Az Alien-sagában az utóbbi év(tized)ek, ha másra nem, arra biztosan jók voltak, hogy az egymással zömmel semmiben egyet nem értő „rajongók" körében egy ponton konszenzus alakuljon ki: nevezetesen, hogy a dolgok – talán végérvényesen – félrementek. Az első négy film, afféle monolitként, felkerült a polcokra, mindenki elmondott róluk mindent, listázták és értelmezték őket, természetesen elhangzott, hogy csak az első volt az Igazi, és az ősbűnt a folyamatos folytatásokban való gondolkodással követték el az alkotók. Utóbbi kijelentéssel még akár egyet is tudnék érteni, de persze ennyire nem lehetünk naivak, az Alienről már negyvenöt (!!!) éve is tudta mindenki, hogy folytatni KELL, és ha ma megnézzük a Romulus kódnéven futó hetedik „klasszikus" Alien-film iránt táplált várakozásokat, pontosan értjük is, hogy miért. Ridley Scott és H. R. Giger teremtménye akkora moziklasszikussá vált, hogy attól még maga Ridley Scott következetes mítoszrombolása sem tudta elvenni az emberek kedvét. Spoilermentes kritikánk következik.
