Shock!

Noha legutóbb azt ígérték, nem kell rájuk megint sokat várni, azért végül csak úgy alakult, hogy megint felnőtt egy komplett rajongói generáció, mire ismét eljutott Budapestre a Metallica. Az aktuális turné arénákra szabott méretezése miatt ráadásul sokan le is maradtak a jeles eseményről, de hát mindenkinek nem lehet a kedvére tenni, ez van. Aki annak idején elég gyorsan ébredt, és lecsapott a jegyekre, netán később tudott szerezni magának, az mindenesetre aligha távozott csalódottan James Hetfieldék újabb hazai fellépéséről. Ahol még ráadásul egy elég sajátos extrát is elővezettek a magyar közönség tiszteletére...

A Metallica tagjai sosem csináltak titkot Kvelertak-rajongásukból, játszottak is már előttük a norvég black'n'rollerek, így aztán semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy ők kapták az oly sok zenekar által áhított lehetőséget ezen a turnén. Persze lehet rajta vitázni, hogy valóban annyira hálás dolog-e szupersztárok előtt játszani, mint amilyennek elsőnek tűnik, meg azon is, hogy ténylegesen hány új rajongót hozhat egy csapatnak egy hasonló túra, de ezt a témát sokszor körbejártuk már. Ennek megfelelően Erlend Hjelvikék pont olyanok voltak, és pont olyan reakciókat váltottak ki a már őket is szép számmal figyelő közönségből, mint bármely más, igazából klubokhoz szokott formáció tette volna ugyanebben a helyzetben.

Nem szóltak túl jól, ráadásul hiába mászkált végig megszállottan körbe-körbe az elején szokás szerint kabalabagollyal a fején nyomuló frontember, kicsit igazából elvesztek a körszínpadon. Reakciók is inkább a könnyebben fogható, ősrockos beütésű témáikra érkeztek odalentről – például a műsorukból amúgy is kimagasló 1985 futamaira –, mintsem a nyersebb zúzdákra. Ezen túlmenően nincs nagyon mit elemezgetni a fellépésen, tényleg igyekeztek kihozni a rendelkezésükre álló háromnegyed órából, amit csak lehetett, de természetesen nem róluk szólt ez az egész még így sem. Főleg, hogy lehetett akármekkora liebling a metalsajtóban a Kvelertak pár éve, igazából a műsor vége felé közeledve már azon kaptam magam, hogy kicsit unatkozom.

Miközben Bécsben vagy Prágában gyakorlatilag párévente megfordul a Metallica, minket valahogy nem kényeztettek el ennyire az utóbbi két és fél évtizedben, így nem csoda, hogy a budapesti a turné leggyorsabban betelt állomásai közé tartozott bő egy éve, amikor kiszórták a jegyeket. Ezen továbbra sincs sok értelme anyázni, főleg nem a hazai szervezőket: ez arénaturné, mindenütt kábé akkora helyeken játszanak, mint nálunk, ezek meg ugye legfeljebb harmadakkorák, mint amilyeneket szintén lazán megtöltenek. Szóval óhatatlanul sokan lemaradtak a buliról, még úgy is, hogy a középre állított, négyzetes színpad kialakítása egyébként elég méretes Aréna-konfigurációt tett lehetővé. Persze aki lemaradt, azt nem vigasztalja a tudat, hogy más is lemaradt... Ezzel együtt úgy gondolom, már csak a méretek miatt is sokkal ideálisabb ez a környezet akármilyen koncerthez, mint a Puskás Ferenc Stadion, vagy a Metallica korábbi hazai fix otthona, az MTK Stadion. (Anyánk külön kérte, hogy írjam bele: soha nem szabadna a dinoszaurusz-zenekaroknak ennél nagyobb helyeken játszaniuk, így beleírom.)

