Shock!

A Venator egy fiatal osztrák csapat Linzből, és mindenben a '80-as évek első felét-közepét idézik. A zene, a borító, a tagok fazonja, abszolút minden a műfaj (legjobb értelemben vett naiv) hőskorába vezet, ahol léggitározó fanatikusok élnek-halnak az undergroundot uraló kedvenc bandáikért, amelyek közül a legnagyobbak lassan az arénákat is meghódítják. Ezekből is leginkább a klasszikus brit heavy metal a fő csapásirány, de szerencsére nem az egyetlen összetevő az üstben, így egészen ízletes keverékkel szolgálnak. Igazi '80-as évek-szintézis ez, ha filmes példával kellene érzékeltetni, nagy vonalakban metálzenei Stranger Things (nem mintha a sorozatban ne lett volna amúgy is metál a műfaj korabeli súlyának megfelelő mennyiségben).

Nevük latinul vadászt jelent, és ez is jelzi valamennyire, hogy tradicionális heavy metallal lesz dolgunk. Ez a második nagylemezük, amelyeket egy debütáló EP előzött meg, a stílus hasonló (de nem ugyanaz) végig. A múltkori lemezzel nálunk is jártak, szóval az underground fanatikusok már látták is, hogy milyenek élőben. A felállás eddig stabil, az öttagú klasszikus heavy metal szereposztás: Hans Huemer énekes, Leon Ehrengruber szólógitáros, Anton Holzner ritmusgitáros, Stefan Glasner basszusgitáros és Jakob Steidl dobos.

A szintis, szimfonikus intró lehetne például Future World-korszakos Pretty Maids is, a nyitó sláger, a Steal The Light viszont már Maiden-riffekkel támad. Sokszor egy áramvonalasabb, egyszerűsítettebb Maiden ugrik be, de a hangszerelés a kultikus kanadai Swordot is eszembe juttatja a riffek felépítése és a szintihasználat miatt. A srácok underground fanatikusokként biztosan ismerik a '80-as évek közepének egyik kultklasszikusát, a Metalizedot. A Children of the Beast is NWOBHM-ihletésű riffekre épül, amelyekhez korai Savatage-t, vagy akár '80-as évek Virgin Steele-jének második felét felvillantó (áh áh) vokálozás is társul fűszerként.

A lemez legkomplexebb és leghosszabb a tétele The Final Call címre hallgat, és ennek közepén is helyet kapott egy maidenes pillanat, basszuskiállás pont olyan, amilyet a '80-as évek közepén várnánk Steve Harristől, amolyan Rime Of The Ancient Mariner- jelleggel. Énekileg időnként Blackie Lawless dallamosabb vokálozása ugrik be, de galoppozósabb, a W.A.S.P.-nál jóval inkább rockandroll a riffelési stílus, ami itt nem jellemző. Amikor már sok lenne a Maiden, érkezik Scorpions-áthallás is, a Dynamite totálisan a hannoveri német mestereket idézi (címében is meg zeneileg is), akárcsak a következő Fear The Light, mindkettő olyan mintha a Scorpions a '80-as években a korszellemnek megfelelő metált játszott volna. Működik is a dolog, csak nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy minden utcasarkon hallottam már ezt évtizedeken keresztül, és az kicsit megárt az élvezetnek. Viszont a srácok jól játszanak, minden a helyén van, a számok is megfelelően fogósak, ebben a műfajban ez nyilván alapkövetelmény.

A Psychodrome minden erénye ellenére az Echoes From The Gutter című elődjét egy kicsivel jobbnak gondolom, javarészt azért, mert rejlik benne egy amerikaias jellegű, US power metalos beütés, ami itt nem, vagy jóval kevésbé jellemző. De ha nem zavar, hogy minden elemében újrahasznosított '80-as évekbeli metált hallasz, akkor hajrá, mivel a számok jók, és ez számít a legtöbbet. Ugyanaz érvényes akkor is, ha a felvarrós, ikergitáros, galoppozós metál egyenesen a mindened, akkor viszont ne habozz, mert itt lehet egy új titkos favorit. Ráadásul, a földrajzi közelség miatt könnyen elcsíphető élőben is.