Shock!

Állítólag harminc év után, 2027-ben folytatódik az Alien-sztori a jelenleg hetvenhat éves Sigourney Weaverrel. Rajongóként ennek ugye örülnöm kellene, mégis ott motoszkál az elkerülhetetlen kérdés az agyamban: muszáj ezt még erőltetni? Szükség van-e újabb rókabőrt lehúzni a klasszikusokról? A színésznő sem mai csirke már, harminc év elteltével pedig a xenomorf mozgása sem lehet annyira fürge, mint süldő korában, s persze az sem kizárt, hogy manapság már szemüveget hord és ennyi idősen biztosan többet is nyáladzik...

S hogy ennek mi köze is van a Testamenthez? Talán csak annyi, hogy ez a jelenség a lassan nyugdíjas korba lépő zenekaroknál is egyre gyakrabban felüti a fejét, az örök vitatémával egyetemben, miszerint kell-e erőltetni a thrash metalt az ő korukban vagy sem. Ez utóbbi is olyan kényes téma, ami felett nem lehet egyértelműen egyik vagy másik verzió mellett kardoskodni. Egyeseknek jól áll, másoknál már ultragáz az unokák előtt, megereszkedett pocakkal, nagypapásan megőszült szakállal, lenyugodott, boldog életkörülmények között dühösen ordítozni és acsarkodni. Chuck Billyék is valahol ennek a határvonalnak a mezsgyéjén lavíroznak már, de ha mondjuk elvonatkoztatok az élő performanszoktól és szigorúan a friss Testament-korongra koncentrálok, a kétkedésem valahol mégis elveszíti a jelentőségét. A Para Bellumon ugyanis halvány jelét sem érzékelem a kiégésnek, netán idősödő lötyögésnek.

Vannak viszont szikrázó energiák, csúcspontok, fincsi riffek és szólók, illetve saját maguk munkásságához mérten is abszolút vállalható nóták. Nyilván egy, a Legacy-érát is számítva negyvenkét (!) éves zenekar tizennegyedik lemezét nem fogjuk megúszni töltelékek és önismétlések nélkül, mégsem érzek izzadságszagot és görcsös erőlködést a Para Bellum nótáinak hallgatása közben. A zenekar egyébként abban is nagyon jó, hogy a régi thrashbandák közül is elsőre felismerhető stílusjegyekkel rendelkezik, kevesen kotyvasztják olyan egyedi elemekkel a főztjüket, mint Eric Petersonék. Némi korábbi próbálkozást (The Ritual) vagy Alex Skolnick mellékprojektjeit leszámítva nem is nagyon kalandoztak el más zenei területekre, de hát nekik nem is állna jól a komfortzónából történő kikacsintgatás. Billy bömböljön, a többiek meg aprítsanak, nem?

Nem totojáznak már a kezdőhangokkal sem: a For The Love Of Painben olyan gyilok témával terelnek bele rögtön a mélyvízbe, hogy az embernek esélye se legyen kievickélni a thrash pusztító örvényéből. Az itt elszellentett black metalos hangulatcsírákért pedig még a plusz pont is jár, úgymint süvítő-károgó-suttogó vokálok és villámgyorsan eltekert, fagyosan elmorzsolt riffek. A klipesített slágernótával sem gurítanak gyengébben: jól is esik belekapaszkodni valamibe, miközben a Gene Hoglant váltó Chris Dovas és Steve DiGiorgio köré csoportosult kompánia széttrancsíroz minket az Infanticide A.I. gyomrozó kétlápgépeivel és csontdaráló riffjeivel. Ezzel az utóbbi idők egyik legfogósabb Testi-nótáját is sikerült leszállítaniuk. A Shadow People fortyogó témázgatásaiba már kicsit nehezebb kapaszkodni, ámde a málházós riffek és a feszültség itt is eladja a nótát. A vonósokkal megtámogatott Meant To Be ballada viszont szimplán csak jó, az ilyesmiben véleményem szerint soha nem volt kiemelkedő a csapat (nem is erőltették túl), azonban a kompozíció végén kibontakozó riff persze remek. Aztán a High Noon meg inkább valami olyasmi, amit még másnaposan is bármikor kiráznak magukból rutinból, de efféle tételek is mindig helyet kaptak a csapat műhelyében.

A Witch Huntot ezek után persze megint nagyon topra tették és telenyomták a Bay Area párás termőföldjein kitermelt kaliforniai vörösboros életnedvvel úgy, hogy a szomszédos próbateremben zúzó Exodus legénységének is nosztalgikus könny szökhetett a szemébe, amikor először szembesültek vele. Ez a bólogatós, moshpitbe való zúzalék jelenleg az egyik favoritom, az utolsó szóló alapjára fabrikált riff pedig talán a legjobb a teljes lemezen. Újkori Mercyful Fate-ihletettségű riffel és hangulattal indítják a Nature Of The Beastet is, ami alapból okot ad a vigyorgásra. No persze azért ha akarnának, sem tudnának olyan zseniálisan trükkös nótákat írni, mint Hank Shermannék a fénykorban, viszont Testament-mércével tulajdonképpen ez is nagyon rendben van. A Room 177 leginkább a power metalos oldalukat erősíti, a szóló is eléggé vadállatra sikeredett, a két levezető dal (Havana Syndrome, Para Bellum) pedig inkább a „csak a szokásos" jelleget hozza, azonban ilyen bikán megdörrentve itt sem lesz hiányérzete a hasonló zúzdákat nagykanállal faló thrashernek.

Hogy az elején feltett költői kérdést is megválaszoljam, miszerint kell-e még hatvan év környékén bohóckodni a thrash metállal... Nos, akik még mindig ilyen magas színvonalon tolják az ipart, azokra egyelőre nem fogok panaszkodni. Eric Petersonnak pedig óriási pacsi, ugyanis ismét szinte a teljes Para Bellum zenei anyaga hozzá kötődik, és ez a lemez lényegesen jobban sikerült most, mint az előző, öt évvel ezelőtti Titans Of Creation.