Tekintve az előző hazai buli óta eltelt nyolcéves szünetet, meg persze a zenekar amúgy is kivételes, félisteni státuszát, James Hetfieldéknek persze alapból nyert ügyük van élőben. Talán sokaknak még nem esett le, de a Metallica is bőven a saját jutalomjátékát, ha úgy tetszik, bónuszköreit futja már, szóval tulajdonképpen csinálhatnának szinte akármit, a közönség akkor is a tenyerükből enne. Főleg, hogy a négyesnek a kisujjában van, miként kell elszórakoztatni tizen-huszon-harmincezer embert. Viszont – és itt jön a lényeg – láthatóan nekik sem mindegy, hogyan érzik magukat ebben a fázisban a színpadon. Mindez ugyanarra vezethető vissza, mint minden sajátos kezdeményezésük a filmtől kezdve az antarktiszi koncertig: a csúcson, elképzelhetetlen magasságban és magányban egyszerűen muszáj saját magukat is elszórakoztatniuk. Ennek megfelelően a körút elejétől fogva roppant rokonszenves volt számomra azzal szembesülni, hogy a programban megint kimondottan sok az új dal: a Morricone-intro után rögtön a Hardwired és az Atlas, Rise! kettősével indítottak, összesen pedig hét szám képviselte a setlistben a Hardwired... To Self-Destructot. És elég volt pár nóta az elején, hogy az ember rögtön lássa: rosszkedvnek odafent sincs nyoma, a csapat kimondottan lelazult, nyugis hangulatban zenél.

A mostani körszínpados megoldás nekem kicsit puritánabbnak tűnt, mint amikor legutóbb, a Death Magnetic turnéján láttam őket így Bécsben, de a látványt megint odatették a deszkák fölött kavargó-emelkedő-forgó, téglatest alakú kivetítőkkel meg a vérprofi fényjátékkal, illetve a nem túl nagy mennyiségű, de mindig pont jókor elsütött tűzoszlopokkal, robbantásokkal. A hangzást nem nevezném lemezminőségűnek, de végső soron elment – ahol ültem, ott lehetett volna jobb is, de azért simán hallottam mindent, főleg, hogy az elejéhez képest fokozatosan javították is menet közben. Üvöltő volt a különbség a Kvelertakhoz képest abban is, mennyire profin belakja ezt a közeget a Metallica gyakorlatilag néhány pillanat alatt: noha kettővel kevesebben vannak a norvégoknál, itt bizony mindig volt valamelyik oldalon valaki, és nemcsak Hetfield, a teljesen megőszült Kirk Hammett meg Robert Trujillo, hanem Lars Ulrich is szinte minden szusszanásnyi szünetben körbe-körberohangált, integetett, kommunikált a rajongókkal. Pontosan ez az az attitűd, amit kizárólag évtizedek alatt lehet felszedni: ahogy írtam, a Metallica tényleg bármilyen közönséget azonnal képes az ujja köré csavarni, vérprofi, felsőligás szórakoztatók.

Akárcsak 2010-ben, nálunk megint a turné tulajdonképpeni alapprogramját vették elő, kuriózumok a saját dalok között nem akadtak, de ezeket általában úgyis olyan helyekre tartogatják, ahol gyakrabban játszanak. Ennek megfelelően a nyitó kettős után rögtön a Seek & Destroy következett, ami jó húzás, hiszen régebben hagyományosan a program vége felé nyomták ezt az ősi himnuszt, így viszont korai adrenalinfröccsként ért mindenkit. Itt jegyezném meg ugyanakkor, hogy az új dalokat is kimondottan jó reakció, hangos együtténeklés, kórus, miegymás fogadta, érezni lehetett, hogy a többségnek bejött a Hardwired. A szintén prehisztorikus Hit The Lights és az újabb népünnepélyt eredményező Welcome Home (Sanitarium) után én is különösen örültem két nagy favoritomnak, a Now That We're Deadnek és a Dream No More-nak. Előbbiben az a színpadból kiemelkedő dobokon lenyomott, négyemberes ütős jammelés persze totál funkciótlan, értelmetlen és pusztán zeneileg nagyjából értékelhetetlen is, de legalább jó látványos – ez is valami. Maga a dal viszont élőben is hatalmasat ment, akárcsak a társa. A Metallicának persze mindig is nagyon jól állt ez a Sabbath/Trouble-vonal, a vérükben van. Utána pedig a For Whom The Bell Tollsszal utaztunk vissza ismét az időben, mondanom sem kell, milyen fogadtatással...

