Shock!

Valamelyest meglepett Rob Zombie új albuma, a képregényes-rajzfilmes-pulpos horror-sokkrock nagymestere ugyanis nagyon-nagyon rég nem fogalmazott ennyire egységesen metálosan és zúzósan. Elsőre azt hittem, ezek csupán a felszínes benyomásaim, némi ismerkedés után azonban már azt is meg merem kockáztatni, hogy egyenesen a White Zombie óta nem tett le az asztalra olyan súlyos albumot Rob, mint a The Great Satan. Mindebben ugyanakkor a szokásos rock'n'rollos kikacsintás is ott rejlik, szóval a lemez közben az előző albumok abszolút szerves folytatása is.

Ennyi évtized után Rob Zombie-ról is elég nehéz újat mondani, így ezzel inkább nem is próbálkozom. Tegyük hozzá: olyan nagyon sok újat ő sem tud már elmondani saját magáról, és – mint a hasonlóan bejáratott előadók szinte mindegyikénél – messze nem is bír már akkora jelentőséggel egy újabb album, mint a korábbi karrierszakaszaiban. Ugyanakkor úgy sejtem, itt és most valamennyire azért hathatott a zenei anyagra a szólócsapat átalakulása a legutóbbi (bassza meg, tényleg öt éve jött ki? egészen hihetetlen...) The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy óta. A Mötley Crüe-be távozott John 5 személyében eleve egy roppant domináns gitárost kellett pótolni, aki karakteres játéka mellett a dalszerzésből is rendesen kivette a részét Zombie mellett.

Oké, mondhatod erre, hogy Rob azért alapvetően mindig is a maga kottájából játszott, és igazad is van. Ugyanakkor a legutoljára a The Sinister Urge-ön pengető Mike Riggs gitáros visszatérése bizonyosan formált valamennyit az összképen, akkor is, ha csak három dalban társszerző. Ugyanígy a húsz év után a fedélzeten termett Rob „Blasko" Nicholson is híresen metálos játékos, ráadásul kifejezetten meghatározó jelenlétű, jellegzetes stílusú basszer. Ritkán emlegetik, de nekem – különösen Ozzy Black Rainje óta – óriási kedvencem, szóval mindig örülök, ha valahol felbukkan. Az állandóságot képviselő Ginger Fish meg alapból perfekt dobos Zombie zenéjéhez a maga harsány, nyersen pumpáló ritmusaival, ez nem kérdés. Az eredmény egy feszes, összerántott, hangulatilag is feltűnően egyben lévő album, ami elejétől végéig hallgatva is működik, de a dalok önállóan is megállják a helyüket.

Eleinte épp az említett egységesség miatt úgy éreztem, kicsit összefolyik a cucc, de ez az érzés igazából már a harmadik-negyedik hallgatásnál tovatűnt. Mivel Rob kiváló dalszerző, még a sok egy tőről fakadó, zúzós-groove-os riff erdejében is mindig bele lehet kapaszkodni egy-egy refrénbe, szállóigeszerű szövegsorba, így aztán kellően szórakoztatóan telik el a 38 perces játékidő. És ha Zombie a súlyosabbik arcélét mutatja, nyilván megkerülhetetlen korábbi zenekarának emlegetése. A nyitó F.T.W. 84 helyből totál White Zombie, a brutál, staccato riffeket akár J Yuenger is előfacsarhatta volna valamelyik idióta színűre pingált gitárjából harminc-iksz évvel ezelőtt, sőt, haloványan még a verzék ritmizálása is emlékeztet a Super-Charger Heavenre. Noha a szöveggel akadnak fenntartásaim (általánosságban baromira elcsépeltnek és fárasztónak érzem az állandó orwellezést...), így is meggyőző az irány. Hasonlóan fehérzombis iskola a Tarantula, az ars poeticának is beillő (I′m A) Rock′N′Roller vagy a sejtelmes-zajozós, elképesztően dögös riffelést bemutató Black Rat Coffin is. A doomos The Devilman meg ugye már címében is hordozza az áthallást, és talán a lemez legjobb nótája számomra.

Ezzel együtt úgy vélem, középtájt elfért volna egy leállósabb, pihenősebb tétel, vagy akár az is elég lett volna, ha csak alaposabban kifejtik az alig több mint félperces, ám roppant hangulatos Who Am I? átkötést. De ez legyen a legnagyobb baj, igazából így sincs ok panaszra, az adott keretek között változatos az anyag. Simán megfér egymás mellett a csikorgós-menetelős Sir Lord Acid Wolfman nyomasztása a Punks And Demons mocskával vagy a tulajdonképpeni zárás Unclean Animals lidérces, vonósokkal alábúgatott lebegésével. Az Out Of Sightban rajzfilmzenés effektek színesítik a modern gitárok alá rejtett old school, egyenesen a '60-as évek végét idéző hippis-pszichedelikus elemeket, a kurta The Black Scorpionban meg remekül szemléltetik, hogy egy thrash/punk/crossover-témába is organikusan beépíthető a Mézga családot idéző mellotron.

Az előző lemez is nagyon erős volt, ez másmilyen, de szintén nagyon erős, szóval ugyanazt a pontszámot kapja. Mástól talán komikusan hangzana hatvanéves fejjel, hogy „Well, I was born down in a ditch / A rotten motherfucker and a son of a bitch″, de Robnak ma is elhiszed – épp azért, mert sosem ökölbe szorult arccal nyomta ezeket a sorokat.