A Cancer a színtér régi játékosa: sosem tartoztak a death metal műfaj felsőházába, de a '90-es évek legelején rajta voltak a hullámon és szépen elketyegett a történet a maga tempójában. Sőt, ma már nagyrészt feledésbe merült a dolog, de a banda annak idején meglepően korán, a többségnél valamivel hamarabb ébredt rá a dallamosításra is az 1995-ös Black Faith lemezzel. Én éppen különlegesebb, egyedibb hangvétele miatt főleg utóbbi albumot hallgattam tőlük annak idején, de nyilván a szögegyenes zúzdákat rejtő korai anyagok is rendben vannak annak, amik.
A zenekar az évek során többször is újraindult, a mostani körben ez a néhány hónapja megjelent anyag már a második nekifutásuk a 2018-as Shadow Gripped után, és a csapat az idei Rockmaratonon végre hozzánk is eljutott. Vagyis elüzemelgetnek a maguk komótos tempójában, és ez teljesen rendben is van így. A klasszikus éra legénységét ma már csak John Walker énekes/gitáros képviseli a csapatban, aki körül ráadásul a legutóbbi lemez óta teljesen kicserélődött a felállás, az aktuális tagságot Robert Navajas gitáros, Daniel Maganto basszer és Gabriel Valcázar dobos alkotja. Mindez azonban semmiféle nyomot nem hagyott a lemezen. Ennek fényében nyugodtan kijelenthető, hogy mostanra itt is teljesen egyszemélyes sztoriról beszélünk, ahol Walker gyakorlatilag egyet jelent a Cancer branddel.
Mint ahogy a floridai vagy a svéd death metalnak is megvannak a maga jellegzetes fogásai, ízei, úgy a szigetországi csapatok is rendelkeznek egyfajta, csak rájuk jellemző sounddal. Nyilván nem lehet összekeverni a Bolt Throwert a Benedictionnel vagy – esetünkben – a Cancerrel, de aki képben van, jól tudja, hogy a közös pontok egyértelműek. Ennek szellemében az Inverted World százszázalékos Cancer-album és százszázalékos brit death metal album: szimpla, súlyos, zúzós, komoran kriptaszagú és old school, ahol inkább a kimértebb, jó értelemben véve primitív durvaság a jellemző, nem pedig a technikázás vagy a szélvészgyors megközelítés.
Amennyiben épp egy ilyen archaikus szabású lemez a vágyad, az Inverted Worldben megbízható hallgatnivalóra lelsz: ezen a zenén nem kell gondolkodni, csak elindítod és kellemesen feltöltenek energiával a felgyűrt ingujjal megfogott riffek, szimpla ritmusok. Walker rendkívül jól artikulált hörgése is védjegyszerűen angolos death metal elem, szóval, ha kedvelted őket régen, nagyot tévedni nem tudsz az albummal. Emiatt részemről is ösztönös a rokonszenv, de azért nem szeretném elhallgatni, hogy ezt leszámítva a világon semmi érdekes vagy az átlagon túlmutató nem rejlik ezekben a dalokban. Sorra követik egymást a morózus, néhol kissé túlhúzott zúzdák, és egyvégtében hallgatva már középtájt is meglehetősen egysíkú hatást kelt a zene. A monoton pusztításba csak a feelinges szólómunka visz itt-ott némi színt, úgyhogy azt kell mondanom, elfért volna még néhány olyan pörgősebb téma itt, mint például a Covert Operations, netán olyan hangulatosabb, atmoszférikus betét, mint a Jesus For Eugenics bevezetője.
Ezzel most persze nem akarom bántani a Cancert, a maga kategóriájában teljesen okés ez az album, és bárkiben nosztalgikus, kellemesen otthonos hangulatokat kelthet, aki harminc-iksz évvel ezelőtt hallgatott ilyesmiket. Főleg, hogy a szövegek is ezt a szimpla megközelítést viszik tovább, mindenféle átvitt értelmezés vagy filozofálgatás nélkül. Semmilyen szinten nem kiemelkedő lemez az Inverted World, de egynek elmegy.
Hozzászólások
Beleszólnék. A magam alapállását tudom idehozni: lehetőség szerint főleg itt, de más, általam követett oldalakon megjelenő ismertetőt igyekszem elolvasni akkor is, ha történetesen az adott zenekar nem foglalkoztat (pl Kreator, Deftones), mert szeretnék képben lenni / maradni. Ezzel együtt a pontozás (már ahol van) és a "kritikus" által leírtak adnak ugyan számomra egy kiindulópontot, de nem befolyásolnak, mert ha az adott lemez érdekel, várós, akkor is meg fogom hallgatni, ha valaki 3 pontot adott rá.
Sokszor van, hogy az itteni ismertetőkkel nem (teljesen) értek egyet, de ez így van jól.
Vagyis, az itteni 10-es rendszert is csak akként szabad tekinteni, hogy az adott szerzőnél az adott album éppen mennyit tudott, de az igazi kérdés mindig az, hogy nálam mennyit tud.
Sokszor felmerült, hogy legyen inkább ötös skála, meg az is, hogy egyáltalán ne legyen pontozás, de mindig megtartottuk, mert hagyomány a dolog, és most már így is marad. Igazából csak a szokásosat tudom elmondani erre: nekem a saját esetemben mindig egyfajta érzés áll a pontozás hátterében, és nem igazán látom akkora jelentőségét, hogy valami 7 vagy 8 pont. A szövegben úgyis leírtam, mit gondolok.
