Shock!

december 03.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ozzy Osbourne: Patient Number 9

ozzyosbourne_cÉdes drága Ozzy bácsi, pár éve nemhogy az előző (egyébként kiváló) lemez elkészítését nem néztük ki belőled (bocsi), de, hogy ennyire gyorsan még egy lemez kiszakadt (kipréselték) onnan, ahonnan az is jött, na, azt végképp senki nem gondolta volna. Szívszorító látni, mennyire nem vagy már önmagad fizikailag, de nagyon küzdesz és még mindig az éltet, hogy színpadon lehetsz/leszel és a mikrofonállványba támaszkodva megmutatod magad. Mert nagyon mást ne reméljünk, az ének nyilvánvalóan playback lesz, a rohangálás, az ide-oda totyogás a múlté, ahogy vödörből locsolást se várjon senki. Valójában mindenki azt reméli, hogy nem fogsz összeesni az orrunk előtt – persze ha tényleg megvalósul bármiféle turné, én őszintén szeretném, hogy tényleg legyen, és jó lenne látni, még ha összevissza remegsz is.

megjelenés:
2022
kiadó:
Epic
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 87 Szavazat )

2022-ben megérkezett, amire tényleg nem számítottunk két éve: elkészült egy új Ozzy Osbourne-lemez. Ozzyt szó szerint a színpad élteti és tartja életben, az a tudat, hogy a sok viszontagság után hamarosan kimehet a fények oltárára, bolondozhat nekünk, ADHAT nekünk. Mindazonáltal kimondottan szívszorító a Sötétség Hercegét ilyen állapotban látni, a mostanában egyre több videóinterjún megszakad a szív, és hát így színpadra menni… érzésem szerint egy rajongó sem szeretne szánakozni rajta… Ha értitek, mire gondolok. Viszont azt sem gondolom, hogy a sokak szerint őrülten gonosz és pénzhajhász Sharon lökdösi ki Ozzyt a színpadra, hogy még több botoxot tudjon az arcába fecskendezni, szerintem pont ő lehet a legpontosabban tisztában azzal, hogy ha elvágja Ozzytól a színpadot és az élő fellépés reményét, akkor TÉNYLEG a nem várt vég közelébe tolja az urát. Mit lehet ilyenkor tenni? Csakis egyvalamit: megpróbálni.

A Patient Number 9 elkészítéséhez ugyanúgy Andrew Wattot kérték fel, mint az Ordinary Manhez, meg persze egy rakás másik híres zenészbarátot. Chad Smithet és Duff McKagant például újra üdvözölhetjük, és ugyan nincs most se Elton John, de Post Malone sem, utóbbit szerintem senki sem bánja, viszont jött Tony Iommi és Zakk Wylde, Robert Trujillo, na meg szegény Taylor Hawkins is. Többek között. Továbbá biztos, hogy létezik már valamiféle Ozzy-énekgenerátor, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bármiféle épkézláb, használható énektémát képes legyen felénekelni csak úgy csípőből. Persze most is nagyon hallatszik, hogy mennyire kisimították, átrendezgették a hangokat (ahogy a korábbi lemezeken is), de talán itt még jobban, mindezek ellenére sokszor hihetőbbnek tűnik a végeredmény, pont úgy, amire nem számítanál. Tizenkét dal került az új albumra, meg egy kis levezetés, ami soknak tűnhet, de ha meghallgatod egyszer, meg utána sokszor, rájössz, hogy nincs köztük töltelék, mindennek helye, oka van. És ez így van jól.

A nyitó, címadó, és beharangozó Patient Number 9 a lemez egyik húzódala, nem tudok belekötni semmilyen szempontból és teljesen érthető, miért ezt választották indításnak. A szerzőgárda combos, bár nyilván Ozzy neve akkor is ott szerepelne mindenhol, ha tényleg csak a hangját adta volna a stúdióban a dalokhoz. Gitáron Jeff Beck vendégeskedik itt, jellegzetes bluesrockos szólóval. Az énekdallam, de főleg a refrén előrevetíti az egész lemez hangulati ívét: szerfelett szívszorító, legalábbis én mindig összefacsarodom tőle. Az Immortalban a Pearl Jamből Mike McCready vendégszerepel, a dal lendületesebb rocknóta, bőgőn Duff játszik, a refrén szokásos Ozzy, a régebbi időket idézve. Harmadikként beszánt az ősrockos riffelésű Parasite, amiben végre felbukkan a régi bajtárs, Zakk Wylde. Soundja visszafogottabb, mint amire gondolnál, elsőre nem is rá tippeltem a riffeknél, Ozzynál pedig jobban lehet érzékelni a „segítséget”, konkrétan végig olyan, mintha egy Ozzy-szoftver énekelte volna fel, ilyen refrénes témák rég nem szakadnak már ki belőle sajnos. Feltehető újra az a kérdés, hogy a végső produktum érdekében megengedett-e ennyire durva belenyúlás, de ezt a kérdést nyitva is hagyom, egyelőre én sem jutottam saját magammal egyezségre.

