Shock!

Az Orbit Culture a legdurvábban pörgő, legkurrensebb nevek egyike jelenleg a színtéren, és elég komoly esélyük mutatkozik rá, hogy mire lefut az új, sorrendben ötödik album ciklusa, már egy ligával feljebb jegyezzék őket. Méghozzá megérdemelten: a svédek nyílegyenesen, kilengések nélkül haladnak előre a korábbi mezsgyén, mostanra tényleg véglegesen összeállt náluk a kép, a hozzávalók teljesen organikus eleggyé főttek. Vagyis a banda simán és azonnal beazonosítható, amint megszólalnak, és ezt helyből díjazni kell, ráadásul hallhatóan igyekeznek egyre kerekebb dalokat írni. Saját hangzás pipa, dalszerzési képesség pipa, tudatos építkezés pipa – úgyhogy a fokozatosan növekvő sikereket sem kell nagyon magyarázni.

A magam részéről nem érzem teljesen találónak a csapattal kapcsolatban össze-vissza hajigált melo-death és dallamos death metal jelzőket, mert kicsit félreviszi a dolgokat. Kétségtelenül ebből a vonalból is rejlik bennük egy hatalmas kanálnyi, de hosszasan sorolhatnám még, kiket érzek hasonlóan meghatározó hatásnak. A zene apokaliptikus-disztopikus epikussága, mindent elborító töménysége például egyértelműen a Gojirával rokon, de nyilvánvalóan elég rendesen magukba szívták Devin Townsend, a Meshuggah vagy a Fear Factory munkásságát is. A vastag elektronikus effektszőnyeg, a sok filmzenés hatású, szintis díszítés pedig olyanokkal állítható párhuzamba, mint a Soilwork, netán az elfeledettebb bandák közül a Raunchy vagy a Mnemic. Niklas Karlsson dallamos énektémáinál meg nyilvánvalóan megkerülhetetlen a Metallica és James Hetfield befolyása. A fentiek a mai napig mind-mind tisztán kihallhatóan ott rejlenek a muzsikában, de ahogy írtam, az Orbit Culture ma már saját jogán is remekül felismerhető.

Mint a többség, én is a legutóbbi, bő két évvel ezelőtti Descentben mélyedtem el tőlük először úgy igazán, de visszaásva elég gyorsan kiderült számomra, hogy Niklasék valójában az elejétől fogva kiérlelt koncepcióval rendelkeztek, és ezt csiszolgatták tovább lemezről lemezre. A Death Above Life ennek megfelelően a következő lépcsőfokot jelenti. Még grandiózusabb, még monolitikusabb az egész, ugyanakkor úgy sikerült minden eddigi munkájuknál könnyebben befogadhatóvá, hallgathatóbbá tenniük, hogy semennyit sem csorbult közben a súlyos él. Karlsson ráadásul jobban énekel, mint valaha, és Richard Hansson szólói is mind nagyon ott vannak a szeren (bár számos honfitársukkal összehasonlítva az Orbit Culture azért nem egy virgázós banda).

Az ismerkedés kezdeti fázisaiban persze még így is roppant sűrű a műsor (az 53 perces játékidő a mai sztenderdek közepette ráadásul kifejezetten hosszúnak is számít), de három-négy hallgatás után szépen a helyükre kerülnek a részletek, és azon kapod magad, hogy dudorászod magadban a dalokat. A kiválóan megformált refrénnel ellátott Inside The Waves például mindenképpen csúcspont, ám hasonlóan meggyőző a zajozós-groove-os alapokra épített, egyszerre üvöltős és dallamos kórusú The Tales Of War vagy a hetfieldes dallamok mellett blastbeates zúzdát is rejtő, nagyívű Hydra is. Elég markánsan elkülönülnek egymástól az olyan durvább tételek is, mint a kalapáló Bloodhound vagy a mocsártaposósan menetelős, kíméletlen címadó.

Nem szeretném ugyanakkor véka alá rejteni, hogy hiába baromi jó a lemez, azért még így sem érzem teljesen százszázalékosnak. Egyrészt egyes számokat, ha nem is vészes mértékben, de egyértelműen túlhúznak, és lemezszerkesztési szempontól sem veszi ki jól magát, hogy erre mindjárt az Inferna nyitány szolgáltatja a legeklatánsabb példát. Tök jó, meg is alapozza a hangulatot, de egyszerűen nincs benne ennyi, másfél percet simán húzhattak volna a csaknem hétből. Aztán nyilván tudatos húzás, de feltűnő, hogy menet közben szemernyi pihenőt sem hagynak, és csak a záró The Path I Walknál lehet valamennyire fellélegezni. Már amennyire a nóta borongós-bús hangulata lehetővé teszi... Ezt viszont valahogy nem sikerült kifuttatni arra a katartikus csúcspontra, mint várnád, csak úgy simán, egyik pillanatról a másikra véget ér vele a lemez. A trillázó, leplezetlenül az Amon Amarthot idéző gitárdallamokkal, együtténeklős kórusokkal megpakolt The Storm pedig amellett, hogy egyértelműen a legkevésbé meggyőző tétel a lemezen, szerintem hangulatilag is erősen kilóg a Death Above Life-ról.

Összességében persze így is vastagon pozitív a mérleg, simán ott van az év csúcsteljesítményei között ez a lemez a súlyos durvulatok körében. Ha eddig kimaradtak volna, ismerkedj meg a csapattal, sokat fogod hallani a nevüket a következő években.

Az Orbit Culture 2026. november 2-án a Barba Negrában koncertezik az Amon Amarth és a Soilwork társaságában. Részletek itt.