Shock!

Mióta hivatalosan újjáalakultak, minden egyes évértékelőmben a következő év reménységei között soroltam fel a Dark Angel visszatérő albumát. Most, hogy számos terelés, lebegtetés, halasztás, illetve egy tragédia – Jim Durkin gitáros 2023-as halála – után végül megjelent az album, kis túlzással inkább azt mondom: bár el se készült volna. És ismétlem, rejlik ebben némi sarkítás is a részemről, főleg, hogy nagy tétje hálistennek semmilyen irányban nincs a dolognak harmincnégy teljes évnyi lemezínség után. De annyi bizonyos, hogy az Extinction Level Event komoly csalódás.

Ha esetleg nem ismered a Dark Angelt, két alapvető tényezőt érdemes kiemelni. Egyrészt ez volt az azóta bőven önálló intézménnyé vált Gene Hoglan első komoly zenekara, másfelől a Los Angeles-i thrasherek az 1986-os Darkness Descends lemezzel gyakorlatilag az egyetlen olyan albumot tették le az asztalra a színtéren akkoriban, ami sötét brutalitását tekintve megközelítette a Reign In Bloodot. A Slayer persze kerekebb, erősebb dalokat írt náluk, ám az az album így is hatalmas, kikezdhetetlen monolit. De remekül sikerült a komplexebb, okosabb irányba kanyarodott két folytatás, az 1988-as Leave Scars és különösen az 1991-es Time Does Not Heal is.

Ilyen örökség után elvileg nem lehet akármivel visszatérni, és mivel a zenekar csaknem egy évtizeden át érlelgette a folytatást az újjáalakulás után, okkal remélhette bárki, hogy a friss dolgozat méltó lesz a névhez és a múlthoz. Nos, sajnos nem az. És ezzel most nem azt mondom, hogy hallgathatatlan, vagy hogy valami teljesen mást képvisel, mint amit a Dark Angel-logó láttán várna az ember, mert egyik sem igaz. Ez egy durva, horzsoló, sötét és agresszív thrash-album, szünet nélküli támadás – de ennyi. Leginkább úgy tudnám érzékeltetni a lényeget, mintha egy ismeretlen, nem kiemelkedően tehetséges banda próbálta volna meg enyhíteni a Dark Angel hiányát, maximum alapjáratos stílusgyakorlatokat írva Hoglanék nyomdokaiban.

A dolog tehát meglehetősen érthetetlen, mert Gene ezer bandában aktív, és sosem szokta közepes produkciókhoz adni a nevét – kétlem, hogy ne hallaná, mennyire átlagos, izgalommentes ez a friss mű. Ami ráadásul furcsán, tompán, erőtlenül is szól, ez pedig cseppet sem könnyíti meg sem az ismerkedést, sem a barátkozást. Persze a dalok jellegtelenségén a világ legfantasztikusabb Jay Ruston- vagy Andy Sneap-féle atomhangzása sem segítene: igen, thrash, igen, kellően durva és horzsoló, de ezek a nóták bizony menthetetlenül középszerűek.

Akadnak itt-ott ütős, penge riffek (Circular Firing Squad, Apex Predator, Scaler Weaponry), Hoglan nyilván Hoglan, és az Eric Meyer – Laura Christine duótól is kapunk pár old school módra eltekert, sivító-visító szólót, aminek hallatán óhatatlanul is csettint az ember a kellemes nosztalgiától. De összességében tényleg full szürke az egész cucc ezekkel az egymással összefolyó, javarészt hosszabb távon is teljesen megjegyezhetetlen zúzdákkal. Még a kimértebbre, dallamosabbra vett Sea Of Heads is befejezetlen hatást kelt. Sajnos a végig erősen a léc közelében teljesítő Ron Rinehart sem segíti az ügyet. Ron elődjén, Don Dotyn az újjáalakulás környékén elég sokan röhögtek a Darkness Descends címadójának borzalmasan civil, béna, erőtlen friss énekváltozata miatt – nos, a mai Rinehart igazából annyival azért nem jobb nála, már persze azt leszámítva, hogy neki legalább valamennyit sikerült megőriznie az évtizedek során a hangjából. Valamennyit. De gajdolós, bömbölős énekdallamai ezzel együtt is fantáziátlanok, unalmasak, kaptafára készültek, és az igazi, átütő erőt sajnos ő is teljesen nélkülözi ma már.

Mint írtam, végül is meg lehet hallgatni az albumot, de simán lehet nélküle élni, és nem nagyon tudom elképzelni, hogy mondjuk két év múlva bármikor is az Extinction Level Eventet indítsam el, ha Dark Angelre támadna kedvem. Nyilván nem lehet minden visszatérő album Tempo Of The Damned vagy Blood Of The Nations, de ennél azért lényegesen többet vártam Gene-éktől.