Shock!

Nem lehet elkerülni a történelemleckét egy ilyen album esetén. Egyesek harmincegy éve várnak erre, én csak nagyjából húsz, de még így is nagyot szól az eredeti Biohazard újbóli összeborulása. Persze annyi embert nem fog megmozgatni, mint Rob Halford vagy Bruce Dickinson hazatérése, de azért Brooklyn egyik legikonikusabb négyese az eredeti felállásban az igazi, akárhogy is nézzük a dolgokat. Ez a négy ember pedig 2011 óta nem készített albumot ebben a szereposztásban, igazán jót meg 1994 óta, így mindenképpen izgatott voltam, mi sül ki ebből.

Akármekkora tisztelője is vagyok a bandának (a '90-es évek első felében készült két lemeznek meg rajongója is), az Urban Discipline-ről azt kell mondanom: talán kicsit erőn felüli jó teljesítmény volt, mintha potenciálisan két lemezről szedték volna össze a csúcsszámokat, annyira tökéletesre csiszolták. Ennek szintjét elvárni nyilván irreális lenne. Így is születtek jó metálos, hardcore-os és hip-hopos beütésű, meg főként ezeket keverő számok a műhelyben, de nem annyi, mint a legjobb korszakban.

Ami azt illeti, a kettes lemezt már '94-ben is irreális lett volna megismételni. Nálam már a hasonló alapokra felhúzott harmadik album (amely sokak kedvence), a tulajdonképpen azonos receptre készült, szintén nagyon erős State Of The World Address sem tudta már megfejelni elődjét, bizonyos szempontból megközelíteni sem. Nemsokára pedig távozott a fedélzetről Bobby Hambel, akinek dallamos szólói még a tradicionális metálszíntéren is elismerést vívtak ki a bandának. Ezzel pedig véget ért a Biohazard legjelentősebb és messze legjobb korszaka. Miután Hambel visszatért 2008-ban, és elkészült a nagy négyes újabb közös lemeze, Evan Seinfeld lécelt le, és a Reborn In Defiance úgy jelent meg, hogy az énekes/basszer már nem volt tagja a csapatnak. Utóbbit újkorában jónak is tartottam, el lehetett hallgatni, de mai füllel nem állta ki az idő próbáját, azóta teljesen elfelejettem azt is, hogy létezik.

Most, direkt emlékezetfrissítésül újrahallgatva azt tudom mondani, hogy akkor tucatlemez készült, az összes köztes anyaghoz hasonlóan. Ellenben az ismételt hallgatások után állíthatom: ezúttal nem. Itt van mindkét tékozló fiú, a banda motorját és az állandóságot jelentő Billy Graziadei gitáros/énekes és a csendestárs Danny Schuler dobos mellett, a lemez végre megjelent, és rég nem hallott automatizmusok kezdtek el újra működni. Persze nem lehet mondani, hogy egyik vagy másik hiányzón múlt volna az említett köztes lemezek minősége, hiszen mint a Reborn In Defiance-nél láttuk, még az eredeti négyes sem garancia az ihletett végeredményre. A Divided We Fall viszont ismét működik valamiért, pedig most sem csinálnak olyan nagyon mást. Tudjuk ezt be az eredeti négyes között újra működő kémiának... Így aztán nem is nagyon kellett erőltetni az ismerkedést: nagy előny, hogy az új lemez hallgattatja magát. Mindössze annyit lehetne felhozni vele szemben, hogy ami a '90-es években a korszellem hangja volt, az ma már csak nosztalgiautazás. De annak tökéletes.

Valójában a Biohazard által művelt stílust kellene leginkább metalcore-nak nevezni, mivel ötvözi a hardcore ösztönösségét és a kiabálós éneket a metálos riffekkel és keménykötésű hangszerelésével, de a hip-hopból is merítenek, a szövegmondással, a groove-ok meg úgy húznak, mint egy ökörcsorda. Mégis inkább a nagyjából egy évtizeddel utánuk jött hullámot szokás metalcore-nak nevezni, legyen dallamosabb, akár thrashes, akár melodeathes alapú (Trivium, Killswitch Engage, Shadows Fall, God Forbid, All That Remains), vagy keményebb, jóval kevesebb, netán más jellegű, jólfésült dallamot tartalmazó (Botch, Every Time I Die, Converge) zene. Ezekben a bandákban nagyjából ugyanannyi közös van, mint véletlenszerűen kiválasztva bármelyikükben és a Biohazardban, így végül is még akár nevezhetnénk metalcore-nak is a műfaji skatulyát, amelyikbe a jelen lemezt beillesztjük. De nem ez a legfontosabb, hanem hogy újra itt van a nagy csapat minden megszokott részlet a Biohazard repertoárjából (a legfontosabb az ihlet), de épp ezen elvárt és veretes klasszikus elemek miatt persze kicsit kiszámítható is a lemez. Ugyanakkor egy ilyen, aránylag behatárolt eszköztárral dolgozó csapat, em is nagyon találhatja fel újra a spanyolviaszt, főleg harmincöt évvel a debütálás után. Maximum az arányok változásáról lehetne beszámolni, de a Divided We Fall egyik összetevő irányába sem mozdul el markánsan. Apropó arányok, ez az ötödik albumuk így együtt, de a debütálás, amelyen a szólógitár és a dobolás is kicsit erőtlen még, nagyjából egy jóféle demó, így teljesen kézenfekvő minden megmozdulásukat a valóban klasszikus Urban és a State világához kapcsolni és mérni. Így megy ez, mindig az alapművekhez viszonyítunk mindent.

