Pont Michael Schenker kapcsán már sokan leírták előttem még itt a Shock!-on is, mennyire tankönyvi példája annak, hogy a legnagyobb zsenik többsége egyben a legnehezebb természetű ember. Ennek pedig nemcsak az lehet a jó bizonyítéka, hogy nem találta meg a helyét sem a Scorpions szó szerint családias hangulatában, sem a UFO-ban, a sikerek fő kovácsaként, és akármelyik, közismerten „nehéz eset" előadót is messze lehagyja az elfogyasztott zenészek számát tekintve – hanem hogy még a saját szólómunkásságánál is össze-vissza váltogatja a neveket. Ezek után pedig már meg se lepődöm azon, hogy én is már a hatodik szerző vagyok ezen a médiumon, aki az egyik lemezéről ír – főleg úgy, hogy az elég vaskos saját név alatti életműnek alig a töredékéréről esett szó.
Megtiszteltetésnek veszem, hogy a törzsgárda felkért erre, még úgy is, hogy schenkerológiailag egyértelműen Rudolfból, illetve a Michaelt példaképüknek tekintőkből van nagyobb tudásom... valahogy soha nem tudtam hinni az ufókban (attól persze még a Doctor Doctor ugyanúgy elengedhetetlen része egy Maiden-koncertnek, mint Eddie és a Brian életének záródala), a szólómunkásságából pedig leginkább csak azt szeretem, ahol nem kellett mellé semmilyen Group, Fest vagy más utótag: az instrumentális lemezeit, azaz az összes Thank You-t, meg a most már szintén negyedszázados Dreams And Expressionst. (Élőben meg csak egyszer volt hozzá szerencsém, de akkor legalább Buchholz és Rarebell kíséretében.)
Nagy szerencse, hogy Michael annyira azért mégsem nehéz természet, hogy mindenki csak egyszer akarjon vele dolgozni: a McAuley-korszakból nemcsak a névadó társ, hanem Steve Mann és Bodo Schopf is visszatért hozzá az előző évtized végén, basszusgitárosból viszont újabb nevet írhatott fel a Blind Guardiant támogató Barend Courbois személyével. Ezen a lemezen viszont három másik énekest is kapunk, akik között többé-kevésbé arányosan oszlik meg a tizenegy dal: Robin úr mellett mikrofonhoz jutott Michael Voss és Dimitri Liapakis is – a nagy többséget viszont az „ezerhangú ember", Erik Grönwall kapta meg. A H.E.A.T-et és a Skid Row-t is megjárt svéd tehetségkutató-csillagnak már korábban is megnéztem sok videóját, amelyből lejött, hogy szív és tüdő is van nála, de azért többször éreztem benne az ilyen műsorokból kinövő szórakoztató előadót, mint a rocksztárt (a Kovbojok-stílusú kerti jammelgetések alatt meg pláne) – így azért némi fenntartással indítottam el ennek az albumnak a lejátszását is.
A lemez címadó száma azonban eloszlat minden kételyt, miután orrunk alá is dörgöli a benne lévő üzenetet – de utána máris megkínál bennünket egy jófajta Schenker-riffel, aztán két jól összetett hápogós szólóval, hogy jól érezhessük magunkat. Erik viszont ha nem is vall szégyent, nem ő lesz itt a megasztár – McAuley olyan erőt szabadít fel a torkából az Eye Of The Stormban és a Sixtstring Shotgunban, amilyet sem a viszonyítási alapként megfülelt szólólemezében, sem a harmincöt-negyven évvel ezelőtti Schenker-koprodukcióiban nem hallani, és amiről egyből Johnny Gioeli jutott eszembe. Voss pedig minden németsége ellenére beleteszi az amerikaias érzést a két középtempós számba – amelyek közül a Janey The Fox tud figyelemfelkeltőbb lenni a futurisztikus basszussal meg a szintetizátoros témákkal, de a Can't Stand Waitinget sem kell félteni – és a száguldósabb Signs Of The Time-ba is. Ilyen versenyzők mellett talán nem is feltétlenül baj, hogy Grönwall nem akar valami nagyot gurítani, de néha úgy tűnik, tényleg csak azért van ott, mert szöveget is írtak a zene mellé – és a következő Liapakis füstös hangját hallva sem tudtam többet érezni.
Persze nem is a szöveg itt a lényeg, hanem az, ahogy minden dalban megkapjuk a legkülönfélébb Schenker-stílusgyakorlatokat... ha valami nagy újdonságot, különlegességet nem is hallva, de akkor is a megszokott tökéletes kivitelezésben, jó hangzással és egy nagyon jól összeszedett ritmusalappal. Sokat közülük már hallhattunk tőle – vagy akár a bátyótól, a Danger Zone zakatolásában sok Scorpions-párhuzam van Catch Your Traintől Gas In The Tankig, a The Chosen pedig mintha a Seventh Sunra lenne válasz, és máshol is egyértelmű, hogy itt egyforma tehetség és ugyanazok a hatások kaptak helyet a stílusuk kialakulásában, nem pedig egymástól nyúlás, amivel a most már hetvenéves „ifjú" szeret vádaskodni. A kisujjból kirázott témáknál csak egyetlen hiányérzetem van: minden lassulás ellenére jól esett volna egy olyan ballada, mint amilyeneket már McAuley segédletével kaphattunk tőle. Már csak a közelmúltbeli nősülése is kihozhatott volna belőle valami olyan szépséget, mint a When I'm Gone vagy az Anytime volt.
A lényeg viszont az, hogy Michael Schenker teljesen hitelesen biztat arra, hogy ne add el a lelked – ő se teszi, hiszen a tudásán nem tudna hová emelni valami ördögi beavatkozás, és elég neki az alkotás öröme. A minden évben egy lemez koncepció – aminek hamar lehet folytatása is, mert ezt a tavalyi UFO-feldolgozásokkal együtt egy trilógia részének tekinti – viszont még egy zsenit is könnyen rutinpályára állít, amivel (pláne ennyi év után) könnyen elvész a különlegesség. A nyolcas és a hetes közti félutat azonban mégsem ez, hanem az előbb már említett lassú-hiány okozza csak nálam – de remélem, legközelebb Michael arra is rájön, hogy abban az el nem adott lélekben még sok szépség is van, aminek hangot adhat.
Hozzászólások