Shock!

Az Imperial Triumphant sokszor tűnik valami rossz viccnek, de azért a valóság jóval árnyaltabb ennél, és az összkép is pozitív. Adott egy húszéves amerikai zenekar New Yorkból, amely avantgárd és dzsesszes elemeket kever disszonáns death/black metalba, sőt, sokszor inkább fordítva. Kisvárosból ilyen elmebeteg mix nem is származhatna, ehhez egy metropolisz káosza kell, mert ilyen zenéhez kötelező a kulturális olvasztótégely. Aztán ezek az emberek mindenféle maskarákba is öltöznek. Hát csoda, ha ez felkapott lett? Már amilyen szinten egy disszonáns death/black metal banda lehet felkapott. De az undergroundban nem véletlenül cseng egyre ismertebben a nevük.

Zachary Ezrinék bizony felemelkedőben vannak, és sok szempontból a tüskésség is valahogy áramvonalasabb lett az idők során, mire az aktuális albumhoz eljutottunk. Vagy csak megtanultak hatékonyabban fogalmazni (ezzel nem akarom azt mondani, hogy tömörebben, mert ez jelen esetben elég félrevezető lenne). De tény, hogy sokadikra azért sikerült egy emészthető(bb) receptet összeütni. Ebben főszerepet játszhat az is, hogy hosszú idő (a húszéves debüt) óta ez a legrövidebb albumuk, és az ilyen tömény, sűrű sodrású zenének ez a rövidség csak jót tesz. Disszonáns death metal ez avantgárd elemekkel, dzsesszes megoldásokkal, nem éppen a könnyű vagy slágeres fajta, de azért nem is kibogozhatatlan, mert vannak fogódzók bőven. Előnye, hogy rövid: 38 perc, gyakorlatilag hét rendes hosszúságú szám szerepel a lemezen, leszámítva két egypercest a közepén, amelyek gyökeresen eltérnek egymástól, de így is csak átkötő szerepük van.

Sokkal könnyebb hallgatnivaló tehát a Goldstar, mint 58, illetve 54 perces elődei, amelyeken ugyanilyen goromba zenei világ volt található. Vizuálisan is hozzák a várhatót, és megadják a módját, mivel öt videót is készítettek a lemezhez, és mindegyik más. Rögtön az Eye of Mars bemutatja, mire számíthatunk. Masszív, disszonáns death metal riffek adják az alapot (időnként a misztikus, francia Deathspell Omegát idéző témák más köntösben, brutál death ritmusokra á lá Suffocation és Immolation), de azért van sejtelmes dzsesszpillanat is, „miért ne" jelleggel. Természetesen rá lehet sütni, hogy öncélú, őszintén szólva az is kicsit, de attól még szórakoztató is tud lenni. Ez az egyetlen szám, ahol filmrészlet is helyet kapott. A vörösben játszó klipet mindenképp érdemes megnézni a nyomasztó hangulata miatt.

Hasonló össztevőkből gyúrták a menetelő tempós Gomorrah Nouveaux-t is, de itt azért tapinthatóbb a death metal hőskorát idéző riffmintázat, ez ellehetne egy elborultabb Incantation-lemezen is. A szintis betét viszont azonnal igazolja, hogy nem a múltban járunk, ez itt, kérem, a modern kor nagyon extrém metálja, ahol mindent lehet, még egy basszusszóló is elfér a végén. Klipje is van, régmúltat idéző fekete-fehér, abba a korba küld vissza minket, mint amelyikre a címadó is utal (erről majd később). Van azért lassabb fogódzó is, szép akkordbontással (Lexington Delirium), ez meg nagyon jól is jön a masszív darálások után. Persze nem ballada, de a banda sokoldalúságát azért jól bizonyítja. Ha azt mondom, hogy dallamos disszonancia, talán leírja a lényeget. Érdekes módon Tomas Haake vendégeskedik benne, de a Meshuggah überdobosa narrációt mond a számban. Ehhez is készült videó, a legimpozánsabb eszköztárral.

Sohasem tudjuk pontosan, mire lehet számítani, így a Hotel Sphinx megint csavar egyet a dolgokon, főleg a képi világot érdemes figyelni. A szövegmondás megint a Deathspell Omegát idézi, a fortyogó basszussal együtt. Sok mindentől működik, van itt jó helyre illesztett szintis ritmusváltás, kántálós dallamosabb vokál, és így ez az öt perc sem fullad kakofóniába. Jön is gyorsan a kaotikus NEWYORKCITY (csupa nagybetűvel), és egy perc alatt rohan át a hallgatón: tiszta őskáosz zajjal, mindennel, grind tempóval. Nem teljesen értem, mi a célja, de nem tudom töltelékként aposztrofálni ezt sem. Tele vagyunk meglepetésekkel.

