Vannak dolgok, amelyektől nemcsak egyszerűen frászt kapok, hanem olykor még életre szóló sérüléseket is képes vagyok begyűjteni. Ilyen például Axel Rudi Pell szúnyogvibrátója, illetve azoknak a fiatal popénekesnőknek (és fiúknak) a hangszíne, akik abban a bizonyos trendi, nyafogós, affektálós, modoros, „kinemállhatom" stílusban cifrázzák a melódiáikat. Ezek nálam felérnek egy altatás nélküli agyműtét élvezeti értékével, s akkor még a német nyelvet nem is említettem, ami szintén olyan hatást gyakorol rám, ha bárhol, bármilyen formában meghallom, hogy megcsavarodik tőle a gerincem. Örök hálát adok az égnek, hogy a germán illetőségű Vanden Plas nem az anyanyelvét választotta dalaik interpretálására. Mennyivel jobb ez a történet így, angolul, nem?






























