Shock!

Elképesztő, hogy mekkora utat járt be létezésének első tíz éve alatt máris a Platon Karataev, miközben a hálószoba-hangulatú indie-től eljutottak odáig, hogy önállóan is minden további nélkül bevállaljanak egy Budapest Parkot. Persze benne van ebben az is, hogy a zenekar nagyon meg szerette volna adni a módját a tizedik születésnap megünneplésének, és erre kétségkívül a szabad ég alatt, egy ekkora „vásznon" nyílik a legjobb lehetőség. Sokkal több is volt ez a fellépés egy szimpla koncertnél, azzal sem esek túlzásba, ha egyfajta színházi előadásról beszélek, igen aktív és felettébb színvonalas vendégjárással karöltve. Nekünk pedig csak annyi volt a dolgunk, hogy élvezzük az estét.

A Platon egyébként messze nem újonc a Parkban, én is többször láthattam már őket itt, először a Thy Catafalque-kal közös koncertjükön, aztán tavaly a VHK 50-en is, ennélfogva joggal mondhatom, hogy az idei esemény egészen más súlycsoportot képviselt, mint a korábbiak. Ugyanez a szintlépés egyébként elmondható magáról a helyről is, amelyet én korábban inkább kerülni igyekeztem, de az utóbbi pár év koncertjein azt vettem észre magamon, hogy egyre szívesebben járok ide. Sokat javult a Park alapvető hangulata, a színpadtechnika, a hangzásra sem igazán lehet panasz, és – ami nálam mindenkor az egyik legsarkalatosabb pont volt – ma már nagyon nehéz úgy helyezkedni, hogy ne legyen kiváló rálátásod a színpadi történésekre. Több kamera és drón is veszi a megmozdulásokat, ezek képét élőben kivetítőre is rakják, ami határozottan elkényeztet a magam apró termetével.

Mindez már csak azért sem sokadrangú szempont, mert szerencsére kimondottan sokan összegyűltünk, ami egyszerre szívmelengető érzés, másrészt némi előzetes aggodalomra azért okot ad. A 2024-es Ákos-koncertről ismerős, lámpatartóként funkcionáló ipari robotkarok küzdőtéren való idei elhelyezésének okára mondjuk nem jöttem rá, szép nagy területet elfoglaltak a placcon ezek az objektumok, cserébe viszont remekül be lehetett állni mögéjük, így biztosítva, hogy az ilyenkor menetrendszerűen megjelenő NBA-kosarasok ne furakodjanak közvetlenül eléd, a kilátásba ugyanis a karok nem zavartak be. Ültetés hiányában is színházi érzetet adott tehát a dolog a 180 fokos látószöggel, a hatalmas LED-fallal és azzal az előre megszellőztetett információval, hogy a koncertet a régi bajtárs, Vecsei H. Miklós „rendezi" majd, az idézőjelet akár meg is spórolva.

A fellépés gerincét tekintve ez azért alapvetően egy klasszikus Platon-koncert volt, fókuszban az utóbbi két közönségkedvenc, magyar nyelvű album dalaival. A többszintes kialakítású színpadon a rendező mindehhez egy olyan ívet rajzolt, hogy mindig legyen mit nézni, ami miatt ezúttal a Gergőéknél amúgy sem nélkülözhetetlen felkonfok is teljes egészében elmaradtak. No meg alig akadt olyan dal, amit ténylegesen négyesben adtak volna elő, a teljesség igénye nélkül vendégeskedett odafent 6363, a Csaknekedkislány, Henri Gonzo, Kollár-Klemencz László, Lovász Irén, Nóvé Soma, a StEfrem, Süveg Márk Saiid, Szabó Benedek, valamint Vecsei H. Miklós saját formációja, a QJÚB is – és mindenki jó okkal volt itt. Rajtuk kívül két előadót azért emelnék ki, mert Takács Dorina Дeva énekével az Ezen a hegyen megrendítően szép, a Kaláka felbukkanása (Valaki jár a fák hegyén) pedig egyszerre óriási és óriásian cuki volt.

A záró etapban a QJÚB húzott nagyon emlékezeteset, Paczári Viktor egyenesen vonóval esett neki a basszusgitárnak, és ebből ráadásul nem egy értelmezhetetlen kakofónia, hanem valódi katarzis kerekedett. A bő másfél órás szettbe majdnem minden belefért a Partért kiáltóról és a Napkötözőről, az Atomsról szokás szerint az Ocean maradt csak hírmondónak, és ezek a dalok bizony egytől egyig zseniálisak, ahogy azt el is meséltük már róluk. Dobos Emőke animált grafikáit a háttérben végre nem napfénynél kellett megcsodálni, és mindezzel együtt a csapat sikerrel teremtette meg eggyel nagyobb léptékben ugyanazt az audiovizuális egységet, amit múlt ősszel az Akváriumban is olyan sikeresen nyújtott át. Tíz év alkotói korszakát átfogó koncertet kívánt összehozni a Platon Karataev, olyan barátokkal együtt, akik így-úgy társaik voltak ebben az eseménydús évtizedben – és ennél még sokkal többet is sikerült adni.

Nagyon magasra került a léc az év hátralévő fellépései számára, hogy ez a nyárhívó előadást felül tudják majd múlni az esztendő majdani összegzésekor.

Fotók: Nagy Marci