Shock!

Amikor 2007 elején öt terepgatyás fazon kisétált a PeCsa deszkáira a Therion előzenekaraként, és fél óra alatt villámháborúba illő lerohanást hajtott végre, már akkor is éreztem, hogy sokra vihetik még... és valóban, pár év alatt odaküzdötték magukat a fesztiválok főműsoridejébe, majd sorra nőtték ki a klubokat, nemcsak a közönség, hanem a színpadi látvány méretével is. A népszerűség viszont mintha egy kicsit el is kényelmesítette volna őket. Vagy az nem tehetett nekik jót, amikor a tagság kétharmada egyszerre lépett le, de én is körülbelül a Carolus Rex megjelenése után vettem lazábbra a kapcsolatot a Sabatonnal. Azóta készült számaik között már kevés olyat találtam, ami annyira meg tudott volna fogni, és az élő találkozásokat is inkább csak a fesztiválokra korlátoztam, hiszen vagy a turnészervezők nem tudták soha helyén kezelni a keresletet irántuk, vagy egyszerűen a megfelelő koncertterem hiányzott. Most azonban a következő turnéjukon biztos ott leszek, mert arra egy elég jó mézesmadzagot is be tudtak lengetni... így jó tudni, hogy mire is számíthatok ott az új lemezzel.

Már az első világháborút körüljáró előző két album környékén is terjengtek a hírek, hogy a banda megint egy kicsit búcsút venne a 20. század hadicselekményeitől, de most nem egyetlen korábbi korszak vagy harci helyzet kerülne a középpontba. Ekkor még azt károgták a csatatéri hollók, hogy a mítoszok, illetve legendák világához fordulnának – de ezt úgy is lehetett értelmezni, hogy a könyvek és filmek fiktív hőseivel foglalkoznak majd . A már egy évvel előre meghirdetett turné plakátja – amely megint csak Sallai Péter műve, és amiből a lemezborító is lett – meg is erősítette ezt a lehetőséget, de ahogy Thobbe Englund visszatérése, majd a kiadóváltás után az első dalok megérkeztek, hamar kiderült, hogy itt valódi legendákról lesz szó. (Pedig Pär Sundström érdeklődéseitől az első sem állt volna olyan távol, meg hát az előző albumon sem német katonák juthattak a Stormtroopersről a többség eszébe, így nem lett volna nehéz ezt a labdát lecsapni.)

A The Last Standhez képest most még többet, majdnem négy évezredet sikerült hátralapozni a történelemkönyben III. Szenuszert fáraóig, de rajta kívül kevés ismeretlen névvel találkozni a repertoárban... legfeljebb az A Tiger Among Dragonst inspiráló Lü Buról nem hallhattunk sokat. (A The Duelistnél pedig aki bármilyen Maiden-párhuzamra gondol, az nem jár rossz nyomon, de egy lemezzel korábban kell keresni a választ, hiszen a Sun And Steel szamuráj harcosa a jó megfejtés.) Ehhez képest talán egy kicsit csalódás is, hogy csak a mindenki által ismert, nagy legendákat vették elő, akikről már előttük is sokan írtak dalokat – az eddigi lemezeikhez sokat tett hozzá, hogy olyan embereket és tetteket is bemutattak, amelyek sokszor még a megszállott érdeklődőknek is újak lehettek. Tanulni persze lehet innen is: az ő tény-adalékaikból tudom például hogy Hannibál családneve, a Barkas, villámot jelent. (De annak meg már máshol olvastam utána, hogy a keletnémet kisteherautók innen kapták a nevüket, meg hogy a közhiedelemmel ellentétben nem Napóleon, hanem hármas számú unokaöccse félt a macskáktól.)

