Shock!

december 05.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Five Finger Death Punch: AfterLife

ffdp_cMenetrendszerűen érkezett augusztusban az új Five Finger Death Punch, menetrendszerűen elhangzott előtte a nyilatkozatokban, hogy különlegesebb, változatosabb és újszerűbb, mint elődei, de aztán persze menetrendszerűen illeszkedik a másfél évtizede megkezdett sor végére. Nem panaszképpen mondom ezt, az eddigiek alapján nem számítottam másra, meg hát valljuk be, egy ilyen tudatosan építkező, immáron nemcsak a tengerentúlon, hanem Európában is arénaszinten mozgó csapatnál az lenne fura, ha változtatnának a működőképes recepten. Ugyanakkor ezúttal határozottan érzékelhető némi elmozdulás a megszokott keretrendszeren belül, és elég jól működik is.

Az AfterLife persze így is száz százalék Five Finger Death Punch a megszokott stílusban, és kész, de összességében mégsem tök ugyanolyan, mint mondjuk közvetlen elődje, a járvány miatt kissé elsikkadt F8. Elég egyértelmű tendencia például, és sosem volt nyilvánvalóbb, mint most, hogy a csapat fokozatosan mozdul az arcletépő, jellegzetesen pszichopata lokomotív-groove-okra épülő, szövegköpködős gyűlöletbombáktól a dallamosabb irány felé. Persze a megfelelő mértékig mindig is dallamosak voltak, de soha nem szerepelt még egy eresztésben ennyi hagyományos, klasszikrockos megközelítésű tétel náluk, mint most. Az arányok tehát azért ha lassan, óvatosan és szinte észrevétlenül is, de itt is módosulnak.

megjelenés:
2022
kiadó:
Better Noise
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 42 Szavazat )

Szerintem kimondottan jól áll nekik ez az egyre nyíltabban arénás vonal, főleg, hogy tőlem mindig is a Burn M/F-típusú dalaik álltak a legtávolabb. Zoli a '80-as években nőtt fel, mindig is hallatszott a zenéjén, hogy akkor szívta magába az alapokat, és sokkal organikusabban is jönnek belőle az ilyen ívású témák, mint a modernebbre vett zúzdák. A Kevin Churko-féle digitálhangzás persze régebben jól elrejtette ezeket az old school trükköket a kevésbé figyelmesebb hallgatók elől, de ettől már a The Way Of The Fisten is ott voltak ám... Most pedig minden eddigi FFDP-albumnál egyértelműbben törnek a felszínre, különösen a lemez második felében adagolják bő kézzel a hagyományos értelemben véve hard rockos, melodikus pillanatokat. De valahogy már a Welcome To The Circus és az AfterLife kettős nyitásában is kézzel fogható a dolog.

Nem feltétlenül akarom elemeire bontani a lemezt, főleg, mert egyébként a fentiek ellenére is feltűnően egységes a műsor (mint mindig), és ezúttal is sikerült írniuk néhány nagyon pofás, az agyból kiirthatatlan témát (mint mindig). Az említett dupla indítás helyből ilyen, az AfterLife tökéletesen megformázott refrénje különösen izmos, de ugyanígy a Gold Gutter és a The End fináléja is sokat tesz érte, hogy az ember jó szívvel emlékezzen vissza a hallottakra. A refrénnel még a finoman szólva is önismétlő Roll Dem Bonesnál is sikerült pozitívba fordítani a mérleget, de Ivan óriási hangjának és a megadallamos kórusnak köszönhetően a hip-hopos, elektromos Judgment Day is a bőr alá kúszik. És persze akadnak balladák is, mint mindig: a konzervatívabbra vett Times Like These éppúgy befutó lehet a tengerentúli rádiókban, mint az ízig-vérig naprakész country/pop-hatásokkal operáló Thanks For Asking.

Ami érdekes, hogy noha az album általános megközelítése simán lehetővé tenné, mintha mégsem adtak volna akkora teret a lemezen most debütáló Andy Jamesnek a kibontakozásra, mint elődjének, Jason Hooknak. Egyértelműen kevésbé tűnnek hangsúlyosnak a szólók, mint eddig, amit a magam részéről kifejezetten sajnálok: Hook megmozdulásai mindig is a kiemelkedő momentumok közé tartoztak a bandánál, élőben pedig mindenki megbizonyosodhatott róla itthon is, hogy Andy egy szemmel sem gyengébb játékos nála. A Pick Up Behind You-ban, az IOU-ban vagy a Blood And Tarban hallott briliáns szólók alapján nyugodtan előrébb lehetett volna tolni ennél. Persze lehet, hogy még nem dolgozta be magát eléggé a csapatba, erre legkésőbb a következő nekifutásnál választ kapunk majd...

Rajongó nem vagyok, de mindig is kedveltem a csapatot, így elvagyok ezzel a lemezzel is, sőt, a Wrong Side egyes és kettes óta nem tetszett tőlük ennyire egyik album sem. Igen, tudom, nagyon kommersz, nagyon kiszámított satöbbi-satöbbi, de Zoli akkor is tud dalt írni, ha a bírálók a fejük tetejére állnak, Ivan Moody pedig többnyire képes is arcot adni ezeknek a javarészt valóban kaptafára készülő, mindig a lehető legáramvonalasabbra csiszolt tételeknek. Vagyis rájuk süthetjük, hogy borzasztóan lakossági ez az egész, meg a Sabaton amerikai megfelelője, nem vitatkoztam ezzel soha, ám magukhoz képest most még a töltelékek aránya is minimális. Helyén kezelem, de nálam ez most faszán működik, egyértelműen az egyre terebélyesedő diszkográfia felsőbb traktusaiba kívánkozik az AfterLife.

 

Hozzászólások 

 
#3 Equinox 2022-09-18 10:38
A keményzene áramvonalas nagyon fogyasztóorient ált változata, volt ilyen régen is, meg most is (nem mondok neveket, hogy ne legyenek nagy sértődések), de megfér a piacon. Én nem hallgatom, de fesztiválon nem lennének tízezrek, ha nem lenne profi. (van pár albumuk, amit ismerek, és tök rendben vannak)
Idézet
 
 
#2 JamesSmith1 2022-09-17 18:42
Jómagam is örülök annak, hogy egy Magyarországról elszármazott zenész ilyen sikeres együttes élén van. Bár attól ez még egy trendi szar, unalmas ezerszer hallott klisé zene. Nem is értem mit esznek rajta annyira.
Idézet
 
 
#1 Rcooley 2022-09-17 12:29
Az tök jó hogy egy magyar zenész ilyen sikeres lett, csak az a baj, hogy ilyen buta, tipikusan amcsi, torzgitáros sablon popzenével.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.