Nem nevezném váltásnak a dán Baest új lemezét, de az tuti, hogy bizonyos tekintetben kissé eltér az eddigi munkáiktól. Ugyanakkor sikerült úgy újat, mást mutatniuk a Colossal dalaiban, hogy közben abszolút megmaradtak a rájuk jellemző elemek is, viszont a végeredmény egyedibb, különlegesebb lett. Garantáltan nem fog mindenkinek tetszeni ez a kis iránykorrekció, de az biztos, hogy az új album átkozottul szórakoztatóra sikeredett.
A csapat a kezdetektől fogva abban a jellegzetes, dallamos death metalban utazik, ami olyannyira autentikusan jön mindenkiből a skandináv országokban. Ezt hol old schoolosabb fogásokkal, hol melodikusabban tálalták, de a lényeg mindig ugyanaz maradt. Nyilván nagyon sok újat ezen a téren sem lehet már mutatni 2025-ben, de ha jól játsszák, ez a műfaj is megunhatatlan. A Baest mindig is jól játszotta, ám kicsit jobban rápihentek erre a negyedik albumra, és hallatszik is a legutóbbi sorlemez, a Necro Sapiens óta eltelt négy év ezen az anyagon.
A változások lényege egyszerűen megragadható: dallamosabb, rockosabb dinamikájú lett ez az anyag minden elődjénél. Ők maguk úgy fogalmazták ezt meg a felvezető nyilatkozatokban, hogy fejet hajtanak a zenéjük heavy metalos gyökerei előtt – így is lehet fogalmazni, a szómágia meg a skatulyázás igazából mindegy. A lényeg, hogy már a nyitó Stormbringer is olyan klasszikus, grandiózus arénarock-groove-okkal vegyíti a death metalt, hogy az attitűd legalább annyira idézi a Kvelertakot, mint a Baest korábbi lemezeit. A dal ugyanakkor elsőre üt. A legékesebben ugyanakkor természetesen a dán rockszíntér egyik élő legendájával, a D-A-D frontemberével, Jesper Binzerrel megerősített Kings Of The Sun példázza, hogy ezúttal tényleg másra törekedett a zenekar. Ez a súlyos, húzós, sötét, ám egyszersmind nagyon dallamos téma egyből a fülbe ül – szokatlan, ahogy Jesper tőle soha nem hallott módon üvölt a saját blokkjában, de nem kérdés, hogy működik.
Nem állítom, hogy nem akad néhány színtelenebb vagy túlhúzott tétel a lemezen, de összességében nagyon önetetőre és dalcentrikusra sikeredett a lemez. A brutálisabb dalok közül mindenképp ki kell emelnem a Colossust, ahol lidérces akkordbontogatásokra érkezik Simon Olssen David Vincentet idéző bömbölése a kötelező begyorsulások előtt – ez is parádés darab. De az Imp Of The Perverse súlyos, füstös, doomos témái is nagyszerűek, ráadásul egészen epikussá fejlődik a végére a szám. Sőt, az instru Light The Beacons ízes témáit is csak dicsérni tudom.
Mint írtam, a puristább híveknek nem feltétlenül jön majd be annyira ez a lemez, mint a korábbiak, de szerintem simán benne van a pakliban, hogy érkeznek majd a helyükre új rajongók a táborba. Különösebb elemzéseknek nem látom értelmét – nem mondom, hogy megkerülhetetlen klasszikusként fogunk rá évek múlva emlékezni, de itt biztosan nem kell gondolkodni semmin: simán csak elindítod az albumot, és lecsavarja a fejedet. Szóval összességében nagyon hallgattatja magát, és nagyon-nagyon metál. Ha épp valami ilyesmire vágysz, szerintem tegyél vele egy próbát.
Hozzászólások
A borító felett lamentálás után mostanra jutott időm átrágni magam a zenén. Problémám a következő: Nálam a nettó heavy metal riffekre hörgés nem death metal. A Colossalt még merem annak nevezni. Ádám direkten nem mondta ki, de a sorok között kiolvasni vélem, hogy ez a lemez már egészen megközelítette azt a határt, amelyet ha átlépnek a következő anyaggal, elveszítik a death metal karakterüket. Itt még nincs erről szó, de már most sem tudok elmenni amellett, hogy az a mély hörgés, ami a korábbi lemezeken még szerves része volt az általam egyébként nagyon kedvelt európai típusú death metal hangzásnak, az a mostanra túlburjánzó, kifejezetten melodikus gitárharmóniák vagy hard rockos húzású riffek és középtempók felett nagyon zavaró és monoton hatást kelt.
Pedig nagyon szerethető lenne ez. A címadó belassulása tanítani való, az Imp of the perverse mintaszerűen hozza azt, amit ebben a közegben - ha már dallamos death - elvárnék. És pár pillanatra még a Gateways to annihilation hangulatát is megidézik!