlakozik Yungblud is, és kész. Az elsőként megismert, klipes My Only Angel és a Problems dinamikusabb, lendületesebb húrokat penget, ezek pár hallgatás után elég rendesen beülnek a fülbe, összességében tetszenek is, de azért ne napjaink Sweet Emotionjét vagy Love In An Elevatorét várd. A szép hangszerelési megoldásokat rejtő Wild Woman meg a Marti Frederiksen-féle Aerosmith ízeivel elővezetett A Thousand Days érzelmesebb, líraibb irányultságú szerezmények – éppenséggel ezeket is meg lehet hallgatni, de ennyi. Steven jellegzetes hangszíne ma is kellemes, de torka mostanra sajnos durván megkopott, szanaszét is effektezték – ezzel sajnos nincs mit tenni, a faszi 78 éves lesz tavasszal, szóval becsüljük meg a tényt, hogy még él és alkot. Vele szemben Yungblud nyilván játszi könnyedséggel, pofátlanul jól énekel az egész EP-n, de hát ő meg biológiailag szó szerint Steven unokája lehetne. A Back In The Saddle-t amúgy így is kár volt bolygatniuk, főleg ebben a Matt Sorum által rémes, digitális dobsounddal újrakrampácsolt, az eredeti szennyes húzásától megfosztott változatban.

Helyben vagyunk: nekem harapósabb, gitárgazdagabb, dögösebb megszólalással sokkal jobban adná ez az egész műsor akár ugyanezekkel a nótákkal is. De ez sem új dolog, hiszen az utolsó Aero-albumokkal is többek között épp ez a jellegtelenre herélt, kellemes-aranyos rádiós egyenhangzás volt az egyik fő problémám, még az erős témák esetében is. A dalok ugyanakkor, mint írtam, egyáltalán nem rosszak annak, amik. Ha a résztvevők hívei közül csupán húszból egynek megtetszik valami a másik főhőstől a One More Time nyomán, már mindenkinek megérte ez a kollaboráció. Ennél sokkal több nem rejlik ebben az egészben, szóval tekintsük ezt az EP-t amolyan bónusznak, soron kívüli ajándéknak. Már csak azért is, mert egyébként a készítők szerint is bevallottan erről van itt szó, és az Aero Műveket illetően a cím is leplezetlenül erre utal.