Shock!

A járvány közepette eléggé elsikkadt az előző Lamb Of God-lemez, pedig minden volt a richmondiak pályáján, csak jelentéktelen nem. Elvégre öt év albumínség után tértek vele vissza, ráadásul egy rendkívül fontos alapember nélkül... Ilyen körülmények között alapvetően két, szögegyenest ellentétes út közül szoktak választani a zenekarok: valami radikálisat lépnek, vagy megmaradnak a biztonsági játéknál. Randy Blythe-ék az utóbbit választották, el is tudtam fogadni ezt, de az elmúlt két évben sem változott sokat a véleményem a 2020-as albumról: korrekt, alapjáratos cucc volt a megszokott stílusban, de szemernyivel sem több.

Az Omens esetében hajszálnyival talán karakteresebb, masszívabb dalokat rejtő albumról beszélünk, de érdekes, mennyire nem akaródzott most sem eltérniük a bevált recepttől. Pedig a Resolutionre fokozatosan egyre inkább felbátorodott, majd a VII: Sturm Und Drangon a horizontot már nyíltan tovább tágító bandának alapvetően tök jól állt a változatosabb, néhol dallamosabb megközelítés – na, hát ehhez képest ez most megint egy egyenes vonalú, direkt, fejleszaggató-bélkitépő groove/thrash-album. Néhol persze akadnak kisebb színesítések, de senkit se tévesszen meg, hogy Randy mindjárt a nyitó Nevermore-ban is énekel egy kicsit, vagy hogy a második Vanishingben egy szinte heavy metalos riff is felbukkan a nagy szögelés közepette. Az új lemez összességében megmarad a nullás évtizedben már belakott, az imént említett albumokhoz képest szűkebb keretek között.

Nézőpont kérdése persze, baj-e ez vagy sem. Mivel az album a fentiekkel együtt is megbízható, erőteljes és gyalul, a magam részéről hajlok rá, hogy nem. A Lamb Of God is régi banda már, nyilvánvalóan maguk mögött hagyták a legjobb, legkreatívabb éveiket, alighanem a karrierjük zenitjét is. Szóval érdemes inkább úgy tekinteni az előző albumra és az Omensre – meg vélhetően majd a későbbi anyagaikra is –, mint mondjuk a korábbi generáció képviselői közül egy-egy új Overkill- vagy Testament-műre. Hozzák a szokásosat, néha erőteljesebb a végeredmény, néha csak megbízhatóan jó, hangulatilag minden albumban megvannak a nüansznyi eltérések, de ezek hosszabb távon már inkább csak a fanatikusoknak tűnnek fel, a külső szemlélőnek épp olyan az aktuális dolgozat, mint a többi.

A doboscsere egyébként alakított valamennyit a bandán, nekem itt-ott azért hiányzik Chris Adler, bár természetesen Art Cruz is mindent megtesz, hogy belenőjön elődje kabátjába. Nehezen megfogható a differencia, de talán az a bizonyos védjegyszerű, groove-os él szorult kissé háttérbe, ami amúgy nagyban hozzájárult a Lamb Of God felemelkedéséhez. Cruz is baromi intenzív meg technikás, témái is szépen kidolgozottak, de valamivel vonalasabban, katonásabban üt, mint a néhol még a legkegyetlenebb tika-tikákba is szinte táncos húzást csempésző Adler. Ugyanakkor ez sem olyasmi, ami kocahallgatóknak fülbeötlő lenne. Nekem is csak azért tűnik fel, mert tíz-tizenöt éve tényleg rengeteget hallgattam a zenekart, és érzés szintjén bennem van, hogy igen, végül is ma is ugyanolyanok, de azért mégsem teljesen. A lényeg ellenben tényleg nem változott, a stílus adott, Mark Morton és Willie Adler jellegzetes, Slayerből, Panterából, Megadethből gyúrt, de már a kezdet kezdetén is sajátossá formált riffelésétől kezdve Randy kíméletlen bömbölésén át az okosan felépített dalokig. A Josh Wilbur-féle hangzás is a megszokott úthengerszerű, sűrű, mégis tiszta durvulat.

Akárcsak a legutóbbi lemeznél, nagyon direkt slágereket, jövendőbeli nagy himnuszokat, új Rednecket, Walk With Me In Hellt, Broken Handset, Overlordot nehezen tudnék kiemelni. Inkább egységesen erős a cucc, tehát szerencsére lefelé sincsenek különösebb kilengések. Az említett Nevemore-t, a kicsit crossoveres húzású Ditchet, a talán legfogósabb címadót, netán a borult, éjsötéten elvadult Gomorrah-t azért megemlítem, jelen fázisban ezeket érzem a legmasszívabbaknak. A nyugis nyitásból kibontakozó, filmzenésen atmoszférikus színesítéseivel egészen monumentálissá varázsolt September Songot csak azért nem sorolom melléjük, mert egy-másfél percet még célzottan epikus jellege mellett is nyugodtan lecsippenthettek volna belőle.

Jól hallgatható, kerekre formált Lamb Of God-lemez az Omens, nem lehet belekötni, de be kell látni, hogy itt is elértünk abba a karrierszakaszba, amikor már nem nekik járnak a szuperlatívuszok.