A Planet Caravant idézőn induló No Escape From Nowban nem meglepő módon Tony Iommi játszik, bár az ő hangzása is visszafogottabb, kevésbé iommisan markáns, mint várnánk. A majd hét percre nyúló szövevényes szerzemény a korabeli sabbathos hangulatot hozza vissza, modern köntösben, abszolút tízpontos darab. A dobokon még szegény Taylor Hawkins játszott, amihez nem nagyon lehet mit hozzátenni se írásban, se szóban, talán csak annyit, hogy wardabb Wardnál. A szívszorító szöveg vélhetően Ozzy saját állapotát írja le, énektémailag meg fogalmam sincs, hogy hozták ki belőle, de itt több eredeti Ozzyt hallok, odarakta magát a vén csibész. A líraibban induló, majd a refrénnél lendületet kapó One Of Those Daysben ismét egy legenda érkezett vendégnek, Eric Clapton jellegzetes futamait hallhatjuk, a dal slágeres, noha megszólalásában ez is jóval visszafogottabb annál, mint amire élőben a számot predesztinálták. Bár az is lehet, hogy Clapton jellegzetes tiszta, fenderes hangzása mellé nem akartak túlmetálosított riffelést.

A lemez feléhez közeledve az A Thousand Shades ismét Jeff Becket hívja versenyre, a szívbemarkoló, nagyívű dallamvezetés a régi idők slágerlistáit idézi, a merengős szöveg is a melankolikus oldalt erősíti, talán már nem lep meg senkit, hogy ez is egyfajta zenei búcsúzkodás, akármilyen rossz ezt leírni-kimondani, noha itt is kirívóan hallani a műozzys hangokat. A merengős/rockos oldalt erősíti a következő, zakkes dal is, a Mr. Darkness, ahol ismét Hawkins kiváló dobolását hallhatjuk. Szintén Zakk Wylde-dal készült a Nothing Feels Right, ahol a Jane's Addictionből ismert Chris Chaney a segéddalszerző és basszusgitáros. Egyébként elképesztően kiugranak produkciós szempontból ezek a slágergyárosok által kreált dalok, ez is százezer pontos, sikerlistás darab, ahol teljesen mindegy (lenne), hogy Ozzy énekelte fel, vagy egy aktuális popelőadó, ugyanúgy tarolna – bár utóbbi esetben nyilván a listákon nagyobbat. Persze Ozzy miatt ez ozzys, remek a refrén, a szöveg és a gitárszóló (Zakk nagyot megy!) szívszorító ismét, de ez egy ilyen lemez. És ne feledjem: Chad Smith is kiugróan remekel itt (is).

A következő, Evil Shuffle-ről először azt hittem, ismét Iommi-téma, de nem, Zakk gitározik itt is. A vintage-hangulatú rockdal a lendületesebb témák közé illeszthető, abszolút koncertkompatibilis. Ezután a Degradation Rules viszont már tényleg Tonyval készült, illetve ahogy megdörren, az szó szerint maga a BLACK SABBATH (még ha más dobol és más basszusozik itt), és ne feledjük: még a szájharmonikát is megszólaltatta Ozzy. A gitár is morózusabb, teltebb, és itt meg Chad wardabb Wardnál. Ellenben a szöveget nem tudom mire vélni, semennyire nem illik a zenéhez és ezekhez a hetvenes öregemberekhez ez a pikáns, a tinédzserkort idéző pár sor. Ahogy a tizenegyes Dead And Gone ahogy elindul a csattogó basszussal, majd megszólal Zakk Wylde millió közül is felismerhető dzsadzsadzsadzsa riffje, libabőr lesz rajtad azonnal. Klasszikus indítás, kicsit a szenzációs No More Tears-korszakot is megidézi, noha itt is besegített egy neves slágergyáros, Ali Tamposi. De teljesen mindegy, kié az érdem, tízpontos darab, szinte elfelejted, hogy 2022-t írunk, és nem mondjuk 1995-öt. Persze halkan hozzáteszem, hogy a gitárhangzást szívem szerint jóval pőrébbre, erőteljesebbre vettem volna, de hát ezt nem így álmodták meg a készítők, aminek nyilván megvan az oka. A két záró tétel, a God Only Knows és a Darkside Blues a klasszikus régebbi Ozzy-vonalat viszi tovább. Előbbiben Josh Homme is betársult Zakk mellé, és Taylor Hawkins dobol még, utóbbi meg egy lemezzáró bluesos, slide-gitáros, szájharmonikás levezetés. Szövegileg megint szívbemarkoló témákat írtak (jó kérdés, ki segít be ebben Ozzynak), a God Only Knows különösen szomorú.

