Sokszor mondjuk, hogy felesleges egy-két-három évente, de legalábbis az adott zenekar mércéjéhez mérve sűrűn kiadni lemezt, mert nem gyűlik össze annyi érdemi mondanivaló ilyen rövid idő alatt. Na de tizenkét évet várni egy friss anyagra, az már pont a mérleg másik oldala – persze csak akkor, ha az addigi lemezek tényleg rendben voltak, és jólesne további adag abból az esszenciából. Aztán amikor megjelenik a friss lemez, és az kompakt módon egyben van, feltolul a kérdés, hogy „na, de mégis mi tartott ennyi ideig?”. Hogy mi… család, gyerek, meg úgy az élet, instabil zenekari felállás, időhiány – majd egy soron következő interjúban mi is megkérdezzük, addig is fortyogjon a fém, amit tekervényes úton sikerült a Kohóba vezetni. Micsoda remek lemezcím és tematika a Kohó, nem is értem, hogy a tősgyökeres ózdi Oláh Zsoltinak a Kohó szomszédságában ez még hogy nem jutott eszébe, annyira adja magát pedig, de talán csak most értek össze pont úgy azok a szálak, ami miatt jó helyen és jó időben lehet alkalmazni a fémmegmunkálás fortélyait.