A banda sosem tagadta punkos gyökereit, lásd a Bad Religion-feldolgozást is az Urbanen (We're Only Gonna Die), itt is rögtön egy ilyen témával kezdenek. A Fuck The System címválasztása nem is lehetne punkosabb, de természetesen a zenei tartalom klasszikus, hamisítatlan Bio a már említett elemekkel. Ha valakinek még mindig kétségei lennének, hogy ez egy régivágású Biohazard-album, annak itt van a csapat védjegyének számító üvöltés is a kettes Forsakenben, a „step to the rhythm of the Brooklyn beat" újra – enélkül nem is lehet klasszikus Bio-lemezt elképzelni. Nagyon jó itt a szótagolt vokálozás is, ez mindig nagyon ment nekik. Kapásból a lemez egyik legjobbja. De kapunk még sok hatásos csordavokált is, ami szintén nagyon autentikus, és a szólók is régi fényükben tünködölnek. Viszont szokatlan és nagyon meglepett, hogy a Death Of Me főriffje konkrét My Dying Bride-áthallás. Ezt akkor is így gondolom, ha valószínűsítem azt is, hogy BillyBio vagy Seinfeld nem komor brit doom/death metallal kel és fekszik (még annak is van esélye, hogy egyáltalán nem ismerik a brit bandát). De ha a riff ugyanaz, hát ugyanaz... Érdemes az angoloktól meghallgatni a The Dreadful Hoursról a The Raven And The Rose című tételt, tényleg megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a főriffek. Ettől függetlenül (vagy éppen ettől) ez is nagyon erős szám, és nem csak ez a riff jó benne.

Egy sor további jóféle albumos tétel követi ezeket, a groove-os, kalapálós Word To The Wise a fémes – konkrétan thrashes – oldalukat domborítja ki, a Fight To Be Free gyors darálása pedig szintén simán elmenne vegytiszta metálnak, ha nem lenne ilyen kiabálós az ének. A punkos óóóó kórus ismét nagyon hatásos, ebben sincs sok meglepő. A menetelős S.I.T.F.O.A.-ban („strength in the face of adversity") kapjuk a legtöbb rappelést, a szövegmondás jól illik a helyenként lassabb zenére, tipikusan semmi új, de például zeneileg ismét klasszikus, erőtől duzzadó hardcore-témával keménykedik, és Bobby Hambel szólója is briliánsan vonul végig a számon, sokszor a szöveg alatt is hallhatók a futamok. Mindig szerettem mindenkinél, ha nem spórolnak az ilyen típusú zeneiséggel. Ugyanez igaz az I Will Overcome-ra is, Hambel szólói mindenhol nagyon jellegzetesek, ha – egymás között – hasonlítanak is. A Warriors nyújtott kórusa kicsit tipikusabb, szokásosabb punkos pillanat, de még ez is működik, köszönhetően a betonozós zenei alapnak.

Talán akad egy-két, simán csak jóféle téma a lemezen (az említettek között sem mindegyik telitalálat), de kimondott gyengeség nincs, végig élvezetesen pörög végig a Divided We Fall. Előnye, hogy egyik számot sem bonyolították túl vagy húzták el, tizenegy szám 38 percben pont elég egy ilyen adrenalinlökethez, ennél több nem kell. A célját el is éri a csapat: klasszikus Biohazard-számokat mutatnak a kiéhezett rajongóknak. Aki szerette a klasszikus korszakot, itt nem fog csalódni, ha kimondott kedvencet nem is avat. Azaz új fanokat nem nagyon fognak bevonzani a táborba ezzel az albummal, de a régieket simán megtartják, hiszen igazi jutalomjáték ez a régi fanoknak. No meg persze lehet vele turnézni, ahol a lemez legjava mellett a nagy felállás nosztalgiázós szettje úgyis tarolni fog a harminchárom és harmincegy éves alapvetésekkel. De azért kapjon helyet a Forsaken is a setlistben!