Valami van odaát a levegőben. Na persze csak átvitt értelemben, véletlenül sem a konteók szintjén. Az viszont a napnál is világosabb, hogy a Neurosis és a Converge után az Immolation idén már a harmadik veterán extrémmetál-alakulat az Államokból, amely orbitálisan erős koronggal lepi meg az erre fogékonyakat. Nem kizárt, hogy a tengerentúlon (vagy inkább a világban?) jelen lévő társadalmi feszültségek valahol hatnak a zenészekre, és arra inspirálják őket, hogy minél húsbavágóbb, minél agresszívebb formába öntsék a bennük keletkezett rossz érzéseket. És ennek mi valahol még örülünk is.
A harmincöt éve aktív, New York-i Immolationt amúgy sem igen vádolhatjuk azzal, hogy maratoni karrierje alatt bármikor is elpuhult volna. Eddigi tizenegy lemezükön kivétel nélkül kompromisszummentes, sziklaszilárd death metalt hallhattunk tőlük, lényegében minimális változtatásokkal. Ennek ellenére a banda sosem vált unalmassá, sőt, a debüthöz képest – amely saját jogán is egy kultikus klasszikus – csak egyre jobbak lettek. E fejlődési ív egyik kétségtelen csúcsa a 2000-ben napvilágot látott Close To A World Below, de a 2010 óta megjelent korongokra sem lehet panasz, egytől egyig vérbő, élvezetes halálmetál-anyagok, amelyek közül én a 2017-es Atonementet kedvelem a legjobban, de a legutóbbi, Acts Of God című szörnyeteg is elképesztően magas minőséget képviselt.
Ezzel pedig el is érkeztünk a jelenbe, a tizenkettedik „Áldozathoz". A bevezetőben már említett két másik óriáshoz hasonlóan náluk is az az érzésem, hogy csak akkor nyilatkoznak meg, amikor van is mit mondani. Ha ez négy-öt év kihagyást jelent, akkor annyit, és pont. Számomra ez szimpatikusabb hozzáállás, mintha évente kiadnának egy-egy fele ilyen jó lemezt. Akik sosem hallották még a bandát (van ilyen?), azok leginkább sallangmentes, klasszikus Morbid Angel-féle, hol villámgyors, hol pedig lassú és méltóságteljes death metalt képzeljenek el. Viszont van a kezdetek óta egy olyan sajátosan disszonáns, leginkább vészjóslóként címkézhető riffelésük, ami miatt egyetlen másik bandával sem keverném össze őket. Ennek a mintapéldánya a harmadikként elhangzó God's Last Breath. Monumentális riffel indít, amit aztán a dal felénél egy csodás, töredezett ritmusú dob–gitár összjáték vált fel, hogy aztán elszabadulhasson a pokol egy klasszikus blastolás formájában. Death metal magasiskola. A lemez hangzása amúgy szintén nagyon kedvemre való: teljesen kiszolgálja a zenét, minden riff, minden dobütés tökéletesen kivehető, a basszus pedig szépen belesimul az összképbe.
És ha már hangzás, érdekes különben, hogy mintha most némileg grandiózusabb lenne az összkép: nem egyszer a Septicflesh neve is beugrott. Persze itt közel sem olyan bombasztikus a produkció, az Immolation ennél azért jóval konzervatívabb, és egyben brutálisabb is. Mégis, hangulatban most mintha kicsit nyitottak volna egyfajta filmszerűbb megközelítés felé. Akár a címadó dal egyes részeit, akár a Bend Towards The Dark második felét nézem, valami hasonlóan sötét és monumentális irány rajzolódik ki, mint görög társaik esetében, mondjuk a The Great Mass idejében. Sőt, még egy háromperces instrumentális tétel (Banished) is felkerült a lemezre, zongorával és vonósokkal. Utóbbi inkább érdekes kísérlet, mint nagy dobás, de így, a lemez vége felé elfér.
A zenészek játéka amúgy végig lehengerlő, különösen Steve Shalaty dobos van elemében: pörgetései, kétlábgépes tempói egyaránt precízek és változatosak. Nehéz bármibe belekötni, de ha van, ami nem annyira erős, akkor azok a szólók. Kicsit olyan „csak legyen letudva" érzésem volt néhányszor. Főleg ahhoz képest nagy a kontraszt, hogy amúgy Robert Vigna riffjei viszont szenzációsan jók. Ez azonban számomra apróság: aki a briliáns, neoklasszikus futamokra gerjed igazán, amúgy sem ezt a zenekart fogja előnyben részesíteni. Aki viszont az év egyik legkomolyabb death metal teljesítményére kíváncsi, az tegyen bátran egy próbát – nagyon meglepődnék, ha csalódott lenne, miután letelt ez a 41 perc. Hab a tortán, hogy nyáron élőben is elcsíphetjük a zenekart, ha ellátogatunk a Mátrába, a Fekete Zajra.