Ami a skála alsóbb régióit illeti, összességében igazad van, de legyünk őszinték: a legtöbb kiadónál ma már azért ritkán jelennek meg olyan lemezek, amik akár a fenti skála szerint is 1,2,3 pontokat indokolnának. A metál is "iparosodott", igazából alig jelennek ma már meg olyan lemezek, amiket ezért vagy azért ne lehetne meghallgatni. Rossz vagy rosszabb cuccok persze ma is vannak, ennek megfelelően előfordulnak azért nálunk is alacsonyabb pontszámok (az új Dark Angelnél is lementem ma 7 alá, mert az például egy minden szempontból csalódást okozó album), de a műfajban dolgozó kiadók többsége igenis figyel rá, hogy egy bizonyos léc alá ne menjenek le a zenekaraik megjelenései.
Természetesen punkságból, csakazértis odabaszásból lehetne szórogatni 1-2-3-4 pontokat mindenfélére, volt erre itthoni orgánumok esetében is régebben példa, de én az ilyesmit mindig is aránytévesztésn ek tartottam.
Még egy dolog, ami szintén előkerült már többször, és ugyan semmiben nem befolyásol a pontozás során, de az érme másik oldalaként érdemes megjegyezni: ha lemegyünk 7 alá, akkor sokszor jön ám a "hogy képzeled, ez igenis kurva jó, és csinálj akkor jobbat stb.-stb." frakció is. Sőt, van olvasó, akitől a mai napig megkapjuk, hogy mi gyűlöljük a tradicionális heavy metalt - annak ellenére, hogy amikor legutóbb előjött ezzel, a megelőző időszakban gyakorlatilag csak 8-9 pontos ismertetők jöttek ki a műfajban megjelent lemezekről. De van, akinek még ez is kevés.
Természetesen végigolvastam a kritikádat, és éppen ezért érzem azt, hogy a 7 pont talán kicsit sok(nak tűnik). Meg aztán az „átlagos” kifejezést Te írtad a recenzióban, ami logikusan pont a középszer, tehát a 10-es fele, azaz 5 pont. A pontozási szisztémátokat sem értem, mert mi a különbség a becsületes iparosmunka definíciója (7 pont) és a közepes teljesítmény (5) között?
Ne érts félre, eszem ágában sincs kritizálni a pontozási rendszereteket, csak már nem egyszer tűnt fel, hogy – miként a Hammer Biblia meg pláne – nem használjátok ki a tízes skála adta árnyalatos voksolást, valamiért a lemezek legtöbbje 7-10 pont között mozog. Oké, a Bon Jovi „2020” albuma kapott egy négyest, erre kifejezetten emlékszem. :)
Kikerestem ezt a bizonyos régebbi felosztást, ennek alapján nekem ez 7, ha végigolvasod a kritikát:
10 – hibátlan mestermunka, amire évek múlva klasszikusként fogunk visszaemlékezni
9 – stílusában kiemelkedő lemez
8 – élvezetes, de nem eget rengető album
7 – becsületes iparosmunka
6 – pozitív felé billegő mérleg egyértelmű gyenge pontokkal
5 – közepes teljesítmény
4 – átlag alatti produkció
3 – gyenge, még épphogy hallgatható album
2 – csapnivaló lemez
1 – kiemelkedően rossz album, érthetetlen, hogyan jelenhetett meg
0 – teljesen értékelhetetlen , totálisan hallgathatatlan
Ezen sorok és a teljes kritika alapján számodra ez egy átlagos lemez. Oké. De akkor miért 7 pont? Tudom, unalmas lehet a pontszámokon rugózni, viszont az átlag - ahogy Te is írod - nem inkább öt, a tízes skálának pont a fele? Egyszer régen, ha jól rémlik, megosztottátok itt az oldalon az értékelési szisztémátokat, kíváncsi lennék rá, mert nem találom. Évtizedek óta hallom azt - jogosan! -, hogy a Hammer pontozási elvei igencsak "érdekesek", mert 7-nél rosszabbat szinte semmilyen album nem kap (amit jól lehúznak a sárga földig, az is esetleg hatot - szökőévente), leginkább az unalmas, "menjünk biztosra" alapon működő nyolcasokat szórják állandóan. Kicsit itt is ezt érzem, bár nem annyira radikálisan, mint amott. Nyilván Ti sem hallgattok számotokra értékelhetetlen fosokat, mert mindenkinek drága az ideje szar zenékre, de ami színtelen-szagtalan, szürke átlag, az miért is 7 pont? Nem kötekszem, tényleg csak érdeklődöm, felőlem úgy osztályoztok, ahogy nektek tetszik, csupán a tízes skála árnyalatait nem használjátok ki - szerintem. Remélem, nincs harag. :)
Ez bizony így vala.
Viszont akkor, az arányokat megtartva, a Bolt Thrower meg a Carcass intergalaktikus méretű alapművek, a Morbid Angel és a Death meg traszcendens szint minimum. Tényleg jóféle a régi Cancer, a Death Shall Rise viccen kívül nagyon jó
Ez az új eresztés elsőre nem tűnik fércmunkának.