Mindezeket úgy sikerült tálalni, hogy most nem bukkan fel vendégként Kenny G, mint a múltkori lemezen – amitől azért felszaladt az ember szemöldöke –, meglepő, hogy egy ilyen durva és furcsa bandának van humorérzéke, de végül is, miért ne lenne? Egy kis trivia egyébként: a családi kapcsolat is adta magát ott, mivel egykori gitárosuk, Max Gorelick pont Kenny G fia. Mondhatjuk azt is, hogy némileg messze esett az alma a fájától, ha a dallamok mennyiségét és milyenségét tekintjük iránymutatónak... Ez itt nem épp a Songbird dallamvilága vagy könnyedsége. Viszont ha már itt tartunk, ehhez legközelebb pont az esztrádszerű címadó van, el tudnám képzelni egy 1930-40-es évekbeli film főcímdalának is ezt a részletet. Amúgy szintén kevesebb mint egy perc, nyúlfarknyi átkötő, ez is olyan, hogy miért ne lehetne megcsinálni, akkor meg poén egy grindos tekerés után tenni egy ilyet. A két egyperces szám a lemez két véglete.

A Rot Moderne azonnal visszarángat a „szokásos" káoszba, a dohogó basszusra némileg gojirás riffek érkeznek, a lemez egyik legmegfoghatóbb tétele, de azért slágerességre nem kell számítani. A Pleasuredome sok izgalmat rejt, meg a legnagyobb sztárvendéget is. Először úgy tűnik, hogy jellegzetes szaggatott disszonáns tétel, a lemez többségének stílusában, de később még nem látott dolgokra vetemednek benne: a törzsies dobpárbaj is érdekes, Dave Lombardo szerepel benne a saját Kenny Grohowskival duóban, Haake ismét narrációs szerepet kap, és a basszusszóló is különös hangulatot kölcsönöz neki. Ez sem standard, de hát semmi nem az itt. Sajnos a klipben nem látjuk a meghívottakat, és ez mindegyik videóra igaz. A leghangulatosabb szerzeményt a végére hagyják, az Industry of Misery bárzongorával indít, később helyenként olyanná válik, hogy lehetne Immolation is, de akkora Beatles-témázás van benne az I Want You (She's So Heavy) megidézése révén, hogy nem lehet véletlen. Úgy kell ezt felfogni ezt, mint egy nem hivatalos medley-t, egészen hihetetlen, ahogy beleszövik ezt az ötvenöt évesnél is idősebb klasszikust ebbe a beteg világba, átírják, a szó legigazibb értelmében felhasználják a Beatles egyik legnagyobb klasszikusát, fantasztikusan növelve a feszültséget. Zseniális ötlet! Egyébként a dalhoz Zachary Ezrin másik bandájának (Folterkammer) dobosa, a Ghost számos klipjében is szerepelt Brendan McGowan kölcsönzi a hangját.

Jó felismerés volt az is, hogy ennek a furaságnak zárótételnek kell lenni (akárcsak az Abbey Road A oldalán), ahogy az is, hogy ebből a tömény és testet-lelket megterhelő, tördelt zenéből jobb, ha 40 perc alatt maradunk, és így sokkal élvezetesebb lesz a végeredmény. Ugyanis így lesz egy alapvetően nyakatekerten nehéz, rendkívül tüskés banda legletisztultabb albumából egy potenciális jövőbeli klasszikus.

Persze abszolút rétegzene ez, semmiképpen nem való mindenkinek ez a szúrós káosz, de ennek a zenekarnak jellegzetes stílusa van, és ezernyi irányba képes tapogatózni, ráadásul többnyire sikerrel. A rendkívül egyéni stílus pedig dicséretet érdemel, mivel bár elemeiben hasonlít erre-arra, a zenekar furcsa műhelyében minden külső hatás saját arcot kap. Ha csíped John Zorn elborult kísérleteit, itt is érdemes próbálkozni, mert a felfogás és a kivitelezés is hasonló. Illetve ha úgy gondolod, hogy jó, ha nincsenek határok, akkor még adj hozzá egy pontot, de ez esetben mindenképpen tegyél egy próbát.