Hogy csinálja? Mivel konzerválja magát a Rock Hangja, aki még 74 évesen is szinte ugyanazt a minőséget képviseli, mint egészen fiatal korában? Glenn Hughes, a régi, nagy dinoszauruszok között is kivételes példa, de szűkítsük le a kört mondjuk a Deep Purple-családfára is, anélkül, hogy bárkit megsértenénk vele: Ian Gillan védjegyszerű sikolyai ugye most már csak a korai albumokon hasítanak, David Coverdale hangszálaiból pedig sajnos az évek teljesen kikoptatták az életet. Glenn ugyanakkor még most is hozza az ötvenöt (!) évvel ezelőtti Trapeze-témákat is, és ami a lényeg: nem veszett ki belőle a mojo, a tűz és az a bizonyos „vibrálás″ sem.
Persze időskorban is lehet kiválóan énekelni, ha az ember vigyáz magára. Ott van a rengeteg, kvázi ismeretlen példa a soul-, a blues-, a gospel- és az RnB-stílusokban, de Hughesról azért azt erős lenne kijelenteni, hogy példás, függőségektől mentes, egészséges életet élt. Drog, pia, cigi, nők, rákenroll és persze Richie Blackmore... megannyi egészségre káros tényező, emberünk ennek ellenére mégis változatlanul kiváló teljesítményt nyújt e tizenötödik szólólemezén is. Nyilván itt is felmerül a sok-sok éve is már aktuális kérdés: vajon ebből az egészből hány százalék a szoftveres rásegítés, illetve a stúdiótrükk és mennyi a valóság, ám ezen sincs sok értelme filozofálgatni, hiszen hősünk élőben is remek formát nyújt jelenleg is. Arról nem is beszélve, hogy ma már a mesterséges intelligencia is képes Glenn Hughes-ízű zenét generálni, sőt az – egyelőre még – ultrafos és műanyag Glenn Hughes-os énekhang sem okoz túl nagy gondot neki, de ugye azt meg hallgassák a mazochisták, a robotgeneráció, na és Blackmore, aki mindig is a tökéletesen kiénekelt hangokra vágyott. S persze azok, akiknek nem jelentenek semmit Glenn egyedi frazírjai és levegővételei.
Lényeges viszont, hogy megfáradásnak, öregurasságnak még csak jeleit sem fedeztem fel a Chosen dalaiban, itt egy egészen friss, inkább harmincas-negyvenes éveiben járó emberre jellemző muzsikát hallhatunk, mint egy nyugdíjas korú, idős bácsiét. Sokszor még a Soul Mover delejessége is felbukkan egy-egy momentum erejéig, igaz, hogy olyan vadállat témát itt azért nem hallok, mint amilyennel az ottani címadó rendelkezik, de oda ugye kellett egy Chad Smith meg egy Dave Navarro és az ő bebikásított, egyszerre testes és gömbölyű nyak-pickup soundja is. Mínusz húsz év... Jelenleg Søren Andersen, a dán gitáros-producer-hangmérnök Hughes játszópajtása az új albumon, akárcsak a legutóbbi Resonate-en, aki természetesen szintén nagyon jól illeszkedik a képbe, és az is nagy pozitívum, hogy az énekes basszusgitárjára sem felejtették rátolni a kraftot. Durva egyébként, hogy az előző szólólemez óta már majdnem tíz év telt el, bár Papa Hjúgsz addig sem ült a babérjain és nem hagyott minket cserben, hiszen ott volt ugye a Black Country Communion és a The Dead Daisies is. Utóbbinak már nem igazán lesz folytatása ebben a formában, de egy hatodik BCC-lemez sem biztos, hogy összejön, pláne úgy, hogy a Chosen utolsó nótája, az Into The Fade sajnos eléggé egyértelműen előrevetíti a megváltoztathatatlan és szomorú valóságot, nem is beszélve Glenn nyilatkozatairól.
Az albumot ígéretesen indító Voice In My Head viszont mégis jó előjel, egyből arra inspirálja az embert, hogy pozitívan tekintsen az anyag további fejezeteire is. A húzós tempók aztán szép sorban követik is egymást, ezekre tényleg csak azoknak nem indul be a lába, akiket lefagyasztottak. Nálam leginkább a fajsúlyosabb In The Golden, a sabbathosan riffelő The Lost Parade vagy a találó címet kapott, dinamikus alapokra felhúzott Black Cat Moan vált favorittá, de nagyon jó a Hot Damn Thing is, ami szakasztott olyasmi, mintha valami ős-KISS-téma lenne Glenn-nel a mikrofonnál. A tipikus riff is kicsoroghatott volna akár még Paul Stanley kezei közül is. A címadó is az anyag legerősebbjei között tündököl, illetve a kissé túlhúzott, de ugyanakkor klassz óóó-zós keretbe foglalt Heal vagy a kései beatleses hangulatcsírákat tartalmazó Come And Go melankóliája is szerethető. Aki imádja az énekest, azoknak ezek a tételek sem lesznek megterhelők.
Úgy gondolom, hogy a maximális tiszteletadás túlértékelés nélkül is lehetséges, úgyhogy ennek szellemében jutalmazom most meg a kiválasztott kiválasztottját egy nagyon erős nyolcassal.
Hozzászólások