Nem nagy meglepetés, hogy Andrew Watt játszik még gitáron az összes dalban, Robert Trujillo szintén majdnem mindenütt basszusgitározik, nyilván örömzenélés lehetett nekik mindez. A három jelzett dal kivételével a teljes lemezt feldoboló Chad is remekül belesimul mindenhova, de hát zseniális zenész ő is, ez nem kérdés. A lemezen uralkodó vintage rock gitárhangzás nyilvánvalóan jól átgondolt folyamat végterméke, és lehet ugyan vitatkozni azon, hogy jobb lett volna valami fémesebb sound, de nem vitatható, hogy jól szól minden: levegős, nem brummogós, de nem is grandiózus, de talán egy kicsit fátyolos. Néhány előző lemezhez képest sokkal organikusabbak az Ozzy énekhangján eszközölt téma- és dallamjavítások, olykor azt is elhiszem, hogy tényleg így énekelte fel, bár persze előfordul, amikor az előretolt ének miatt jobban kiugrik a műanyag íz. Hozzáteszem, a minden eddiginél jobban az előtérbe kevert énekhang is egyfajta direkt tiszteletadás lehet Ozzy felé – legalábbis én így képzelem.

Ha azt nézzük, kik a dalszerzők, akkor nincs kérdés, hogy patikamérlegen kiszámított minden, másrészt nem lehet hibázni egy ilyen lemeznél, egyszerűen nincs benne semmilyen forgatókönyvben, hogy Ozzy Osbourne dalai bármilyen (dalszerzési, produkciós) szempontból rosszak legyenek. Ráadásul ez a lemez nem olyan, mint amit egy hetvenpár éves Parkinsontól, meg ki tudja még, mitől gyötört idősödő test készített, annál sokkal frissebb, élettelibb minden szempontból. Tényleg le a kalappal, hogy ezt elkészítették, persze a legutolsó lépcsőfok maga Ozzy, de ugye érte és róla szól az egész, előtte tiszteleg az itt részt vevő összes zenész – és ne feledjük a háttérembereket sem, a hangmérnököt, producert, bárkit, aki hozzátett valamit ahhoz, hogy mindez elkészüljön. Ahogy az előző lemezért is tudtam rajongani, így ezért is tudok, és nem kérdés, hogy számomra maximális a pontszám.

Ez nem metál, nem hard rock, ez a műfaj maga Ozzy Osbourne. Tizenhárom tétel, egy zenei ajándék, amellyel-amelyben a főhős harcol a saját, öregedő, egyre nehezebben működő testével és elméjével, hogy egy kicsit visszahozza nekünk azt a korszakot, amikor tündöklő, nagybetűs Rocksztár volt. Az igazak egyike.

 

Hozzászólások 

 
#40 GTJV82 2022-10-05 13:50
Idézet - Equinox:
AMúgy hogy ne csak köpködés legyen itt: nagyon tetszik a lemez, a digitális hangzással együtt is. MIntha egy újkori Rob Zombie-t hallgatnék kb, és nagyon hallgattatja magát.


Na nekem pont ez a bajom vele: műanyag, khm, japán dobosra emlékeztető doubsound, erőtlen gitárok. Cserébe hangos basszus és totál szoftver Ozzy ének (sajnos, tudjuk ezt mind) nyakon öntve mindenféle effekt-halmazzal.
Imádom az öreget, de nekem ez nem kicsit "átverős" így egyben.
Idézet
 
 
#39 Equinox 2022-10-02 12:29
AMúgy hogy ne csak köpködés legyen itt: nagyon tetszik a lemez, a digitális hangzással együtt is. MIntha egy újkori Rob Zombie-t hallgatnék kb, és nagyon hallgattatja magát.
Idézet
 
 
#38 Brenda 2022-10-01 16:00
Úristen, tényleg akkora seggek vagytok, hogy napok óta a 10 ponton rugóztok? Cselő vagy Lénárd Laci talán 2 évente adott 10 pontokat? Lószart, havonta többet is szórták, és nagyon jól tették. Röhej, hogy egyesek szerint csak a klasszikushock rovatban szereplő lemezeknek jár a maximális pontszám
Idézet
 