A hangulati csúcspont azonban csak itt következett. Egyrészt a Hardwired egyik legérdekesebb dala, a Halo On Fire túlzás nélkül baromi jól érvényesült élőben, és a közönség is zabálta, a nagy jolly jokernek azonban az országra szabott bónusz bizonyult. Előre tudni lehetett, hogy a Metallica – pontosabban Kirk és Rob – ezen a turnén minden állomáson játszik valamit, ami az adott helyhez kötődik. Bevallom, előzetesen egy kevésbé fantáziadús Tavaszi szél vizet árasztra fogadtam volna a nagy előképek okán, így aztán eléggé elkerekedett a szemem, amikor Robert belekezdett a „Tank-csap-da!" kórusba... hogy aztán következzen A legjobb méreg. És nem, nemcsak az eleje vagy egy részlet, hanem gyakorlatilag az egész dal gitáron és basszuson, Trujillo énekével. Az alighanem fonetikusan leírt szöveget persze egy állványról olvasta, de így sem kísérlem meg érzékeltetni, mit váltott ki ezzel odalent meg a lelátókon... Talán apró gesztusról és kicsi gegről van szó, viszont tökéletesen mutatja a Metallica hozzáállását. Enélkül is kerek lett volna a program, és nyilván senki sem kötelezi őket hasonló húzásokra, ők mégis veszik hozzá a fáradságot, és mindennek meg is van az eredménye.

Mindez konkrétan abban testesült meg, hogy az eddig is jó hangulatú buli innentől tényleg örömünneppé változott: a Breadfan, a Fuel, a Moth Into Flame (repülő robotrovarokkal), illetve az egy fiatal rajongónak dedikált Sad But True jelentette a felvezetést az újabb tetőponthoz, amit a One és a Master Of Puppets hozott el a rendes műsoridő végén. Menet közben még némi Pulling Teeth-idézgetés is befért Robtól Cliff Burton-kivetítéssel: rövid volt, de szép. A ráadásra tartogatták az utolsó anyag egyik leghatalmasabb ászát, a Spit Out The Bone-t, a befejezés pedig nyilván nem is lehetett más, mint a Nothing Else Matters meg az Enter Sandman kettőse. Utóbbiakról sok értelmeset nyilván nem lehet már elmondani ennyi év után, nem is kísérletezem vele – pont olyan reakciót váltanak ki mindenkiből, mint két ekkora sláger szokott. A végén pedig a szokásos hosszas, szintén nem kötelező ízű elköszöngetés, pengető- és dobverőosztás következett, meg persze Lars menetrendszerű ígérete, hogy nem utoljára jártak nálunk.

Szándékosan hagytam a végére a zenei teljesítményeket, mert igazából már én magam is unom, amikor állandóan ez a téma. Igen, a dobbal akadtak gondok: Lars láthatóan nagyon igyekszik és küzd, sőt, néha éppen emiatt gabalyodik bele egyes ütemekbe, pörgetésekbe, máshol meg szinte értelmezni sem lehet már, mit csinál vagy próbál csinálni. De furcsa vagy sem, mindez igazából nem rontott sokat az összképen, és pláne nem a hangulaton, főleg, hogy Hetfield és Trujillo atomfeszes párosa lazán elviszi a hátán a produkciót. Kirknek is akadtak kisebb mellényúlásai, viszont a dalokba illesztett szólók terén kimondottan jó formát hozott. Úgy gondolom, ezen nincs mit kötözködni, egy élő koncerten becsúszhatnak hibák, és ez így kerek.

A Metallica ismét jött, látott és győzött, kimondottan szórakoztató, jókedvű koncertet láthattunk tőlük. Remélhetőleg tényleg nem utoljára, és remélhetőleg nem kell újabb nyolc-tíz éveket várni a folytatásra. (És ha mindez nem lenne elég, a csapat még a Gyermekétkeztetési Alapítványt is megtámogatta 4,25 millió forinttal.)

További fotók: Metallica