A történelem viszont már csak olyan, hogy érdekesség szempontjából is mindig vannak benne jó és nem annyira jó fejezetek – és ezt érezni ezen a lemezen is. Nekem a másodikba tartozik mindjárt a nyitószám... a diszkómetált eddig egy csapat sem tudta hozzám közelebb hozni, és ez alól a Sabaton sem lesz kivétel, akármennyi szimfonikus betétet és kórust próbál mellépakolni. Nem nagyon értem, a templomos lovagok és a fáraó (vagy épp a múmiája?) miért ezt kapták a talpuk alá, de amit még kevésbé sem tudtam hova tenni, az a Crossing The Rubicon – ha Julius Caesar hallaná, ahogy a riffeket és a szólótöredékeket numetalosan belefullasztják a szintetizátorhangokba és a konzerv szimfonikusokba, méltán kérdezhetné meg, hogy „te is fiam, Joakim?!" – igaz, ettől még a refrénje ragad, mint lócitrom a katonacsizmához. (Van viszont ennél borzasztóbb is, hogy a lemezkiadó úgy gondolta, jó ötlet a kislemezes változatba a náluk lévő Nothing More fiúkáit is bevonni.) Az A Tiger Among The Dragonsban pedig csak a szóló az egyetlen tigris, a sárkányok ellenben idegen (pulyka)tollakkal ékeskednek: a Europe Cherokee-ját hallhatjuk vissza 21. századi kiadásban.

Az ember az I Emperornál kaphatja fel igazán először a fejét, de ott is csak a nagyon jól eltalált, egocentrikus szövegeknek lehet köszönni (erre egyébként a Civil Warban tovább alkotó lelépett zenésztársak is jól rá tudtak érezni a szintén Napóleonnal foglalkozó I'll Rule The Universe refrénjével), hogy ne közönséges ugrálógyakorlat legyen. Ezzel kezdődik a lemez élvezetes húsz perce – de ahhoz, hogy az Impaler és nekem a lemez csúcspontjának számító Lightning At The Gates ezt a minősítést kapja, azért az is kellett, hogy ne csak a történelem tudja ismételni önmagát. Az előbbiben kellően korrekten, túlzások vagy szerecsenmosdatások nélkül és intelligens drakulázással nyúltak Vlad Ţepeş történetéhez a The Art of War modorában – a címadó mellett a The Price of a Mile dalszerkezetét is felhasználva, csak most már még több szimfonikus résszel és kórussal –, így méltó arra, hogy ne csak a román rajongók kedvence legyen majd puszta elfogultságból. A másik pedig a Coat Of Arms lemezes nagy kedvenc Uprising fiatalabb testvére, amely Hannibál elefántjainak a tempójában masírozik végig a hallójáratokon. Jól sikerült azonban az említett The Duelist is, amely szerencsére nem esik bele semmilyen Maiden-csapdába, mert az alapriffnél és az ikerszólóval is máshol csapták fel a heavy metal nagy könyvét – de azért már felrémlett bennem az ellentábor, akik homorúhamutálazni fognak a refrént hallva. Ugyanígy régi ismerős a 40:1 tájékáról az a kilóra kapható speed metal, amivel Dzsingisz kán és Szent Johanna seregei rohannak le minket – utóbbiak valamivel nagyobb erővel –, a svéd nyelvű zárószám meg a sok más ilyen bandánál is kötelező tárgy-, illetve ököllengetős harci induló.

A pont egy tanórányi, időre kimért történelemleckében a hangzás és az előadók teljesítménye a megszokott szinten mozog – de összefoglalásként csak az a legalább száznegyven évével már szintén történelmi aforizma illik ide, hogy „ami jó benne, az nem új – ami meg új, az nem jó". Sőt, néha ami nem új, az sem jó... de egy kicsit ízlés kérdése is, hogy a Sabaton által is képviselt „tanít, nevel, szórakoztat" hármasából az utóbbi elem kinek mennyire jön be. Az én ízlésemnek viszont túl sok itt-ott a diszkózás ahhoz, hogy többre pontozzam – de tudom, hogy a közönség többségének ez a pontszám is vagy túl sok, vagy túl kevés lesz majd. Egyvalami viszont akkor is biztos: ez az album csak nevében és tematikájában marad majd legendás az életművükben.

A Sabaton aktuális turnéját hozzánk legközelebb Bécsben lehet elcsípni november 21-én.