 
#37 cifrakdaniel 2022-09-30 09:24
Idézet - Equinox:
Ez egy JÓ Ozzy album. Nadekérem. Hol van itt a kritikai érzék minimális tiszteletben tartása, ha ennyire ok nélkül rajongjuk el? [...]
Mindig, mindenkinek bizonyítani kell, mert aki nem teljesít, azt egy ideális vilgában a közönség megbünteti. Értem én, hogy mire jár a 10-es, de akkor mindenre röpködhetne a 10-es, ha megtaláljuk a csapatért rajongó cikkírót a stábban.



Szerintem minden lemezt adott kontextusban kell nézni. Itt az öreg, 50+ éve a pályán, nem egy örök klasszikus lemezzel a háta mögött. A fizikai állapotáról most ne is beszéljünk. Összehoznak egy lemezt, ami egyrészt tele van apró kikacsintásokka l Ozzy korábbi munkáira, másrészt Wattnak a mainstream popban való kalandozásai miatt van egy olyan dalszerzői/zenei látásmódja, amit sikeresen vegyített Ozzy világával felfrissítve azt. A végeredmény meg egy dögös, fogós dallamokkal és nagy ívű refrénekkel teletűzdelt lemez. Én ennél többet nem hiszem, hogy kaphatnék egy minden szempontból az út végén járó zenésztől. Hogy ez most 10 pont vagy 9 vagy 8 az meg szubjektív. Szerencsére nem vagyunk egyformák. Nálam is változik a lemez a hangulatomtól függően. Ja és nem
tartom magam Ozzy rajongónak. Szerintem a BS - 13 is simán 10-es lemez a maga kontextusában. De ugyanezt gondolom más dínókról is.
Idézet
 
 
#36 Draveczki-Ury Ádám 2022-09-30 03:23
Idézet - Charlie Firpo:
Elárulná egy illetékes, hogy egy, már megjelent kommentet miért kell utólag törölni, főleg, hogy semmi sértő és személyeskedő megjegyzés nem volt benne?

Semmi gond nem volt a kommenteddel, egyszerűen elment egy olyan irányba a vita, aminek semmi köze nem volt Ozzyhoz vagy a cikkhez, hanem tök másról szóló, pitiáner személyeskedésb e fulladt. Saját kommentemet is töröltem, mert a thread azon részéhez tartozott, akárcsak a tiéd, ennyi.
Idézet
 
 
#35 Valentin Szilvia 2022-09-29 23:08
Idézet - Equinox:
Ez egy JÓ Ozzy album. Nadekérem. Hol van itt a kritikai érzék minimális tiszteletben tartása, ha ennyire ok nélkül rajongjuk el?

Nem vezet ez jóra szerintem. És a többi 30 komment is ugyanezt mondja.

Mondom, tök jó a lemez, de ... az ilyen mértékű rajongás szerintem ciki. Ez van.

Sosem értettem egyet azzal a "haddmerjóaz" érvelésse, hogy "nekik már semmit nem kell bizonytani." Dehogynem. Mindig, mindenkinek bizonyítani kell, mert aki nem teljesít, azt egy ideális vilgában a közönség megbünteti. Értem én, hogy mire jár a 10-es, de akkor mindenre röpködhetne a 10-es, ha megtaláljuk a csapatért rajongó cikkírót a stábban. Ha valakiért meg nem rajong senki a stábból, marad a reális 9-es a mesterműveire is. Nemcsak a ponttal, hanem magával a cikkel is van van.


SZERINTEM tök jó ez a lemez, és nekem TÉNYLEG nagyon tetszik. Még a Megára sem adtam 10 pontot, pedig Mustaine-ért sokkal jobban rajongok, mint Ozzyért.
Idézet
 
 
#34 Earl 2022-09-29 22:33
Idézet - Charlie Firpo:
Elárulná egy illetékes, hogy egy, már megjelent kommentet miért kell utólag törölni, főleg, hogy semmi sértő és személyeskedő megjegyzés nem volt benne?


Vissza kell olvasni, megtalálod a választ.
Idézet
 
 
#33 Equinox 2022-09-29 21:43
Ez egy JÓ Ozzy album. Nadekérem. Hol van itt a kritikai érzék minimális tiszteletben tartása, ha ennyire ok nélkül rajongjuk el?

Nem vezet ez jóra szerintem. És a többi 30 komment is ugyanezt mondja.

Mondom, tök jó a lemez, de ... az ilyen mértékű rajongás szerintem ciki. Ez van.

