Shock!

Felnőtt Latin-Amerikában egy generáció, amelyik ontja magából a kompetenstől nagyon jóig terjedő skálán a sokadik hullámos bandákat. Jelen esetben klasszikus thrash metalról van szó, de a jelenség nem csak erre a műfajra korlátozódik. Ennek azóta lett nemzetközi híre és relevanciája, mióta a thrash metal stagnálni kezdett arculatformáló szinten. Így viszont egyre inkább szükség van a legjobb értelemben értendő másodvonalat kitermelni akaró fiatal arcokra, hangokra, és a régióban Chile mellett Brazília a jelenség másik melegágya.

A brazil Violator is pont ilyen banda, és a kiadványok számával sem kényeztetnek el minket. A rendkívül ritka lemezmegjelenések, de a riffalkotó-képesség miatt is nagyot szól, amikor új lemezzel jelentkeznek. Nagylemezt tizenkét, stúdiókiadványt nyolc éve nem készítettek, így már éppen ideje volt valami újnak. A modern korban alapított újsütetű fővárosból, Brazíliavárosból származnak: ebben szintén eltérnek a brazil metálzenei színtér nemzetközileg ismert képviselőinek többségétől, akik elsődlegesen São Paulóból vagy Belo Horizontéből érkeztek (érdekes módon pont Rióból nem tudok nagy metálbandát mondani).

A trió felállású zenekarok általában nem bonyolítják túl a dolgokat, és ez itt nem is a kivételt jelentő Rush meg Coroner, de azért nem is faék egyszerű, amit bemutatnak, viszont elsőre közérthető és horzsoló thrash, amilyen a műfaj hőskorába is beleillene. A felállás szinte a kezdetektől azonos, a debütáláson játszó trió jelenti a magot most is, vagyis a brazil Pedro „Poney Ret″ Arcanjo basszusgitáros/énekes és Pedro Augusto „Capaça″ Diaz gitáros/énekes, illetve a chilei David Araya dobos chilei (lehet amúgy Chiléből származva, ilyen névvel más zenét játszani, mint thrash metalt?). De Marcio Cambito másodgitáros is régi motoros, közvetlenül a debütálás után jött, 2006-ban. A négyes tehát érzi, hogy miben erős, és mit érdemes csinálniuk, ez meg maximálisan érvényesül az új lemezen is, amely a maximálisan old school szellemiségű brazil Kill Again kiadónál jelent meg. Ugye feltűnik a kultikus Slayer-számcím itt is?

Természetesen hallatszik a nagy brazil előd (Sepultura) hatása is, de szerencsére nemcsak a Cavalerák előtti tisztelettétel az egész lemez, amivel persze semmi baj nem lenne, ha csak az lenne, de vannak itt más ízek is. Feltűnik például nagyon sok alkalommal a Possessed-hatású ének („Rot in helllllll / Condemned by fire to rot in hell" – nem nagy költészet. de hatásos), itt még a szavak is Possessed-gyökerűek. Nemcsak ez, de a tempók és a zene megformálása is hasonlít a death metal előfutárára időnként. A kiabálós, utolsó szótagot kitartó kórusok crossover-beütést is mutatnak (például Cult of Death), amelyek miatt az S.O.D.-rokonság is kiemelhető. Ilyen szintű crossover thrash refréneket mostanában csak a Municipal Waste tudott írni a fénykorában (Hazardous Mutation és főként The Art Of Partying), később ők sem nagyon.

A Possessed-ének is ezen a lemezen lett a leghangsúlyosabb, de az említett Cult Of Deathben még arra is vetemednek, hogy többször is harangjáték színesítse a thrash/death riffeket. Talán ezért is, de ez a leghatásosabb szám innen. A Persecution Personalityben a Destruction örvénylő riffelése is felsejlik a sepulturás szavalásra, az Evil Order meg a stilisztikailag rokon Suicidal Angelsre emlékeztet, amikor még biztatóbb volt, amit a görög csapat művelt a korai dolgaikon (a sötét, Sepultura-eredetű, fenyegető riffelés nagyon hatásos itt is). A slayeresen, vészjóslóan építkező Chapel of the Sick is átvált persze klasszikus tuka-tuka csépelésbe később (jól kell érteni ezt is), de végeredményben ez is áll nekik a legjobban. A cím Morbid Angel-áthallása sem hiszem, hogy merő véletlen. Ahogy az sem az, hogy a Vengeance Storm is sepulturás riffre épül (a From The Past Comes The Stormsra utal helyenként), és a verzékben Max Cavalerára hasonlít a szövegmondás is leginkább. Ez a lemez másik legjobban felépített száma a Cult Of Death mellett.

Természetesen a dicső múltat és a műfaj aranykorát idéző elemekből akad máshol is, meg az említett számokban is található kikacsintás máshova, vagy legalábbis kihallható más is: különböző hangzású, de alapvető bandák keveréke jellemzi az összes tételt. A lényeg itt a több lábon álló hatások összeillesztése, és ezen csapatok legjobb elemeinek összegyúrása egy élvezetes keverékké. Az pedig sikerül. Bármilyen thrasher csak csettinthet egy ilyen szintézis hallatán, hiszen megidézik benne a fél színteret, ráadásul maradandó szerzemények formájában. Adja magát a szójáték is, de ha szereted az erőszakos thrasht, mindenképpen tegyél egy próbát. Főként vonzó, ha jó dalokkal megtöltve egy lemez, aminek a hossza is a hőskort idézi (nyolc szám 41 percben). A már nem is olyan fiatal (harmincasok végén, negyvenesek elején jár mindenki) csapat megéri az érdeklődést, főleg, mivel nagy hírverés nincs is körülöttük soha – akkor legalább mi tegyük meg, ami tőlünk telik. Ha nem feltétlenül az eredetiség a fő erény nálad, hanem az elhivatottság, a jó riffek és/vagy jó dalok, és szereted a klasszikus thrasht, akkor hajrá!