Shock!

Ha visszatekintünk, ennyi év után jól láthatóak a Queensryche csúcs-, és mélypontjai, amelyek a karriert kísérték. A korai anyagok az Empire-rel bezárólag konszenzusos módon mindenki számára tökéletesek (hogy ezen belül ki hova súlyoz, egyéni már). Lekövethető a '90-es évek igazodási vágya/kényszere is, az alteres behatásokkal (Hear In The Now Frontier és Q2K), próbáltak trendik is lenni (Tribe), még időutazni is (Operation: Mindcrime II), és végül voltak tényleg gyengébb évek (American Soldier). Utána fonalat is vesztettek, ami a Geoff Tate-tel történt, méltatlanul kínos megnyilvánulásokkal tarkított szakításukban csúcsosodott ki. A Todd La Torre-korszak új fellendülést hozott, meggyőződésem szerint az akkori szétválás Tate-tel tulajdonképpen megmentette a kreatív ellentétek örvényében vergődő, belülről bomló zenekart. Az a törés életmentő volt a zenekar, vagy ha úgy tetszik, a Queensryche brand számára.

Todd személyében ráadásul egy olyan énekest állítottak csatasorba, aki méltó módon tudta mind a múltat felkarolni, mind jövőt adni. A Queensryche című album egyenesen üdítő volt annyi tévelygő év után, a Condition Hümant is vitte a lendület. A The Verdicten talán már érződött némi lapulás, „zavarosabb" összkép. Időközben a tagság is erodálódott, volt némi jövés-menés, ami sajnos Scott Rockenfield ideglenes (?) elvesztésével is járt, ezeket nem vesézném ki, az internet elég jól lekövette a történéseket. A lényeg, hogy a Digital Noise Alliance immár a La Torre-éra negyedik fejezete, a visszatérő Mike Stone-nal gitáron, és a Kamelotból ismerős Casey Grillóval a doboknál, utóbbi most debütál náluk.

Előrebocsátom, és ez a pontszámon is látszódhat, nekem ezzel az albummal sincs különösebb problémám. A 8 pont körül vívódva végül úgy döntöttem, gáláns leszek, már csak azért is, mert egy ponton szinte már bosszantó volt látni/olvasni, ahogy kieresztett karmokkal ugrottak neki sokan ennek a lemeznek a különböző beszámolókban/portálokon, mintha tényleg valami méltatlan fércmunkáról volna szó.

A nyitás kifejezetten ígéretes, az In Extremis olyan, mint egy klasszikus téma a '80-as évek késői időszakából, simán el tudnám képzelni a Mindcrime / Empire-érában. A Chapters és a Lost In Sorrow is hasonló visszacsatolásokkal bírnak, tulajdonképp kihasználják az érintett időszakot átható melankóliát. A hírek szerint Michael Wilton még a régi erősítőit is előbányászta, hogy ezáltal is megadja az anyagnak a kapcsolódási lehetőséget a zenekar múltjához. Ez valahol működött is, de egyes dalszerkezetek is hordoznak hatásokat erről a tengelyről. Wilton és Stone csiszolt, mégis visszafogott játéka is kellemes, La Torre úrról pedig továbbra is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Még a jelentéktelenebbnek tűnő dalokat is át tudja emelni a léc felett, miközben legalább annyira önmaga, mint amennyire tiszteleg Tate, valamint a zenekar múltja és hagyományai előtt. A Behind The Wall is a lemez kiemelendő pontjai közé tartozik, itt szinte már játszik a hangjával, és ha nem is líra, az érzelmesebb téma erre bőven ad neki teret is. A Nocturnal Lights is az erősebb pillanatok közé sorolható. Stone kémiája Wiltonnal tagadhatatlanul működőképes.

A gond, hogy az album második felében már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet, több a laposabb, kevésbé kiemelkedő pillanat, ami árnyalja azért mindezt. Innen talán a Forest méltó említésre a maga kis habkönnyű, szinte Steven Wilson világát idéző pszichedelikus finomságával, vagy a végére tartalékolt Tormentum, egy sötét hangulatú, néhol szinte Dream Theater-ízekkel operáló dal, ahol egy-egy pillanatban szinte elvesznek a komplex progresszív metál világában. Ez mondjuk aligha kiszámítható tőlük, legalábbis szerintem. Sajnos valahogy mégsem tízpontos, olyan, mint amikor várja az ember a dal „nagy pillanatát", ami aztán a maga kiteljesedésében csak nem érkezik. Az unalomig lerágott csont Billy Idol-féle Rebel Yell feldolgozásánál meg ténylegesen megrogytam egy pillanatra, mert hát tényleg, minek? Full felesleges. Bónuszdal, rajta van a lemezen, plusz tételként feltüntetve, de ezzel együtt sem tudom, mire gondolt a költő, mert az alaplemez hangulatába egész egyszerűen sehogy nem illik. Esetleg egy Born To Be Wild jöhetett volna még, ha már elcsépelt és közegidegen dolgot akarunk...

Ezzel együtt számomra öröm, hogy lassan tíz éve a kiegyensúlyozottság leginkább a szó, amivel a zenekart, mint zenei entitást jellemezni lehet. Az, hogy egykori fényükhöz képest ma már kevésbé tündökölnek, hidegen hagy, ha a lemez szórakoztat, elégedett vagyok. Nyilván túloznék, ha azt írnám, új klasszikus született, ezt magam sem gondolom, ezzel együtt a La Torre-korszakos „visszatérés" óta az én megítélésem szerint rossz lemezük nem készült, és ez sem az. A Digital Noise Alliance-nek is bőven több az értéke, mint a hibája.