Sosem értettem egyet azzal a "haddmerjóaz" érvelésse, hogy "nekik már semmit nem kell bizonytani." Dehogynem. Mindig, mindenkinek bizonyítani kell, mert aki nem teljesít, azt egy ideális vilgában a közönség megbünteti. Értem én, hogy mire jár a 10-es, de akkor mindenre röpködhetne a 10-es, ha megtaláljuk a csapatért rajongó cikkírót a stábban. Ha valakiért meg nem rajong senki a stábból, marad a reális 9-es a mesterműveire is. Nemcsak a ponttal, hanem magával a cikkel is van van.
Idézet
 
 
#32 Charlie Firpo 2022-09-29 16:13
Elárulná egy illetékes, hogy egy, már megjelent kommentet miért kell utólag törölni, főleg, hogy semmi sértő és személyeskedő megjegyzés nem volt benne?
Idézet
 
 
#31 janomano 2022-09-29 13:50
Idézet - Nornagest:
Azért ez hihetetlen hogy senkinek se esik le, és konkrétan a szátokba kell rágni: a maximális pontszám itt egy tisztelgés, egy tiszteletadás. Ha Lemmy még élne és lemezt adna ki, neki is járna a 10 pont, már csak a puszta tényért is.
be hol á
De leesett, csak míg pl.Anselmo úgy nagy àltalànossàgban simàn megkapja, hogy nincs màr semmi hangja, és ugyanez a Lemmynél is megvolt a vége felé, itt annak ellenére hogy említi, valahogy nem okoz problémàt, hogy nem teljesen okés, a konklúziónàl àtlép rajta, ami nem a zeneanyag korrekt értékelésének az ismérve, ami tt a Shockon nekem màr jó ideje alapnak tűnt, az itt megbicsaklik. A Megadeth és a Machine Head cikkek nem voltak eltúlozva ez viszont igen, csak azért mert valamely előadó kedvesebb a szívnek nem biztos hogy jól veszi ki magàt ha túlrajongjuk az egyébként bőven vitatható műveiket. Persze Ozzynàl akàr meg is bocsàjthátjuk, ha meg akarjuk, én speciel nem, mert hiàba van màr a következő koncertekre két vàrosba is jegyem, ezt a lemezt többször nem fogom elővenni. (Az a mondat ami meg a nagybetűs Black Sabbath gyanànt említi a Degradation Rules c. számot, akkora trigger, hogy azt csak csúnya szavakkal tudnàm illetni, odateszi, a War pigs, az Into the void, a Children of the grave, Snowblind mellé, ezt a szàmot, na ne màr.)
Idézet
 
 
#30 GTJV82 2022-09-29 12:51
Idézet - Levus:
Kicsit öreges, de jól szól és vannak rajta jó dolgok. Nem lesz klasszikus de egynek jó.


Hát amint írtam nekem meg pont a hangzással van bajom.
Annyira műanyag, steril.... főleg a dob.
Idézet
 
 
#29 Levus 2022-09-29 08:54
Kicsit öreges, de jól szól és vannak rajta jó dolgok. Nem lesz klasszikus de egynek jó.
Idézet
 
 
#28 Xanadu 2022-09-28 21:05
OFF

Mivel fogalmam sincs, hol tegyem fel ezt a rendkívül nem idevágó kérdést, csak beszúrom ide, ha már pörög a kommentfal.

Szóval: a stábban van olyan, aki prózaírással is próbálkozott már? Tényleg érdekel, mert mindig is kíváncsi voltam, hogy egy zenei újságíró mennyire tud/akar elkalandozni más irányokba. Köszi, ha adtok némi publikus infót. ;)
Idézet
 
 
#27 Rusvay Balázs 2022-09-28 20:46
Szerintem kár még temetni Ozzyt. A dalok szövegvilága elég régóta búcsúzós, létösszegzős már..Egyiket sem ő írta. Természetesen ki lett polírozva az ének. És csúcsprodukció minden szempontból. De nem fogom szégyellni soha, hogy nekem ez mocskosul tetszik. A Mr Darkness pedig igenis visszahozza azt a megfogalmazhata tlan valamit, amiért szaros kölyökként megszerettem őt kurva sok évvel ezelőtt.
Idézet
 
 
#26 queensryche999 2022-09-28 19:09
[quote name="Nornagest"]Azért ez hihetetlen hogy senkinek se esik le, és konkrétan a szátokba kell rágni: a maximális pontszám itt egy tisztelgés, egy tiszteletadás./quote]

Naaa, ne végy mindenkit egy kalap alá. :P
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.